A félelemkeltés politikája

Írta Adel Safty
2007. augusztus 14.

Korábbi cikkemben Harry Truman amerikai elnök tanácsadójáról, Vandenberg szenátorról írtam, aki azt javasolta Trumannak, hogy a kongresszust azzal nyerhetik meg a Truman-doktrína támogatására – ezzel az intézkedéssel kötelezte el magát az USA a kommunizmus elleni akár nyílt, akár burkolt fellépésre nyugati szövetségeseinek és a világ országainak védelmében -, ha „halálra rémítik az országot”.

Saját doktrínája előterjesztésekor George Bush a terror által megosztott világ sötét látomását festette le: “Aki nincs velünk, az a terroristákkal van.”

Bush is a félelemkeltés eszközét választotta saját doktrínája eladásához, „úgy torzítva el a tényeket, hogy azok illeszkedjenek stratégiájának keretébe” amint ez később a Downing Street memorandumban megállapításra került.

Bush következetesen alkalmazta a félelemkeltés módszerét, amióta csak elhatározta, hogy háborút indít Irak ellen – a Bush-kormányzat volt tisztviselőitől tudjuk, Bushnak már a hivatalba lépésekor eltökélt szándéka volt, hogy ürügyet találjon az Irak elleni háborúra.

David Frum, Bush egykori beszédírója azt mondta, hogy az afganisztáni háború után, 2001 decemberében felszólították, hogy találjon indokot az Irak elleni háborúra, amire Bush 2002. januári State of the Union beszédében volt szükség. (The New Republic, 2003. június 30.)

A Bush-kormányzat nemcsak azt állította, hogy Saddam Hussein tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, hanem hogy tevékenyen dolgozik nukleáris fegyverek fejlesztésén is. Bush beszédében azt mondta a Kongresszusnak, hogy Saddam Hussein Nigériából próbált meg atomfegyver programjához urániumot szerezni.

Hiába jutott Washington saját nigériai konzulja és az ENSZ Nemzetközi Atomenergiai Ügynöksége is arra a következtetésre, hogy az állítás alaptalan, a Bush-kormányzat nem hagyott fel a félrevezetéssel. Wilson nagykövet úr később elmondta: Bush kormánya tisztában volt azzal, hogy „a nigériai sztori szemenszedett hazugság.”

A külügyminiszter, Colin Powell is közreműködött a félelemkeltés stratégiájában, amikor 2003. februárjában az ENSZ előtt is elismételte a fenti vádakat. Mint később elárulta, ez karrierjének egyik mélypontja volt.

Ezen túlmenően minden ellenkező bizonyítékot figyelmen kívül hagytak vagy elutasítottak. Többek közt Scott Ritter számos alkalommal hangoztatott kijelentéseit is, aki 1991-től 1998-ig az ENSZ fegyverzeti ellenőreinek parancsnoka volt, miszerint a fegyverzet ellenőrzés hatására Irak felszámolta tiltott fegyvereit. (The Boston Globe, 2002. július 20.). Bush és a Fehér Ház mégsem állt le az ominózus váddal, hogy Irak fenyegetést jelent az USA biztonságára.

A félelemkeltés politikájának igazolására a Bush-kormányzat komoly propaganda hadjáratba kezdett: “A hadjárat a Fehér Házból indult, ahol röviddel a szeptember tizenegyedikei támadások után, titkos stábot állítottak fel a Pentagon és más kormányzati szervek, illetve a kormánnyal szerződésben állók hírközlési tevékenységének koordinálására.” (NYT, 2005. december 10.)

A Pentagon tisztviselőiből 2001 végén titkos részleget hoztak létre Stratégiai Befolyásolási Osztály (Office of Strategic Influence) néven, amelynek küldetése „dezinformációk terjesztése, megtévesztő tevékenységek folytatása volt - - úgymint titkos eredetű, álhírek megjelentetése a sajtóban és más médiákban.” (Rolling Stone. 2005. november 27.).

A Bush-kormányzat félelemkeltő politikájának egyik célja az volt, hogy Irakot kapcsolatba hozza az al-Kaidával. Bush 2002 oktoberében Cincinnatiban elhangzott beszédében jelentette be: „tudomásunkra jutott, hogy Irak al-Kaida tagoknak ad kiképzést bombák, mérgek és gázok előállításából.”

Bush félelemkeltő propagandája jó taktikának bizonyult. Az amerikaiak jó része még azután is hitt a propagandának, amikor Irak 2003-as megszállása után az Irak tömegpusztító fegyvereiről és al-Kaida kapcsolatairól szóló vádak megalapozatlansága nyilvánvalóvá vált.

Ez a tény magyarázatul szolgál arra, hogy miért ismételgeti Bush még ma is hazug állításait. Annak ellenére, hogy egyre inkább elszigetelődik és pártjában is egyre nagyobb ellenállással kell szembenéznie az eredménytelen iraki katonai fellépés miatt, Bush kitartóan ragaszkodik a félelemkeltés politikájához, amikor a katasztrofális iraki háború folytatását az al-Kaida elleni harccal magyarázza.

Július 11-i sajtótájékoztatóján kijelentette: az Egyesült Államoknak növelnie kell katonai jelenlétét Irakban, hogy megsemmisíthesse az al-Kaidát és szövetségeseit. (NYT, 2007. július 12.)

Továbbra is a szeptember tizenegyedikei tragédiához kapcsolja a háborút. Azt mondta: „ugyan azokkal harcolunk Irakban, akik Amerikát szeptember tizenegyedikén megtámadták” (NYT, 2007. július 12.). Ha az al-Kaida megsemmisítése előtt vonulnánk ki Irakból, az a világra nézve veszélyes, Amerika számára katasztrofális lenne.” (NYT, 2007. Július 24.)

Nemrég a kormányzat hírül adta, hogy július 4-én sikerült elfogni az al-Kaida magasrangú iraki vezetőjét, aki azt vallotta kihallgatóinak, hogy az al-Kaida Irakban közvetlenül Osama bin Laden irányítása alatt áll.

A katonai szóvivő szerint az elfogott iraki kém ennek éppen az ellenkezőjét mondta a kihallgatáson: „Az al-Kaida vezette iraki csoport csak egy kirakatszervezet és irányítója is fiktív személy.” (NYT, 2007. július 18.)

A New York Times szerkesztői, akik a félelem keltés politikáját bírálták, csalódással vették tudomásul, hogy a Bush-kormányzat üzenete az amerikaiak számára mit sem változott: „Féljetek és ne vonjátok kétségbe az elnök szavait!” (2007. július 18.)

De Amerika lakossága igenis kétségbe vonja az elnök és a Kongresszus döntéseit. Egy friss közvélemény-kutatás szerint „ a legtöbb amerikai szavazó úgy gondolja, hogy az ország rossz úton halad és mélységesen csalódott George W. Bush elnökben és a Kongresszusban…” (NYT, 2007. július 18.)

Kitűnően támasztja alá ezt a megállapítást az a konferencia, amit a Kongresszusban az USA iraki nagykövetével folytattak telefonon. Amikor a kapcsolat átmenetileg elnémult, Joseph Biden szenátor így szólt a mikrofonjába: „Bagdad, hallja az Egyesült Államok szenátusát?” Ekkor a karzatról valaki ezt kiabálta: „Szenátus, hallja Amerika népét?” (NYT, 2007. július 20.)

----------------------------------------------------------------------------

Prof. Adel Safty a novoszibirszki Szibériai Közigazgatási Főiskola (Siberian Academy of Public Administration) kitüntetett vendégprofesszora és a „Camp Davidtől az öbölig” (From Camp David to the Gulf ), valamint a „Vezető szerep és demokrácia” (Leadership and Democracy) című könyvek szerzője.


A cikk angol eredetie itt olvasható: [link]

(fordította: finest)