Van egy nagynéném, aki nem tanult meg semmilyen idegen nyelven, mert nem volt rá szüksége. Szépen elvan így is; Ausztriába úgysem egyedül megy bevásárolni, egyéb helyekre nyaralni pláne. Még a kilencvenes években az unokanővérem (az ő lánya) nyelvtanulás ürügyén kiment Angliába bébiszittyónak, ahol összehaverkodott egy indiai lánnyal. Gondolta, elhozza Magyarországra a kéthetes nyári kimenője alatt, megmutatja neki a Halászbástyát, a Parlamentet és a többi kihagyhatatlan dolgot, aludni meg úgyis tudnak a nagynénéméknél. Ez így rendben is volt, csakhogy az indiai lánynak mindig kellett valaki, aki tolmácsol. Egyébként is nagyon szerény volt, magától még inni sem kért, így rendszeresen kérdezgetni kellett, hogy éhes vagy szomjas. Egyszer az unokanővérem átfutott a boltba, a lány meg várta a családja hívását a nappaliban. A szomszéd szobában az unokabátyám és én épp valami gépet raktunk össze, amikor meghallottuk a nagynénémet:
- Nem vagy éhes?
Nincs válasz.
Kicsit hangosabban:
- Ennél valamit?
Továbbra is csend.
Még hangosabban:
- Kérsz egy szendvicset?
Itt néztünk össze és tápászkodtunk fel. Átmentünk. Szerencsétlen lány ült a sarokban összekuporodva a fotelban, a nagy szemeivel nézte a nagynénémet, aki egyre közelebb ment, miközben erősen tellegetett és még hangosabban kérdezte:
- Enni... nem akarsz?

A fenti állítás rendben lenne, de nem úgy, ahogy falun szokás.
A múltheti szmogmizéria a Győr környéki településeket nem érintette túl érzékenyen: szinte mindenhol sűrű füst gomolygott reggel és este (időnként napközben is), mert sokan ilyenkor hatalmas máglyákat gyújtanak avarból, használt gumiabroncsból, döglött macskából, gumicsizmából, nejlonszatyrokból, meg még ki tudja miből, amit egy kis fáradt olajjal vagy benzinnel locsolnak meg. Mondjuk akkor sem zavartatták magukat, amikor tűzgyújtási tilalom volt, boldogan égették ami a kezük ügyébe került. Azért érdekelne, hogy a helyi önkormányzatok miért nem jelölnek ki évente 1-2 napot amikor mindenki eltüzelheti a nagymama rekamiéját (nem szabad rajta ugrálni kislányom), Babylont meg a többi szemetet. Tavaszig - vagy amíg el nem fogy a sok klumpet (öreganyám hívta így a használhatatlan kramancokat) -, masszív ködbe borul minden, mert ez egyfajta hungaricum: a falusi ember imád tüzelni.

שנה טובה ומתוקה לכולם

Pár hete falusi életet élek. Még szerencse, hogy saját döntés és nem kötelező, így bármikor visszamehetek a belvárosba, ahol felnőttem.
Az utóbbi fél évben elég sok volt a költözés. November elején Angliába, aztán két héttel később Apu váratlanul meghalt egy munkaértekezleten, ezért visszajöttem, hogy Anyu mellett legyek egy darabig. Visszaköltöztem a lakásomba, Anyutól nem messze. Tavasszal jött az ötlet, hogy – mivel Apu azóta, hogy felépült ez a ház, szerette volna, ha itt lakom – meg kellene próbálni, a kutyáknak is jobb. Fordítani mindenhol lehet, tanítani meg bejárok (a régi lakásba is), Anyuhoz úgyis megyek naponta.
Alapvetően nem lenne rossz, mert a kutyáknak tényleg jó, hogy egész nap kint lehetnek (persze amikor kint vannak, be akarnak jönni és fordítva), zavartalanul szaglászhatnak a békák után a sziklakertben, senkit nem zavar ha még éjfélkor is szól a zene, az unokatesómék ugyanebben az utcában laknak és még a szomszédokon is lehet ordenáré módon röhögni. Apropó, szomszédok. Az egyik sosincs otthon, a másik viszont háromnaponta füvet nyír. Ilyen Barbie-mosógépmotor lehet a cuccban, mert gyalázatos hangja van. A faszi elég komoly üldözési mániát fejlesztett ki az évek során, mert mindenki gyanús, aki nem, az is. Precíz jegyzeteket készít arról, hány autó járt erre. A feleségét eddig csak messziről láttam (jól látni úgy is, elég nagy), a lányát viszont a múltkor sikerült megszemlélni közelebbről is amikor hazaértem.

Már megint sikerült valakinek jól kiakasztania.
Múlt héten egyik diákom megkért, hogy segítsek a férjének lebonyolítani egy autóvásárlást. A kocsi Csehországban van, a neten nézték ki, a kereskedő beszél angolul, csak kellene egy tolmács, aki itthonról lebeszéli a részleteket és kimegy segíteni. Rám gondoltak, vállalnám-e. Persze, miért is ne.
Felhívtam a kereskedőt, megkérdeztem mindent amit kellett, hangsúlyozva, hogy ha tényleg olyan állapotban van a kocsi mint ahogy írták, akkor elhoznánk, de nettó áron, mert egyrészt elhagyja Csehországot, másrészt cégnek szeretnék venni, szóval az ÁFA felejtős. OK, minden rendben, várnak bennünket.
Péntek reggel fél 10 után megérkeztünk ahogy ígértük, kocsi megnéz, szép, csak éppen 10.000 km-rel többet mutat a kilométeróra mint amennyi a hirdetésben van. Na itt kellett volna azt mondani, hogy köszi, nem érdekel, viszlát. Mindegy, innentől már csak bonyolódott a dolog olyanokkal, hogy a papírok a banknál vannak, a pótkulcs a kereskedő haverjánál, a kocsit meg csak 30 km-rel odébb lehet átiratni, mert ott van ismerőse. Nem baj, kell. Aztán az utolsó pillanatban előrángatott valami mondvacsinált sztorit egy hihetetlen törvényről, ami pont 2007 után gyártott kocsikra érvényes, pont akkora értéknél, mint amennyibe kerül, hogy miért is nem adhatja oda nettó áron. Elég rossz szájízzel hagytuk ott őket, kocsi nélkül jöttünk haza.

Tegnap kaptam. Mekkora császár ez a ember! _o_
A Rise Up Reggae Star című dokumentumfilmben szerepelt, állítólag csináltak róla is egyet. Ezerrel dolgozom azon, hogy megszerezzem azt a filmet is, letettem a hajamat tőle.

udvarlásból jeles...

Ehhez nincs mit hozzáfűzni. A lényeg egy perc körül, meg a címében.

Nem egész két nap alatt két post, nem baj.
Tudom, hogy sokan ellenzik a Facebook és az Iwiw használatát, utóbbiról én is töröltem magam a sok kretén miatt. Az előbb FB-n bejelölt egy öregebb pasas, ilyen tipikus retardált, bőrmellényben, mellszőrt (fúúújjjj) mutogatva, pávatollal a fülében. Gondoltam, elő körben nem leszek paraszt, megkérdezem, honnét ismer. Állítólag látott valahol, onnét „ismer” és amúgy meg helyes kis pofim van. Mondom mi van? Ennyi erővel inkább jelölgesd a misellvájldot, neki aztán tényleg ismerős lehet az arca valahonnét. Az adatlapja szerint ez a szerencsétlen az unokanővérem lányának ismerőse. Azonnal hívtam is az anyukát, hogy ismeri-e a fent említett manust, állítólag őt is bejelölte, de majd szól a kislányának, hogy törölje ezt a valakit. A kiscsaj amúgy tizenhárom éves, gyönyörű, talpraesett, nagyszájú (tiszta nagynénje ), de van olyan naiv, hogy bárkit visszajelöl.
Lehet, hogy csak rémeket látok, nem is cukros bácsi az illető, csak szimplán valami idióta ismerősgyűjtő, de mi van, ha tényleg valami defektje van?
Több olyan ember jelölését utasítottam már el, akikről tudom, hogy kik, de nem vagyok velük olyan kapcsolatban, hogy mindenképpen érdekelne, kik azok, akiknek naponta küldenek rózsaszín cukorgyöngyös sütiszívet.
Én vagyok túlzottan zárkózott / gyanakvó, vagy ez természetes?

Stílusosan a Halloweenhez, volt ma egy meglehetősen szellemvasutas élményem. Ha rosszul sül el a dolog, este már meggyőzően riogathattuk volna a népeket lepedőben. Majdnem meghalasztott valami barom, aki a szomszéd sávból bevágott elém. Ez már önmagában is elég zavaró, de amikor Anyám ott ül mellettem és az ő életével is játszanak, kijön belőlem az állat, na. Kevés hiányzott, hogy a lámpánál kiszálljak és szájba karmoljam az idiótáját.
Hazaérés, pakolászás, alsz. Délután csengettek kaputelefonon. Kicsit álmos voltam, úgy szóltam bele, addig jutottam, hogy „Ki”, már sipították, hogy „Csokit vagy sünt?” Mondom momentán egyiket sem, köszi. Kócosan, kávéval a kezemben gondolkodtam öt percet, hogy ez mi volt, amikor rájöttem, hogy ezek a szerencsétlenek itt Halloween címszóval édességet gyűjtenek. A sünt még mindig nem értem, hogy kerül képbe, de nem baj. o.O Kicsit örülök is, hogy csak egy hét múlva megyünk Angliába, ott most őrület van. Valahogy nem hiányozna, hogy ötpercenként zörög valaki, főleg nem az után, hogy kétezer kilométer és huszonakárhány óra vezetés van az ember háta mögött.

Egyre többen vannak, akik nem tudnak örülni, csalódtak mindenben és mindenkiben, így sajnos pont azt nem veszik észre, hogy más nem lehet helyettük boldog. Az alábbi gondolatokat, amiket a Dédikémtől hallottam nagyon régen, már több emberrel megosztottam.
Emlékszem, egyszer nagyon rossz volt a kedvem és – szokás szerint – a hintaágyon ülve beszélgettem Dédivel. Nem tudom, hogy ezek a saját gondolatai vagy esetleg olvasta valahol, de talán nem is számít.
Szokásos nyári este volt, a kutya kergette az öntöző alatt hűsölő madarakat, mi pedig borsót fejtettünk. „Néda, már megint szegény kis rigókat abajgatja ez a gané. Gyere ide, na.” Amikor a kutya felugrott mellénk és elhelyezkedett, adott neki pár szem borsót. „Úgy. Arany kiskutyája, hát miért zavarnak azok a kismadarak? Van itt elég hely nekik is. Vagy a vizet sajnálod tőlük, rosszaság? Te meg ne szomorkodj már! Tudod, kicsim, a szívünk olyan, mint egy éléskamra, teli polcokkal. A polcokon befőttesüvegek, teli minden jóval és széppel, amit – mint nyáron a befőttet a sok mosolygós gyümölcsöt – elteszünk hidegebb napokra. Amikor kint vihar van vagy csak rossz a kedvünk, felbontunk egyet és máris érezzük a melegséget, ahogy a napsugarak megsimogatják az arcunkat. Sose’ sírj aranyos – mondta - ezek a befőttek a szíved polcairól nem fogynak el, mint az igazi befőtt! Sőt, ha okosan élsz, mindig csak több lesz belőlük.”

Gyerekkorom óta erős fenntartásaim vannak a puszilkodó rokonokkal, ismerősökkel. Ezek a fenntartások ma csúcsosodtak ki annyira, hogy azt hiszem, sikerült egy pár negyvenes Superstar telitalpával beletaposni egyik távolabbi unokatesó lelkébe.
Bizonyára mindenki ismer olyan öregasszonyokat, akik előszeretettel csipkedik és puszilgatják a gyerekeket. A csipkedésről viszonylag hamar leszoktattam a büdös banyákat, mert már háromévesen, angyali mosollyal az arcomon ugyanúgy visszacsíptem. A puszilkodás már nehezebb ügy, mert ugye már az szörnyen riasztó, amikor a nikotintól sárga fogakra (időnként bajuszra) kerül egy kis élénkpiros rúzs is, ami közelről nézve (pláne) elég félelmes, nem csak kisgyerekszemmel. Ehhez jönnek a mindenféle szőcsingek, amikből rossz esetben (kb. 99%-ban rossz esetről beszélünk), bökős szőrök állnak ki. Sokáig elég komoly szorongást okozott, hogy ha megbök egy ilyen akupunktúrás rózsinéniszőr, akkor a helyén nekem is nő majd egy ugyanolyan bibircsók, amiből azok az tűszerű szörnyűségek fognak meredezni. Napokig nézegettem a helyét a tükörben, aztán amikor egy (általam megszabott) idő után sem nőtt semmi, megnyugodtam. Egészen a következő pusziig. Tudom, ez ilyen gyerekkori para, esetleg repedésre nem lépés kategória, de néha még ma is aggódom ilyen dolgok miatt.

Ma délután megbizonyosodtam róla, hogy a Mikulás létezik. Egy elég forgalmas úton ment előttem egy piros autó, hirtelen lefékezett és visszafordult – persze egy kereszteződésben, mert csak ott veszélyes igazán -, amikor megláttam. Hosszú, legalább 30 centis hófehér szakáll és haj, de a szemüvegből rögtön levágtam, hogy Gandalf nem lehet. Az összképen a homlokán viselt sámán-hajpánt rontott egy kicsit, de most már tudom, hogy tényleg létezik az öreg. A rendszámára nem emlékszem, annyira ledöbbentett a látvány. Mivel udvariasan elengedtem, remélem, beírt egy pirospontot a nevem mellé. Ha ez mégsem történne meg, az csak azért lehet, mert tud szájról olvasni: csodálkozás közben elég jól szoktam artikulálni…

Az előbb hallottam, hogy valami cirkuszt vagy hüllőbemutatót vagy mit hirdetnek megint. Kocsiból hangosbemondóval, recseg mint az állat. Nem tudom, rajtam kívül feltűnt-e valakinek, de mintha mindig ugyanaz a szétdohányzott hangú öregember mondja be a műsort. Gyerekkorom óta ismerős. Minden városban, szenzáció, csak nálunk, satöbbi. Néha úgy érzem, olyan ez a hang, mint amikor egy látszólag fogatlan öregemberrel beszélgetünk. Aztán egyszer csak feltűnik egy fog. Az agyrém az, hogy minden mondatnál máshol bukkan fel, így a helye behatárolhatatlan. Kicsit ijesztő. Namost ugyanígy van ez a hang is. Mindig felbukkan valahol, az ország különböző pontjain és mindig ugyanaz. Mintha csak egyetlen cirkusz lenne, ami járja az egész országot. Vagy az öregnek piszok sok a dolga, mert mindegyik őt viszi bemondani, nem tudom...

Már kezdtem azt hinni, hogy az idei nyár egy szép keddi napra esik majd, de végre kisütött a nap. Ezzel együtt megjelentek az önjelölt divatdiktátorok is. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de nekem nagyon böki a szememet a koccanásig felhúzott balfasznadrág a róbertgidás szandál-zoknival. Hogy ez errefelé miért olyan népszerű, nem értem. Lehet, hogy csak én szúrom ki folyton, de már kezdem azt hinni, hogy ezek üldöznek. Valaki mondja már meg, miért érzik úgy emberek, hogy egy nadrágnak hónalj alatt kell végződnie? Mi ez, ha nem vizuális környezetszennyezés?! Én büntetném az ilyet. Monnyonle.