Jó pár hónapja porosodott már a fiókomban egy AMD CPU-k hűtéséhez adaptálható Prolimatech Retention rögzítő alkalmatosság kép 1. - amikor elővettem azt onnan: egyrészt, hogy újítsak a vason / másrészt, mert hosszúak már a délutánok - és kissé unatkoztam. Egy Asus M5A99X EVO lapra kívántam felmókolni...gondoltam, leváltom vele a CM 212+ tartóját, mert ez dizájnosabb, meg mert szeretem az apró kihívásokat, meg mert "érkezik nemsoká az X6 1100T, és annak dukál egy ilyen"....Gondosan előkészítettem a dolgokat, miközben hálálkodtam a ház gyártójának: milyen jó, hogy van ablak az alaplapi tálcán, nem kell kiszednem a deszkát a műtéthez...
Hűtő le, 212+ bak ki, proli hátlap be, proli tartókeret be...be...be....de mégsem; itt valami pöcök van. Van ám, rendesen. A keret masszív fémből van és teljesen sík az alja! kép 2. Megmutatom tótágasos helyzetben is kép 3. Ez még akár jó is lehetne, de az én hardvereimmel nem jött össze. Több apró áramköri elem is "útban volt" - azaz éppen a keret valamelyik pontja alá esett.

Miről is van szó?
Arról, hogy a mindennapi életünk menetrendszerű monotóniáját gyakran megtöri egy-egy rendhagyó esemény. A társadalmi élet normái szerint élő ember időnként kénytelen-kelletlen eleget tesz protokolláris, baráti, családi kívánalmaknak, és alkalomadtán jelentősen eltér megszokott étrendjétől. Keresetlenebb szavakkal: túleheti magát, a pohár fenekére nézhet, elcsaphatja gyomrát – vagy csak úgy istenigazából felönthet a garatra…Ilyesmi bárkivel előfordulhat. Csak a nagyon szélsőséges „szabadúszók” engedhetik meg maguknak, hogy makacsul, már-már aszkéta módon kitartsanak megrögzött étrendi szokásaik mellett.
A dinamikus táplálkozás lényege, hogy étrendünknek a megszokottól való minőségi, mennyiségi eltéréseit sürgősen kompenzálni kell: időt és feltételeket biztosítva zsigereinknek a regenerálódásra. Milyen tényezőkre figyeljünk a kompenzálás, a dinamikus helyrehozatal során? Az alábbiakra:
1. Mennyi ideig tartott az extrém hatás?
2. Milyen volt az intenzitása?
3. Mennyire vagyunk gyakorlott vétkezők?
4. A „bűnös” étel-ital kategóriája, mennyisége.
5. Aktuális egészségi állapotunk.
A nyitott szemmel járó ember, úgy élete derekán ráébred: táplálkozási vétkeit, illetve azok következményeit, célzott táplálkozással (diétával) lehetséges és ajánlatos enyhíteni. „Egyszer hopp, másszor kopp” – tartja a szólás, mintegy módszertani alapelvét lefektetve a dinamikus táplálkozásnak.

Nadrág nem szövetből készült, nem olló és nem gépek szabták testét . Nadrág egy cica volt.
Egy nyári napon le-föl hajkurászta a káposztalepkéket az udvarunkon. Amikor meglátott engem, nem menekült, nem futott el; csak nézett és nézett. Néztük egymást. Jó sokáig tartott ez, mígnem ő unta meg hamarább, s lassan hátat fordítva, átbújt a kerítés alatt. A szomszéd kertjének lucernalevelei jelezték visszavonulásának útját.
Másnap, nagyjából ugyanabban az időpontban, újra megjelent. Most nem lepkékre vadászott, egyenesen az orgonasövény védelmébe vonult, onnan szemlélte a környéket és engem. Arra gondoltam, közelebb megyek hozzá, felajánlom neki barátságomat. Lefelé indultam hát a terasz lépcsőin, egyenesen a sövény irányába. Nem kapkodtam el a dolgot. Lassan, óvatosan emeltem lábaimat, „mintha tojáshéjon...” Négy-öt lépésnyire voltam tőle, amikor megelégelte mutatványomat, és egykettőre a lucernásban termett.
– Ez nem jött össze! – szakadt ki belőlem, a visszafojtott levegővel együtt.

Az akácos mellett futottam, amikor kőhajításnyira egy fácántyúkot
fedeztem fel az út közepén. Mintha csak rám várt volna. Amikor annyira
megközelítettem, mint amennyire egy lapos kavics kacsázni képes
a sima víztükrön, (próbáld ki!) elindult komótosan kocogva előttem.
- Ni csak, incselkedik! - gyorsítottam...
- Ni csak, követnek! - gyorsított ő is...
- Az nem lehet, hogy az apró lábaiddal lehagysz!
- Behemót hústorony! Úgysem érsz utol!
Bizony, hogy nem értem utol. Jó kétszáz méternyit futottunk együtt.
Eleinte gyorsuló tempóban, aztán pedig beálltunk az én szubmaximális
teljesítményemre - mindvégig tartva a közöttünk lévő távolságot.
Amikor őkelme látta, hogy nem telik több tőlem, rajtaütésszerű
balra átot csinált futtában, és eltűnt az aljnövényzet között.
Talányos, hogyan jött össze ez a challenge day…
Lehet, hogy őkelme csupán a kicsinyei közeléből csalt engem távolra,
ügyes csellel hitegetve: utolérhetem…
Ne fuss versenyt a fácántyúkkal / hacsak nem vagy világklasszis!

Sétálj velem!

Szeretek sétálni. Ilyenkor többet látok a világból. Bicikliről is sok mindent lát az ember, futás közben is sok minden észre véteti magát, de csak a séta az, ami teljességében felkínálja a világot. Felkínálja és közben így szól, állj meg nyugodtan, ha tetszik valami! Nézd meg, érintsd meg a kezeddel, szemeddel, lelkeddel!
Minden séta rejt valami felfedezni valót. Mást mutat magából a természet tavasszal, amikor zöldre fest dombokat, hegyeket és megint mást ősszel, amikor a zöld helyett bíbort és aranyat hint a fák leveleire.
Most meghívlak kedvenc útvonalaim egyikére, a „vackor”-ra. (Azért „vackor”, mert pont félúton van a vackorkörtefa – amelyik májusra fehér virágjaival csalogatja a méheket.) Ez körülbelül hat kilométer séta a határban, dűlőutakon. Válasszuk ki időpontnak, mondjuk, a májust / előbb már úgyis példálóztam a májussal...és a májust különben is kiváltképpen szeretem. Ne ijedj meg a távolságtól, két órán belül kényelmesen megjárjuk! – menet közben meg-megállva is.

Pista

Lehet, hogy ő volt az utolsó igazi barátom. Egyszerűen csak Pista, néha Trapp Pista…
Pistaként mutatkozott be, tanító volt a foglalkozása. Amikor együtt futottunk igencsak szaporán aprította lépteit a dűlőutak homokján: így kapta tőlem ajándékba a csipkelődő Trapp Pista becenevet. (Trappolt, sajtot sajttal evett és szerzetesi módon élt, nem differenciálta a bajt bajjal.)
• Legalább három pár zokni pólyázta lábait, amikor futócipőt húzott - kvázi lengéscsillapító gyanánt…
Azért mondom, hogy lehet, hogy ő volt az utolsó barátom, mert érett korban már ambíciók és egyéb egzisztenciális késztetések bontogatják az erősnek tűnő baráti kapcsokat - általában végleges, hatékony pusztítással jégbe zárják szívünket nevetségesen egyszerű, robotos hétköznapjaink.
Én harminchét voltam, ő fél generációnyival fiatalabb, „éppen hogy harminc”, amikor megismerkedtünk egy februári farsangon. Szürke öltöny, szürke, apró szemek, alacsony termet, kerek, csontos arckoponya, állandó joviális odafordulás a külvilághoz: az „isten is tanítónak teremtette” alkat.
Talán szóba sem állunk egymással, ha nem hallottam volna már előzőleg: „van még egy futóbolond a faluban” – mármint rajtam kívül...
• Rendre az akácosnál dőlt el, ki nyeri majd a versenyt. Aki ott az élen futott, az majdnem mindig befutó is volt…