„Ha a navigáció felmondja a szolgálatot, kérdezz meg egy helybélit!”

Nagyon jól eligazodom Tiszaújvárosban, hiszen már 13 éve járok oda dolgozni, ha nem is rendszeresen. Egyébként is kicsi város.
Hárman dolgoztunk az egyik panelház bejárati lépcsőjénél, amikor jött az ügyfél. Arra hivatkozott, hogy a főnökünkkel beszélt, aki azt mondta, egyikünk majd elmegy vele, felmérni a munkát. Egyedi elképzelése volt a szalonnasütőről, azt kellett a helyszínre adaptálni. Rám esett a választás, mivel én vagyok az öreg szaki. Na, meg nekem van helyismeretem. Beültem az ügyfél kocsijába, aki hazavitt. Ismerősnek tűnt az utca, mutattam is a kapuból, hogy melyik szomszédnál dolgoztam korábban. A névre nem reagált, de városon nem ritkaság, hogy nem tudják a szomszéd nevét. Még kertvárosban sem.
Méricskéltünk, spekuláltunk, aztán megígértem, hogy este odahaza megrajzolom amit megbeszéltünk, és elküldöm e-mailben. A többit pedig telefonon beszélje meg a főnökömmel.
A főnököm néhány hónap múlva kérte, hogy bocsássam rendelkezésére a rajzot, ami alapján le tudja gyártani. Újabb hetek teltek, majd miután már leszámoltam a cégtől, telefonált, hogy kellene az ügyfél e-mail címe. Elküldtem. Újabb telefon, hogy mit kellene megírnom, mert az ő fia nincs otthon, így megállt a tudomány az informatikában.

Nyakunkon a Karácsony. Lehet menni mindjárt az éjféli misére. Meg kell mondjam, én nem kaptam vallásos nevelést, de azért egyszer gyerekkoromban is voltam egy ilyen alkalommal a templomban. Magával vitt a szomszéd gyerek, akinek vasárnaponként is kötelező volt mennie. Aztán persze mesélte, hogy a többi gyerekkel milyen jól elszórakozott a temetőben a mise alatt. Na, szóval ennyit ért a kötelező templomba-járás.
Na, tehát egyszer voltam az éjféli misén. Felmentünk a karba, az orgona mellé. Akkor még nem kompresszor nyomta a levegőt a sípokra. Fújtatni kellett, mint a kovácsműhelyben. Elég hangos volt közelről, amint a muzsikus-inas pumpálta a fújtatót, de aztán elnyomta a zene hangja. (Ez nem rossz trükk. Magam is alkalmazom hangfelvételeknél. Nem elég professzionális a stúdióm ahhoz, hogy a gép zúgása ne hallatszódjon, így ezt esetenként halk háttérzenével nyomom el.) Most még az is eszembe jutott, amikor Egerbaktán műköveztem a templom lépcsőt. Ott is megriadtam több alkalommal reggel fél hétkor, amikor fejem fölül a toronyból éktelenül hangos nyikorgást hallottam. Akkor jöttem rá, hogy mi az, amikor megszólalt a harang.
Na! Szóval ott tartottam, hogy éjféli mise. Hideg volt a templomban, erre határozottan emlékszem. A szertartásra nem igazán. Gyanítom, hogy már akkor se sokan látogatták az Isten házát, mert a végén azt mondta a kántor valakinek, hogy milyen jó volna, ha mindig ennyien lennének.

Úgy hozta a sorsom, hogy 26 év vállalkozás után lecsúsztam, de nagyon. Pedig voltak olyan évek, amikor jól ment a maszeknak. Ez már a múlt. Ma már nem engedhetem meg magamnak, hogy autót tartsak, így kénytelen vagyok a közösségi közlekedést használni, ami nem nagyon igazodik az igényeimhez. Azért még hálás lehetek a sorsnak, hogy legalább van munkahelyem. A létfenntartáshoz a fizetés is elég, de többre aligha tervezhetek.

Sok gondom egyike, hogy a munkaidő befejeztével a busz indulásáig egy egész órát kell várnom. Ezt az időt kénytelen vagyok az utcán álldogálva eltölteni. Szerencsém van, hogy az utóbbi néhány hónapban még eső sem esett, mert nincs még egy eresz sem, ahová beállhatnék. Elérhető közelségben csupán egy kocsma van, de ehhez se pénzem, se hangulatom.
Az út szélén álldogálva sokszor felvesznek ismerősök, akik autóval tartanak hazafelé. Előfordul persze, hogy nem vesznek észre, vagy azt gondolják, hogy ha a megállóban várakozom, akkor hamarosan jön a buszom. A város végén már egyértelműbb lenne, de mások jóindulatára várni olyan megalázó.

Törékeny kis öregember csoszogott ki a ház alagsorából. Ifjú korában se lehetett szép szál legénynek mondani, de az idők során inkább már összefelé megy az ember, így alig érte el a másfél métert, pedig nem is járt görnyedten. Éppen pihenőt tartottunk a lépcső bontásával. Én a padon ültem a kolléga előttem állva dohányzott.
- Üljön le ide papa! – invitálta a kolléga.
Korábban már látta a bácsit itt sétálni, de eddig még nem beszélgettek.
Az öreg leült mellém. Nem emlékszem miről kezdtünk beszélgetni, csak azt tudom, hogy a korára kérdeztünk rá. 81 éves. Magam is ilyesminek gondoltam.

Sokszor jutnak eszembe Petőfi szavai a Téli estékből. „Akitõl nincs messze az élet határa,
Nem elõre szeret nézni, hanem hátra.” A bácsi most jó messzire nézett vissza. Egészen 1945 márciusáig. Légvédelmi tüzér volt Vesztfáliában. Kíváncsiságomat az említett német tartomány neve keltette fel elsősorban, mivel magam is jártam arrafelé. Aztán arra csodálkoztam rá, hogy 15 éves volt akkor. Tudomásom van róla, hogy az akkor már hat éve tartó háború utolsó szakaszában német gyerekeket is bevetettek a harcba. Azt viszont nem tudtam, hogy magyar gyerekek is harcoltak Németországban. Most ezzel is okosabb lettem.
- Csendőr vitt el – mesélte a papa. – Légvédelmi üteghez kerültem. Mondta a német tiszt, hogy tüzeljek a Mustangra, de azt mondtam, hogy nem bántott az engem. Kicsit meg is tanultam németül, de már elfelejtettem.

Gyönyörű kúszófenyő borítja az előkertemet. Sokan meg is csodálják. A teraszról nézve - zöld színe ellenére - a tenger hullámzására emlékeztet. Szeretem nézegetni. Egyetlen hibája, hogy kinő közüle a folyóka, s a perje. Néha ki kell takarítani. Vasárnap délutáni szendergésemből felkelve éppen ehhez fogtam hozzá. Nincs jobb dolgom, hiszen egyedül lakom a család házát, még beszélgetni sincs kivel. Na, de ez egy másik történet.

Húzgálom kifelé a nem kívánatos gyomnövényeket a fenyő közül a szomszéd felőli kerítés közelében. Nem is tudom hol jártam gondolatban, amikor halk nyüszítésre figyeltem fel. Talán nem is jó kifejezés a nyüszítés. Csak egy egész finom, figyelemfelkeltő hangot hallatott a kutya. Jelezte, hogy ott van a közelemben és szeretné, ha észrevenném. Egy kutyától nem lenne meglepő ha ugatna, hiszen úgy mondják „azért kutya, hogy ugasson”. Ez nem ugatott. Nem akart rám ijeszteni. Megdöbbentő, hogy mennyi tapintat van ebben az állatban. Nem ismer engem, hiszen nem rég lakom megint itthon, soha nem kerültünk még ilyen közel egymáshoz. Nem lép fel támadólag, pedig veszélyesen megközelítettem az ő felségterületét. A kerítés azt hiszem ebből a szempontból nem számít.

Idős angol házaspár vásárol a pakisztániak által üzemeltetett londoni ”százforintos” boltban. A termékek kiválasztásából látni, hogy nyaraláshoz készülnek. A pénztáros lány kedvesen érdeklődik, hogy „hova lesz a menet”. A vevők, vevők a társalgásra, de feltételezik a lányról, hogy helybeli, aligha ismeri az országokat.
- Italy, Malta?
- No, no. Greece
Majd lelkesen mesélni kezdenek korábbi útjaikról, örömmel nyugtázva, hogy a lány minden említett országra azt mondja, hogy tudja hol van.
- Két hely volt ami nagyon tetszett, de az egyik különösen. Azt már biztosan nem tudja hol van.
- Talán mégis.
- Ott van középen, egész eldugott ország, nincs tengerpartja sem, de van ott egy folyó, annak a partján nagyon jókat sétáltunk. Az emberek nagyon barátságosak.
- Poland?
- Nem, de nem hiszem, hogy ismerné. Maga hova valósi egyébként? A neve alapján skótnak gondolom.
- Nem fogják elhinni.
- Na! Mondja már! Nagyon kíváncsi vagyok.
- Magyar vagyok.
- Tényleg nem hiszem el. - mondja az angol asszony.
- Pedig igaz, Magyarországról jöttem.
- Na, akkor hogy mondják azt, hogy good bye?
- Viszontlátásra.
- Good morning?
- Jó reggelt.
- Tényleg magyar. - fordult a férje felé, aki úgy köszönt el a lánytól, hogy:
- Kezetcsokolá

Na, nem a nadrág, bár azt is lépten-nyomon láthatjuk. Van már direkt mély ülepűre szabott nadrág is, de többségében nem ilyeneket viselnek fiataljaink, hanem olyat, aminek csak megspórolták a derekát. Láttam olyan – magát csinosnak gondoló – nőt, aki simán lehajtotta a „mackója” korcát. Bicajos fiút, aki a nagyobb erőkifejtést elérendő, mélyen meghajolva, a nyeregből kiemelkedve tekert, s a derékszíj a gatyája alatt díszítette a combját. Ne mondja senki, hogy nem kényelmetlen! Vannak olyan kultúrák, ahol illetlenség a cipő talpát mutatni. Hol tartunk már ettől!?

Nagy hangoskodva, két fiú által kísérve „szefo” hatású tinilány lépett fel a buszra. Kis híján kilátszott a csúnyája. Aztán megfordult, hogy a pelyhes fenekét lássam, s kissé feljebb próbálta húzni a nadrág nem létező derekát, így legalább a vágatéka takarásba került. Nem látszott ki a bugyija. Szerintem nem is volt rajta.

Nem is ezt akartam írni, hanem a következőt:
Felszálltam egy „van Hool” busz végébe. Mivel ezek a buszok középmotorosak, a vége határozottan csendes, azért szeretek itt utazni. Az ajtóval szemben van 4 ülés. A sarokban terpeszkedett egy 15 körüli fehér fiú. A fal és az ablak összefirkálva. A fiú beleillett ebbe a képbe. Mellette lévő ülésen egy sárga mappa, rajta kakaós csiga. Bizonyára az ő csomagja. Tornacipős lába a szemközti ülés éléhez támasztva. Kezével még ezen stabil fekvésen túl is kapaszkodott az oldalfalon lévő kengyelbe.

Írtam egy bejegyzést „Blicc” címmel. Azt hittem, majd heves vitát vált ki a téma. Tévedtem. Csupán egy hozzászólás érkezett, az is azt mondta, hogy a BKV kapja be. A bejegyzésben emlegetett Bélával később is beszéltünk a bliccelésről.
- Amíg ellopják a pénzt, addig nem veszek bérletet.
- Ha majd nem lopják el, akkor fogsz venni?
- Akkor igen.
Ez persze csak duma, hiszen amíg nem tudtuk, hogy ellopják, addig se vett.

Mindez most arról jutott megint eszembe, hogy ma a kettes villamosra felszállt egy fiatalokból álló, legalább 40 fős csoport. Aztán sorakoztak szépen jegyet lyukasztani. Ilyet még nem láttam Pesten, pedig itt lakom már...kb. 5 hónapja. Akkor értettem meg miért tették ezt a szokatlan dolgot, amikor hallottam őket olaszul beszélni. Még nem volt idejük átvenni a helyi szokásokat.

A fentebb említett Bélával egy ideig csupán ketten dolgoztunk, de emlegette régi kollégáit, úgy mint „a románok”. Azóta már én is megismerkedtem Andrással s fiával Attilával. Számomra nem románok, hanem székelyek. Erdélyben élnek, s mint András mondta, az ő anyja nem is tud románul. Otthon nem kell. Ott a románok is beszélik a magyar nyelvet. Ő 16, a fia 14 éve dolgozik itt. Budapestet jobban ismerik, mint sok bennszülött pesti. (Hallottam olyan felmérésről, miszerint a pesti középiskolások 15%-a még nem járt Budán) Kérdem én: mitől románok? Tőlük sajnáljuk a szavazati jogot? (na ez már megint más téma)

- Tudod Béla, engem elsősorban az csábított erre a munkahelyre, hogy 10 perc alatt gyalog elérek a telephelyre. Azt ugyan gondoltam, hogy lesz terepmunka is, de arra nem számítottam, hogy csak odavisznek a főnökék, aztán ott is hagynak. A hazautat pedig oldjam meg ahogy akarom. A lényeg, hogy másnap reggel ismét itt legyek. Még szerencse, hogy te legalább eligazítottál, hogy jutok haza. Ha jegyet veszek, 1280Ft a hazaút. Ügyesebb tervezéssel kijön 960-ból, de ez akkor is közel napi 2000. Ráadásul azt se tudom, hol vehetek jegyet. Szerencse, hogy nem kaptam infarktust az izgalomtól. Falusi gyerek vagyok, nem szoktam hozzá a blicceléshez. Ezért járok azóta is inkább kocsival. A benzin kijön 800-ból. A főnök térít hármat. Ezt az ötszázat tehát a béremből kell levonni. Hogy mennyit ígért az öreg? Hatezret. Tudom, hogy nem sok. Azt mondta, hogy te is annyit kapsz. Hétezer ötszáz? Az is kevés 16 év munkaviszony után. Értem én, hogy nincs család, de akkor is. Nem mondod! Gyógyszerrel üzletelsz? Ja, hogy badisoknak árulsz szereket. Na, ha abból összejön nyolcvan....úgy már nem rossz. Én is úgy számoltam, hogy kétszázból megélnénk ketten az asszonnyal. Itt ennek a fele már meg is lesz, ha végig dolgozom a hónapot. Csak a kocsi el ne romoljon, mert arra már nem futja. Az olajat is rég le kellene cserélni. Gondolom, te bérlettel jársz. Soha nem volt még bérleted? Naponta utazol keresztül a városon. Két óra ide, kettő haza. Hány éves is vagy, 38? Értem.

Útinapló

Most figyeljetek balra! Ott lakik a kísértet.
Milyen kísértet? Ja, az a lublói vár?
Hol? Nem látom.
Akkor másszál hátra, és ülj a baloldalra!
Ja, jól van már látom. Olyan mint egy vár.
Ez igaz, de maga a tudat a lényeg. Meséltem, hogy amikor először erre jártam – persze, hogy meséltem – akkor még nekem is csak egy vár volt. Nem tudtam, mit látok. Csak később néztem utána.
Gyuszi bácsi már járt erre?
Hogyne.
Úgy mondod apu, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Nekem az. Mit gondolsz Ági, miért tudtam olyan jól átnavigálni Eperjesen?
Na apád, az csak véletlen volt. Jól jött azért a térképes segítségem.
Ibi néni is járt már erre?
Nem, erre még nem jártam. Voltam ugyan Lengyelországban, de Poprád felől. A családból még csak Tamás nem volt Lengyelben.
Azért jövök most. Nézd csak apu! Arra van Poprád. Az a főút.
Az a főút, de mi nem arra megyünk, hanem mmajd...itt...eel-ka-nya - rodunk. Így ni. Itt erősen jobbra. Még jó, hogy van ebben a kisbuszban szervó. Szörnyű, mekkora kanyart raktak itt az útba.
Kamionnal hogy fordulnának itt el?
Sehogy. Azoknak nem is szabad erre jönni.
Végül is, honnét van ez a kocsi?
Az egyik barátunké. Ti nem ismeritek. Azért nagy ötlet volt, hogy elkértük.
Tény, hogy lényegesen tágasabb, mint a Suzuki lenne négyünknek. Ha nem találunk szállást, az se gond. Alhatunk itt is, csak beállunk egy parkolóba.

Tegnap olyat láttam, elállt szemem, szám.
Magas tűsarkokon egy anyányi lány.
Hamvas arca kipirulva, fázhatott a lelkem.
Nem a korosztályom, lehetne gyermekem.
Nézhetnék bármi mást, viszont nem tehetem.
Feszes nadrágszára viszi tekintetem.

Gömbölyű fenekét még nézni is öröm
Nem láttam milyen szín ujjain a köröm
Volt-e nála táska, milyen a kabátja?
Erre nem figyeltem, a fene se bánja
Honnét jön, hová megy? Nem kérdeztem
Nem akartam elveszni a részletekben

Kissé messzebb megyek, hogy totálképet lássak
Nem tudom kiűzni magamból a vágyat
Hosszú szőke haját mint fátylat odébb veti
Mobil telefonját az arcához emeli.
Lábát összefonja, majd ide oda tipeg
Mire gondolsz öreg? Ah, te azt csak hiszed.

Olyat tettem, mint még soha. Hetedmagammal elmentem a plázába bowlingozni. Amerikai filmekben sokszor láttam már ilyet, és titkon vágytam is erre a játékra. Előbb azt se tudtam melyik kezembe fogjam a golyót. Valójában két kezes vagyok. Nagyon sok dolgot tudok mindkét kezemmel, de a jobb kezem a domináns. Viszont ha valamit el kell dobni, jobban tudom ballal. Ezen most se változtattam. Ezzel máris kitűntem a társaságból. A játékommal nem annyira. Két órán át gurigattunk, s mindkét játékban győzött a rutin. Nem hittem volna, de az első 2-3 gurítás után eluralkodott rajtam a versenyszellem. Noha nem volt tétje a játéknak, mégis izgalmat okozott, hogy hány pontom van. Sikerült az első órában két olyan is, hogy mindkét golyó a vályúban ért célba. Az izgalomtól kiszáradt a szám, muszáj volt meginni egy citromos teát, majd még egyet. A végén kértük a számlát. 10500Ft. Nem is egy bérlet ára, hanem még több. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha hét közben megkeresnék legalább ennyit, de nem így van. Számomra már ez is úri mulatság. Ez a méreg, nem a cián.

- Józsikám! Tudsz nekem valami munkát adni a cégnél?
- Műkő munka nincs. Tudsz sprengelni?
- Még nem próbáltam.
- Gyere el holnap, megbeszéljük. Nem olyan nagy deákírás az, könnyen beletanulsz.

Másnap reggel ott voltam hét órakor.

- Nekem most gyorsan el kell mennem, – mondta Jóska már a kocsiból – de jövök nem soká. Majd Bandika betanít.

A kollégák egy részével ismertük egymást korábban. Tudták hogy maszek voltam évtizedek óta, de azt nem, hogy már munkanélküli státusban vagyok. Mondtam, de nem hitték el. Nem kezdtek pontos időben, már untam a tétlenséget. Rudi – akivel csak látásból ismertük egymást – meg Bandika elindultak a régi telepre, ahol nekik volt a bázisuk. Rudi vágta a sziklákból a nagy köveket a nagy gépen, az új telepen már csak azokat fűrészelték, ami itt maradt. Bandika volt a cégnél a kőfaragó, neki is itt volt a munkapadja. Én mentem utánuk, de nem tudtam mit kezdeni magammal.
- Jóskát várod? Vinni akarsz valamit?
- Mondom, hogy dolgozni jöttem. Mutasd meg, hogy kell sprengelni!
- Nem mondod komolyan. Egyébként odalent vannak a sprengelni való kövek az új műhelyben. Majd Gyuri segít odakészíteni.
- Na, de én nem tudom hogy kell.
- Most csak hülyítesz ugye?
- Honnét tudnám, amikor még soha nem próbáltam?

Ülök a toronyban, nézem az ólomszürke eget. Két napja még havas volt a táj, de múlt éjjel elverte az eső. Reggel bárányfelhők úsztak az égen, mögülük kikandikált a nap, de a várost 30méter sűrű köd fedte. Később eloszlott, s gyönyörű, szikrázó napsütésben indulhattam szokásos egészségügyi sétámra. Belváros, Ófalu, Szabótelep, Kertváros, és vissza. Ez éppen 5 km.
A piac környékén óriási tömeg, és rengeteg eladatlan fenyőfa. Távolabb már alig találkoztam gyalogosokkal. Így jobban feltűnt az a hátborzongató látvány, hogy lecsúszott nadrágú, életerős fiatalemberek plusz 12 fokban, fejükre húzott kapucnival sétálnak, vagy műanyag flakonból borozgatnak, a köztéri pad karján ülve. Szívem szerint rászóltam volna, hogy „mi van öcsém, fázik a fejed?” Egyrészt viszont semmi közöm hozzá, aztán kiszámíthatatlan a reakció is. Nekem még önvédelmi paprikaspray-m sincs. Na, meg emlékszem, hogy én se vettem jó néven hajdanán, a hosszú hajamra tett megjegyzéseket.

Nem szabad ilyeneken megbotránkozni, inkább örülni kell a szép időnek. Egyébként is Karácsony van. Délután fel is állítom a karácsonyfát. A feleségem süt-főz a konyhában, takarítja a lakást. Ő küldött el sétálni, hogy ne legyek láb alatt. A Bajcsy Zsilinszky-n, a keskeny járda miatt arasznyira kell megközelítenem a drótkerítést. Kissé meglepődöm, amint észreveszem a drót mellett fekvő gyönyörű berni pásztor kutyát. Nem ijeszt rám, csendben hagyja, hogy elhaladjak.

- Van-e most vas öreg?- köszönt rám a fiatalember, aki ugyan régi ismerősnek számít, de a nevét azóta se tudom.

A környezetében Zsócainak nevezik, a születési helye után. Az ő kultúrkörükben mindenkinek van úgynevezett indián neve. A valódit annyira nem használják, hogy ha a postás keresi, gondot jelent a beazonosítása. A faluban alig van olyan ember, aki eljár dolgozni. Legtöbben csak élnek bele a világba, várják a rendszeres szociális segélyt, a gyereknevelési támogatást, a lakhatási...és még számtalan címen kiutalt pénzt. Ez a család létszámától függően akár jelentős összeg is lehet. Nem biztosít ez így se valami fényűző életet, hiszen sok embernek sok kenyér kell. Elmondása szerint az apósa ugyan még nincs 40 éves, de 10 unokája van. Ebből kettő az övé, a harmadik most van útban. Nincs is ebben semmi különös, hiszen már éppen betöltötte a 24-et. Most van itt a gyereknemzés ideje. A két lánya is kicsi még, sokat bőgnek, különösen a kisebb. Nem is szeret otthon lenni ezért. Fogja a rozoga kerékpárját, és átimbolyog vele a városba kukázni. Igaz, hogy önkormányzati határozat tiltja, de ez senkit nem zavar. Napközben negyedóránként érkezik egy-egy újabb guberáló. Betonvasból hegesztett nagyméretű csomagtartóra, a kormányra akasztott reklámszatyrokba rakják a zsákmányt. Némelyikük láthatósági mellényt is visel. Először még azt gondoltam, hogy köztisztasági alkalmazott.