Európában 1945. január közepén, a németek ardenneki offenzívájának összeomlása után kezdődött meg az a hadművelet-sorozat, amely négy hónap múlva, május 9-én a náci Németország feltétel nélküli fegyverletételéhez vezetett. A német termelés ekkorra az előző év ipari kapacitásának mintegy 15 százalékára esett vissza, és a hadsereg is elkezdte utolsó tartalékainak felhasználását. Nyugaton a szövetségesek átlépték a Rajnát, keleten pedig Varsó alatt, a Visztulánál január 12-én megkezdődött az a nagy szovjet támadás, amely áttörte a német frontot, s egy hónap múlva Zsukov és Konyev marsallok ukrán frontjai már Berlintől alig hatvan kilométerre, az Oderánál álltak.

Ebben az időben a bekerített Budapest körül egyre jobban szűkült az orosz ostromgyűrű. Január 17-én a védők feladták a pesti oldalt, és a megmaradt mintegy hatvanezer, főleg német katona Budára vonult vissza, felrobbantva a megmaradt két átkelési lehetőséget: az Erzsébet hidat és a Lánchidat. Eddigre az eredetileg körülbelül százezres védősereg egy része elesett, fogságba került, vagy ahogy azt a magyar alakulatok többsége tette, ''dekkolt''. A magyarok főleg a Budára való átvonulás előtt léptek le, sokszor egész századok, mert számukra már a bekerítés kezdete óta nyilvánvaló volt, hogy teljesen értelmetlen a harc folytatása. Sokan inkább vállalták a hadifogságot, de voltak, akik átálltak a szovjetekhez, vagy civil ruhákat szerezve pesti rokonaiknál vagy ismerőseiknél bújtak meg.
A Budára visszaszorult védők parancsnoka, Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornagy többször kért engedélyt, hogy a bekerítésből kitörhessen, de kéréseit Hitler rendre elutasította. A német hadvezetésnek jó oka volt erre: lehetőleg minél hosszabb időre le kellett kötni Budapest körül az orosz csapatokat, hogy előkészíthessék a Birodalom utolsó védelmi vonalát, az osztrák és bajor Alpokban létrehozott úgynevezett ''Alpesi Erődöt''. Az Ausztrián és Dél-Németországon keresztül húzódó hegyek ideális lehetőséget nyújthattak volna egy hosszan elhúzódó védelmi háborúra. A Duna vonala és a magyar főváros volt az utolsó igazi nagy akadály Ausztria és Dél-Németország között, így védelme még azt is megérte a németeknek, hogy a magyar főváros felmentésére januárban a szintén fenyegetett berlini irányból vonjanak el alakulatokat. A Budapest körüli ostromgyűrűt a Berlin alól idevezényelt IV. SS páncéloshadtest összesen háromszor próbálta feltörni: kétszer észak felől, egyszer pedig délnyugat, vagyis Székesfehérvár irányából. Ez volt a három ''Konrad'' fedőnevű hadművelet. Közülük a harmadik, bár nem tudta áttörni a magyar főváros körüli ostromgyűrűt, de kettévágta a szovjetek dunántúli arcvonalát, mert Ercsi és Dunapentele (ma Dunaújváros) között ismét kijutott a Dunához. Ez olyan súlyosan érintette az oroszokat, hogy a teljes Dunántúlról megkezdték a visszavonulást, és csak Tolbuhin marsall erőszakosságának köszönhetően álltak le vele.

Budapest eleste az oroszoknak is fontos volt. A szovjet parancsnok, Malinovszkij marsall 1945. január 12-én, amikor a németek észak felől elérték Dobogókőt és Pilisszentkeresztet, a felmentő alakulatok és a bekerített budapesti csoportosítás közötti területről tudatosan kivonta hadosztályai egy részét, hogy az így keletkezett résen a bekerített helyőrség kimenekülhessen az ostromgyűrűből. A szovjeteknek megérte volna, hogy lemondanak hatvanezer leharcolt hadifogolyról, ha erőik jelentős része felszabadul a nyugat felé való további előnyomuláshoz. Pfeffer-Wildenbruch tábornagy újra engedélyt kért a kitörésre, de nem kapott. A körülzárt védők helyzete ettől kezdve egyre reménytelenebb lett. A levegőből ledobott élelmiszer- és lőszerutánpótlás csak arra volt elég, hogy az agóniát valamennyire elhúzza.

A német vezetés három és fél hét múlva, február 11-én, amikor már szinte minden elfogyott, végre kitörésre szánta el magát. Az általuk birtokolt terület ekkorra a Várra és közvetlen környezetére, a Krisztina körútra és a Gellérthegyre, valamint az e területek által határolt Duna-partra zsugorodott. Létszámuk 43 ezerre csökkent, közülük is 12 ezer volt a sebesült. Megadásról szinte szó sem lehetett, mert a keleti fronton folyó, a genfi hadifogoly-egyezményeket felrúgó világnézeti háborúból (''Weltanschauungskrieg'') fakadó kölcsönös gyűlölet milliószámra szedte áldozatait a hadifoglyok közül. A németek fogságába került mintegy hatmillió orosz katonából alig több mint a fele tért haza, a többit kiéheztették, agyondolgoztatták, vagy egyszerűen agyonlőtték. Viszonzásképpen, főleg a háború második felében, a szovjetek sem teketóriáztak sokat a fogságba esett németekkel, különösen a Waffen-SS tagjaival. Így például a sztálingrádi csata után szovjet kézre jutott kilencvenezer német hadifogolyból a háború után alig ötezer tért haza.

Mivel Hitler a kitörést vagy a megadást kategorikusan megtiltotta, a német parancsnok úgy döntött, hogy szándékáról csak az utolsó pillanatban értesíti feletteseit, amikor már nincs visszaút. A terv az volt, hogy a sebesültek és a nehézfegyverzet hátrahagyásával kisebb csoportokban törnek át a budai hegyeken, a főváros nyugati szélétől körülbelül 25 kilométerre húzódó frontvonalig. Mivel a védők között megmaradt magyar egységeket megbízhatatlannak tartották, velük csak a részletek kidolgozása után, 11-én este közölték a kitörés tervét.
Az volt a cél, hogy a Várból Budakeszi és Pesthidegkút irányába támadva, a Zsámbéki medence északnyugati szélén fekvő Máriahalom körzetében érjék el a saját vonalakat. Az este tízkor kezdődő, eleve kudarcra ítélt vállalkozás minden elkeseredett próbálkozás ellenére összeomlott, hiszen a kitűzött távolságnak harcolva történő megtételéhez a sűrűn beépített városi környezet miatt a szovjet csapatoknak is körülbelül ötven napra volt szükségük, és a kitört védők nem rendelkeztek már olyan fegyverekkel, melyekkel az erre számító oroszok mélyen tagolt ostromgyűrűjét egy-két nap alatt áttörhették volna. Szemtanúk szerint a Széll Kálmán (ma Moszkva) teret, az Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasort, a Rózsadomb lejtőit és a Svábhegyet az elesett német katonák hullahegyei borították. Két nap alatt, de főleg a kitörés első hat órájában e viszonylag kis területen 17 ezer, elsősorban német katona esett el. A saját vonalakat az eredeti körülbelül 43 ezerből összesen alig több, mint 700-an érték el.

A történészek máig vitatkoznak a német védősereg kitörésének okait és lehetőségeit kutatva, hiszen amikor lehetett volna, a főparancsnokság nem engedélyezte, amikor pedig a védők helyzete kilátástalanná vált, akkor döntöttek a Hitler engedélye nélküli vállalkozás mellett. Tény az, hogy a Budapestet védő német–magyar sereg fölöttes parancsnoksága, a Dél Hadseregcsoport katonai szempontból már január közepén leírta a védőket, mert a velük való sikeres egyesülés sem jelentett volna jelentős előnyt, hiszen fegyverzetük nagy része ekkorra megsemmisült, a megmenekült személyi állomány pedig hosszas pihentetésre szorult volna. Ugyanakkor Budapest ostromának elhúzódása orosz erőket kötött le, melyek ezért máshol nem voltak bevethetők.
Az, hogy a védők vezetői az egyértelműen kilátástalan helyzetben nem a megadás, hanem az öngyilkos kirohanás mellett döntöttek, nem elsősorban katonai, hanem inkább a már említett pszichológiai okokra vezethető vissza. Mivel Budapestet elsősorban SS-alakulatok védték, a németek számára az ostromgyűrű harcban való elhagyása, bármennyire is kilátástalannak látszott, még mindig a kisebbik rossznak tűnt, hiszen az oroszoknak az addigra már majdnem húszmillióra tehető katonai és civil háborús áldozata ismeretében volt elszámolnivalójuk. Csak a totális háború lélektana magyarázhatja meg a védők e korántsem hősies, hanem inkább öngyilkos vállalkozását, melyet a hadtörténelem máig a legkilátástalanabb hadműveletek között tart számon.