Három napja csípte a fülemet valami.

Normális esetben a számat szokta édesapám Isten tudja honnan előszedett, de állandóan a családi asztalra kerülő pörgős napot ígérő erőspaprikája. Ez a valami azonban kétségkívül más volt. Egyszer csípett, reggelente, de akkor legalább nagyot.

Egy eltévedt légy zajára keltem harmadik napja, mely mellett eltörpült a szomszéd kora reggeli "ihunne, fűrészeljünk fát" mániája. Az legalább kiszámíthatóan, pontban hajnali nyolckor kezdődött. Beleképzeltem magam a deszka helyébe, melynek piciny repedésein átpofátlankodik a legszaporább dögevő és hullanyalogató repülő rovarok ocsmány példánya.

Befészkelte magát a szobám - tetőtéri lévén - hideg levegőjébe, hol a monitorra, hol az egyre idegesebb fejemre, hol a gép mellett felhalmozott tejesdobozok valamelyikére szállt. Nyilván kijelölte a vadászterületét. Véletlenűl választott időpontban, általában délelőtt 10 és 12 között állt neki rikácsolni, valószínűsítem, távozni akart, olyannyira erőteljesen zümmögött a fejem felett, a tetőablak üvegénél. Lusta disznó kelő vagyok, engem egy ilyen kis mitugrász nem szed ki az ágyból - gondoltam. Másfél óra légymuzsika előbb-utóbb mindig megtette a hatását, volt hogy hánykolódtam, volt hogy tapsoltam (hess!), párszor oda is vágtam a párnámat. Persze nem tágított. Nem túl nagy a lakhelyem, egyfajta magaslati odú, melyet felülről a csillagos ég, alulról a fűthető ház határol. Légy koma ennek ellenére alaposan bevackolt. Tűnés, adtam ki a parancsot, de nem értette. Hogyan is érthette volna, ez csak egy légy.

Pontosabban, egy légy volt három napig, a szobámban.

Végül lecsaptam.