A bárban lévő lány

Ismerős helyeken járok,
hol rég elfeledt barátokat találok.
Nem jelentenek nekem semmit sem;
túlnőttem már régen mindegyiken.

Ám mikor volt szerelmemet meglátom,
visszatér belém egy be nem teljesült álom.
A szerencsétlen szerencsének köszönhetően
egykori önmagam látom megtestesülésében.
Elmúlt emlékek hada
szívem megkeményedett kapuját kongatja.

Úgy látom Őt, mint soha:
hibáit kiismerve, tisztán, józanul, noha
pillantása jobban részegít,
mint az abszint, mely előttem fekszik.
S egy aprócska érzés a páncél alatt, mi eddig meglapult;
nem vártam, de kitört és megvadult.

Sajnos túl sokat tapasztalt szívem;
így az érzést megszelídítem,
majd hagyom elveszni a mélyben…

Vaj’ ki lesz egyszer oly kedves ennek a szívnek,
hogy ne taszítná el magától végleg?
Kérdésem, mint üres visszhang a térben,
választ tán nem találok ebben a létben.
Abszintom mögül a bárban lévő lányt nézem:
a hulladékra tapad, mint bogáncs a réten…

Csak nézlek

Itt vagyok. Megérkeztem az univerzum széléhez, mégis menekülök:
egy sötét sarokba bújva reményt szakítok és eltűnök.
Akárhányszor nézlek, még mindig nem érted;
az élet, az életem: benned élem és vétkezem.

Nincs már sötét és nincs már fény;
csak ez van: káosz az alagút végén.
Álom, mely nem ér véget, élet, mely csak kényszerből éltet téged;
én csak a messzi távolból nézlek, felébredni nem tudok, hiába is kéred.

Én a pokolból nézlek és még mindig nem érted:
ahhoz, hogy eldobjál mindent, kevés egy élet.
Itt csak a túlélés számít, mely nem tűr meg akármit;
hogy meghaladd önmagad nem elég elérni bármit.

A kétségeken túl

Messze, messze szállok,
míg helyzetemből kiutat nem találok.
Megyek csak megyek, minél messzebb innen,
menekülök, míg életem új utat mutat nekem.

El, el! Csak erre gondolok,
félbetörött sorsom új kapukat nyitott.
Kívül látomásom nem csak álom,
őszintén hiszem, célom megtalálom.

Minden kétséget kizárok,
mikor a kaput meglátom,
s beszippant engem
a véget nem érő álom.

Úgy gondoltam próbaképpen indítanék egy kisebb terjedelmű tesztsorozatot itt a Logout blogomon, persze csak ha van rá igény (ezt a hozzászólásaitokkal tudjátok jelezni). Egy mondhatni szűkebb réteget megcélzó termékekről írnék, konkrétan a fogyasztási dohányokról. Ezekről annyit kell tudni, hogy annyiban különböznek dobozos, kész állapotú társaiktól, hogy a legtöbb nincsen vegyszerrel kezelve, ennél fogva ízük természetesebb, fogyasztásuk kevésbé mérgező. A legelterjedtebb közülük a 40g-os kiszerelés, de lehet kapni nagyobb mennyiségben is. Tapasztalatom szerint, azoknak a nagy része, akik ilyet vásárolnak rendszeresen, eljutottak már arra a szintre, hogy nem akarják zsákbamacskával mérgezni magukat „mindegy, csak cigi legyen” alapon, hanem inkább minőségi, kedvezőbb ár/érték arányú dohányt akarnak vásárolni. Természetesen, mint minden fogyasztási cikknél, az ízlés itt is központi szerepet játszik; nem tudom megígérni, hogy teljesen objektív leszek, de remélem, hogy hasznos tudok lenni, akár tájékoztató céllal is.

tűznek a nyári nap sugarai ám lelkemben mégis ősz van.
az idő tréfál velem vagy csak én változtam?

már feladtam régen,
hogy az árnyképedet nézzem;
egyedül vagyunk Te és én,
keressük, de nem találjuk egymást a világ szélén.

ha kezedet nem is foghatom,
hangodat nem hallhatom,
mondd meg honnan tudom,
szerelmünk nem csupán romhalom?

ha szemedet végre kinyitnád
lelkemben önmagadat láthatnád.

büntess meg végre kérlek,
hisz már csak bűntudatom az, ami téged éltet.

nem voltál több a szememben, mint egy ártatlan játék,
egy váratlan ajándék:
amit én tettem naggyá;
és most eldobom, mint egy használt ruhát.

nincs több hazugság, nincs több szégyen;
érzéspióca mivoltod megszűnik e létben.

mi csak tunyán nézzük, ahogy az eddig ismert világ
minden értékével együtt a mélybe hull alá.
új világrend jön új eszmékkel,
rabszolgasorba taszító törvényekkel.

szomorú muzsika közben eltékozolt életemen merengek;
mi változhatott volna egy elfelejtett szó, pillantás mellett?
ami akkor szép volt, ma beszürkült csökevénnyé borult.
mégis, talán múltban hagyott hibás lábnyomaink azok,
mik jobbá tesznek, jobbá, mint akkor voltunk.

Vigasztalj meg édes

Neked nem jelentek mást, csupán játék vagyok a szemedben;
ám természetemből adódóan most mégis ezt szeretem.
Gyere velem és játssz!
Cserébe én kiélvezem minden porcikád.

Mocskos szerelemre vágyom, minden ártatlanság nélkül:
a gyengédség szóba sem jöhet, amíg testünk meg nem békül.
A vágy éget vagy csak a harapásod?
Itt minden érted van, érezni akarom a társaságod!

Karmolásaid közepette ajkammal a tiedet keresve,
forró mámorban úszva ruháidat lenyesve,
gyönyörű tested csapdájába tévedve
tapasztalom meg mily keserű mámorodnak íze.

Fájdalmat okozol, de én ezt szeretem:
mikor korbácsod a padlóra hullik véresen,
megrészegülve ágyékodba érkezem;
ekkor te ellöksz és ezt élvezem.

Felsértetted a burkot, ezért ez az állat
mi kiszabadult belőlem most téged kívánhat.
Gyilkos pillantásod öli meg a bánatom,
csak fájó testem miatt, tudom, hogy nem álmodom.

Csalódott szívem nem kaphatta meg azt, amire vágyott:
örök Múzsám belőle egy darabot kivágott.
Lelkem önsajnálatba gubózva várja
mit ad testem kárpótlásul bánatára.

E fájdalmas játékunk csalóka kis öröm;
Őt próbálom utálni, pedig csak magamat gyűlölöm.
Lehet, hogy a perverz önsanyargatás téves;
de most kérlek kötözz ki az ágyhoz: vigasztalj meg édes!

Csak játék

Mivé lettél ember?
Tán betegségben szenvedsz, melyre nincsen gyógyszer?
Isteni szikra voltál, a létezés legmagasabb pontján;
ám most bohó árnyéka vagy önmagadnak csupán.
Elméd határtalan, szíved kimeríthetetlen volt;
fejlődésedhez mostani hanyatlásod aligha fogható.
Mondd hány, hány élet kell ahhoz,
hogy a teljes pusztulás felé haladva talán megváltozz?
Nem akarom elhinni, elfogadni, hogy életek száza,
kik fényt hoztak a semmibe, most eltűnnek hiába.
Pusztítani, rombolni, megmérgezni;
az egyéniség utolsó szikráját is kioltani;
ez vár ránk amíg a világ megmarad annak, ami:
csak kicsinyes játszótere vagyunk a sátánnak mi.

Kísértő múlt

Hűvös szelek járnak
melyek zord tájakon találnak.
Sötét zugakban keringek,
nem hagyják, hogy megpihenjek.

Futok én futok, de mindhiába,
ha félbeszakadt életem nem fogad vissza magába.
...lékre futottam volna?
Vagy csak életem taszított szolgasorba?

A magány hosszú, csendes halála
borít most rám fátylat, egyedmagában.
Hogy mikor hagyom el eme árnyat?
Erre talán sosem lelek választ.

Az új világban

Világ, a szép új világ, mely egyre csak züllik,
ember, melynek lelke rothadástól bűzlik;
s a nő, a szépséges, a csalfa,
ki ezzel beoltva testét bárkinek odadobja.
Százszor becsapott, százszor hazudott:
ilyen lett az ember, bűnös, ám el nem bukott.
Ó csak egyszer tekintenél rám tiszta szívvel,
s magányomra ez lenne a leggyönyörűbb gyógyszer.
Szépséged mocskos, büszkeséged álszent:
akárcsak a világ, Te is ugyanúgy átversz.
Ürességed áthat; nincsen benned semmi,
amiért érdemes lenne téged tisztelni.
Félve, férgek közt vergődve teng a mai ember léte,
ennek a világnak mocskos szelével szembe,
rothadt ideológiák szennyével fűszerezve.
Sötét minden. Sötétebb, mint valaha.
Csak egy dolog világos, az igazság maga.
Ki ezt meg nem látja a maga valójában,
keserű árnyak közt lel otthont, saját purgatóriumában.
Élet nélkül, tettek nélkül: így tűnik el nyomtalan a halál markában.

Hol vagy régi világ? Elhagytál?
Hangodat sem hallom már.
Akárcsak a zene mely fülemben még csengett,
az előbb még itt volt, pedig a gitár rég nem pengett.
Sírtam, nevettem. Békültem s veszekedtem.
E világon mit lehet magamévá tettem.
Mindent, amit láttam, megismertem és eltemettem.

Börtön

Életem szomoró átka,
hogy az ördöggel kerültem párba;
csak mi táncolunk e bálban,
eme széthulló világban.

Menekülnék, de nincs hova,
a mennyország zárva a számomra;
nem, nincs szükségem az álszent békére,
csak futok, futok a világ szélére.

A borús árnyak
mintha csak rám várnának;
az elmúlás köde terít be
fájdalmas emlékeket szúrva szívembe.

A nehéz lakatok súlya
lelkemet egyre csak húzza;
fogoly vagyok e földön,
melynek lánca maga a börtön.

Szeretnék még élni;
a poshadt, lomha csendből kilépni;
érezni a szenvedély hívogató szavát,
érezni, érezni és félni!

Akárcsak a hangod, ahogy éget,
mikor meghallom, akarlak téged;
eltűnik minden és én csak pislogva nézek,
mert fölfal a világ, mindjárt vége az egésznek.

Akármerre nézek,
félelem és reszketés az élet;
futva indulok érted,
remélve, hogy tettem megérted.

Most ketten állunk a sötétségben,
elhagyva e földet kéz a kézben;
táncol a pengém az éjszaka fényében,
mikor végre nekiállok ontani a vérem.

Életem utolsó bűvkörében
így hagyom el a létem;
s fogva tartott szívem
Veled távozik az éjben.

Életem tükre

Mikor sápadt arcom mögül kitekintek,
S elgondolkozván életem tükrébe merítek;
Fejemben csak egyetlen kérdés zajlik le,
mely semmit nem tűrően így szól: eleget éltem-e?

Szerettem-e úgy, ahogy e világon szeretni lehetett?
Csókoltam-e szenvedélyben ajkat, forrót, édeset?
Nevettem-e barátttal, ki hozzám mindig jó volt?
Pirkadt-e már rám gyönyörű hajnal, ízleltem-e jó bort?

Gyűlőltem-e magam, ha netán vak voltam?
Csalódtam-e szerelemben ifjú koromban?
Csapodt-e be már, kiben mindig megbíztam?
Szállt reám naplemente, mikor könnyek közt úsztam?

Halálom napján, mikor számot vetek,
Választ e kérdéseimre talán nem is lelek.
De halandó létemre, kérdezve és félve,
Kell-e kapnom választ, élettelen életemre?

A festmény Borbély Károly tulajdona

Remény

A jövő sötét köddel burkolózik rám
és csak homályt látok tetteim után.
Bizonytalanságom miatt félnem kellene?
Vagy mit sem törődve haladjak előre?

Mikor ellep a mocsok, mely alulról, alattomosan tör fel,
nem látom a fényt. A világot csalóka vakságban hagyjam el?
Mert ha nincsen itt semmi, csak romlott pusztulás,
éltethet-e a reményen kívül bármi más?

E tény: csupán csalóka tünemény.
Megbabonázva végzetem ütemén
mint sötét kocsmában egy késpárbaj közepén
dől el, mi is a remény.

Én hiszékeny voltam, bíztam;
nem tudtam, a halál számlájára írtam.
Így nem maradt más
csak üres sorok közt hamis olvasás.

Elveszett minden, mondhatnám.
Becsapott a remény. Joggal tán?
Hisz mindenünk ő, a semmi közepén is.
Míg élünk remélünk: a sorsunk kudarca ez a tézis?

Csak emlék

Egyedül bolyongok a sötétben,
üresség vesz körül, sorsom törékeny.
Éget a hideg, eltűnt a forróság
mely beragyogta szívemet oly sok időn át.

Hiányzik a szemed, mely tükrözte a vágyad,
hiányzik az ölelésed, amihez nem férkőzhetett bánat;
hiányzik a csókod, mely kimondhatatlanul édes,
s hiányzik a kezed, mely mindig fogta az enyémet.

De ezen az éjszakán a sötétben,
megint csak merengek a temetőben.
Sírodra helyezvén egy virágot,
fogadom be újra fájdalmasan a valóságot.

A képet Marilyn Manson festette, innen származik.

Vágyam tükre

Tükörbe nézek, s nem látom magam.
Felteszem a kérdést, mégis mit vártam?
Kisírt szemekkel tekintek a világra
mert szívembe szúródott egy szerelmes dárda.

Ettől a pillanattól fogva minden más:
ránézek s elég egy csalfa pillantás;
hevesen fókuszálva, lüktetve és várva
szívem nem bír nyugodni, megőrjíti e vágya.
Titkait most kitárja, mintha a halál gitárja,
melyen az elmúlás penget, csak engem várna.

Arca ragyogóbb, mint a nap,
mosolya édesebb mindennél, mit az ember evilágon kap.
Csókja forróbb, mint bármelyik tűz:
ez a vágy éltet, érzem, holtomig űz.

Itt vagyok már, közel,
csak egy karnyújtásnyira a siker...
...s ekkor igaz ábrándok csapdájában,
árnyéktalan árnyak táborában,
szertefoszló álmom hamis valójában,
tükörképem látom, a maga nyomorúságában.

A képet Marilyn Manson festette, innen származik

Virágom

Látom ahogy elsuhan a világ
s te nem vagy itt velem;
akár egy elhervadt virág
úgy hagysz itt engem.

Nem kellek már mióta
ajkaid más csókolja,
idegen csügg kebleden
mely oly édes volt nekem.

Gyáva vagy a csendben
ki elárult engem.
Színjátékod lestem:
ez lett a vesztem.

Mert inkább maradok egyedül
mint olyan vonóé legyek ki másokon hegedül.
Értéktelen vagy, akárcsak egy tárgy,
De szívem mégis vérzik, mert övé a vágy.

Elhagysz, mert nem szeretsz,
elhagysz; s nem vesztegetsz,
elszaladsz, midőn már árnyékod sem látom,
utolsó nyiladat szívembe ezáltal bánom.

Most nem marad más, csak töredék;
üresség, mely lassan felemészt,
bágyadt lelkem ittasan alábbhagy,
így térek meg lassan általad.

A képet Marilyn Manson festette, innen származik

Múzsám

Sötét s hideg
mely nyugodt s merev
ám belül oly bájos
e rengeteg.

Nem vár
míg rám talál;
én pillantom meg
és játszi könnyedséggel fonja át szívemet.

Majdnem megöl
így dugába dől
a kényszer,
menekülésem tőle így vész el.

Karmaiba zárva
szépségeire várva
megbabonázva
esek csapdába.

Kínozva és félve
ám végre élve
tapasztalom meg
mily édes az íze.

Pillanatnyi örömmámor
rabul ejtett párszor;
elrejti éji fényét
lehetek én bárhol.

Akárhányszor látom
elcsábít eme álom
nyugodvást nem hagyva
öl meg újra meg újra.

S feltámad a vágyam,
hogy újra lássam:
szétmarcangolja lelkem
egy örök körforgásban.

A festményt Marilyn Manson festette, a mansonwiki.com-ról származik.

Vetélkedőt rendeztek a világ királynőinek. Ki a legerősebb köztük? Hárman jutottak a döntőbe. Mindegyiknek adtak egy diót, hogy törje össze.
Az első a foga közé vette és összeroppantotta. Rávésték a koronájára: A legerősebb fogú királynő.
A második a markába fogta és reccs, máris összetörte. Ezt vésték a koronájára: A legerősebb kezű királynő.
A harmadik a combja közé rakta és egy pillanat alatt összeroppantotta. Tanakodtak a bírák. Mit írjanak a koronájára? Végül ezt a feliratot kapta: Isten óvja a királyt!