,,Ismerek olyanokat, akik vakon kiélik érzelmeiket: kisgyermek módjára kiabálnak, sírnak, csapkodnak maguk körül. Mások viszont az intellektusuk mögé rejtik az érzelmeket, vagy száműzik őket a tudatalattiba, ahol külön életet élnek. Úgy hiszik, minden pillanatban ellenőrizni kell önmagukat. Ezzel életerejük nagy részét elfojtják, s így gyakran megbetegszenek.
És vannak néhányan, akik tudatosan észlelik a felmerülő érzelmet, és felismerik, hogy az éppen mit akar közölni velük. Azt is nagyon világosan látják, hogy ezt az érzelmet pillanatnyilag ki kell-e fejezniük, vagy annak a ,,belső alkímiában" még át kell alakulnia. És jó helyet találnak az érzelem kiélésére, ahol senkire sem jelentenek veszélyt. Ha forr bennük a düh, nem ordítoznak a munkatársaikkal, hanem ,,dühlevezető sétát" tesznek, miközben bekapcsolják a zenelejátszójukat, meghallgatják Beethoven Egmont-nyitányát. Miután elpárolgott a haragjuk, megtalálják azt a célszerű és jól megalapozott utat-módot, amellyel az álláspontjukat képviselhetik a kollégákkal szemben, valamint konstruktívan megoldhatják a problémát.

Pórázra kötve élsz.
És hogy ki van a másik végén?
"Barátság", élet, önmagad.
Hívd aminek akarod.

Van, hogy egy napod hosszabb, mint a másik.
Van, hogy rövidebb.
Akad olyan is, hogy el se telik, netán kimarad.
Jönnek és mennek, egyik tartalmas, másik már kevésbé, és persze van, ami üres, akár csak
egy doboz.
Van, hogy egy hónapodra visszanézel, és egy távoli alagútnak tűnik, van amikor fél éved csúszik ki úgy az ujjaid közül, mint egy pohár higany.

Az utadba kerül néha egy mocsár is, melybe beleragadsz.
Van ami lehúz, van ami csak fogva tart.
Ami viszont fogva tart, az keményen.
Mozgatod a lábadat, ami nem mozdul, s ha mégis, orkán erejű szembe-szélként süvítenek el melletted az évek.
Vonatok mennek és jönnek, csúszkálnak ide-oda a napok, hónapok.
Néha rálelsz egy ösvényre, ahol telik az idő, előre fele, amerre annak haladnia kell.
A második gyanús kanyar után viszont szembetalálod magadat fél évvel korábban.

Ezek az oda-vissza cibálások, ez a vonatként melletted elsuhanó idő teszi lehetővé, hogy akarva, akaratlanul megfogalmazz olyan kérdéseket, amiket csak kívülről látsz.
Bent a vagonban nem értik, észre se veszik.
De Te, onnan kintről, az ablakon át látod.
És nem érted, vagy csak nem találod a válaszát.
Legtöbbször magadtól kérdezed csak, hisz mások értetlenül állnának csak előtte.
Aki meg válaszra méltat, csak badarságot beszél.

Az milyen dolog?
Amikor önmagad börtöne vagy?
Az álmaid buktatója? A boldogságod korlátja?
Igen, leginkább a boldogságod gátja.
Amikor tudod mi kell. Tudod jól, hogy mire van szükséged a boldogsághoz. És mégis, egy apró hiány, ami attól hatalmas, hogy nem ismered a tárgyát, lerombolja minden bátorságodat.
Amikor látottak, hallottak, és átéltek pont ott fájnak, ahol most erősnek kéne lenned.
Amikor csak annyit kéne mondanod, hogy akarom, és minden az öledbe hullana. Szó szerint minden.
Egyetlen szó.
Egyetlen gondolat.
Egyetlen vágy.
Csak egy elhatározás.
Egy őszinte elhatározás, és mindent megkapnál.
Az élet legborzasztóbb ellentmondása, hogy ez akkor válik csak világossá, ha az ember megtapasztalja.
Addig nincs bizonyíték. Hiába várod nyíltan, titkon, az elhatározás az első. Amíg nem rugaszkodsz el, nem tudhatod képes vagy-e repülni.
Szárnyalni.
De nem mersz. Csak emelgeted a lábadat, egyiket a másik után.
Biztonságban, de a repülés után vágyakozva egy helyben toporogsz
a szakadék szélén.

És csak egy felelőtlen lépés választ el tőle.

Kutya vagyok,
kit rugdosnak.
S Ti vagytok az
én rúgdosóim.

Te is ismered ezt az érzés, ugye?
Leginkább olyan, mint a mennydörgés, ha visszafele nézed.

Az egész csak egy kis halvány sejtelemmel indul, mely enyhén, s rendszertelenül pulzálva játszadozik benned valahol a mellkasod környékén.
S ahogy az égi robaj szelíden erősödik, úgy érzed különböző pontokon felbukkanni az érzethullám hírhozóit. A torkod egy pillanatra elszorul, a mellkasodra enyhe nyomás nehezedik, s még ha egy boldog pillanat is előzte meg a morajlást, akkor is könny szökik a szemedbe.
Már kezded érteni, hogy milyen csodálatos pillanatban van részed, amikor a dörgés felerősödik, s valahonnan a szíved tájékáról, mint ezernyi száguldó elektron indul meg a beteljesülés az idegszálaid hálóján át. Gyűrűzve borzolja végig minden sejtedet, s ahol már elérte a bőrödet, szelíd-hirtelen létrejön a villám, és szikrák hadával szalad végig tested külső határán.

Mindeközben a nyomás felenged, a tüdőd már talán beenged némi éltető levegőt, bár a szíved még elfelejt párat dobbanni.

,,Egy régi pillanatom (több mint fél évszázada történt):
Állok a Palatinus strandon. Egy szép nő (vagy kislány?) áll nem messze tőlem egy gyékényen. Az arcára nem emlékszem, a testére sem, a hajára sem, arra sem, mi volt mögötte, víz, fa, bokor, csak tudom, hogy szeretnék megismerkedni vele, de nem merek.
Vagyis csak magamra emlékszem.
Az egyik hang azt mondja bennem: ,,Menj oda!"
Egy másik hang azt mondja: ,,Maradj itt!"
Az egyik hang azt mondja: ,,Menj oda hozzá! Mit veszíthetsz?"
,,És az szégyen?"
,,Miféle szégyen? Lehet, hogy neki is hiányzik valaki!"
,,És ha nem hiányzik?"
,,Akkor mi van?! Legalább lépni mertél! Menj oda!"
,,Nem!"
,,Miért nem?"
,,Félek."
Végül egy idegen erő erő meglökött, odataszított a nő felé: MENJ!
És most jön az, amit sohasem felejtek el. A lelkem már majdnem megadta magát. Már majdnem elindultam. Már majdnem mentem volna felé. Ahogy jéghideg vízbe ugrik az ember. Lesz, ami lesz! Egy örvény működött, nem is bennem, talán a nőben, és szívott maga felé - miközben nem tudtam menni! Képtelen voltam, mert a kezem görcsösen megmarkolt egy vékony fatörzset. Úgy szorította, hogy lejött róla a bőr.
Ma is érzem a görcsöt, ahogyan szorítottam a fát. Fájt, és nem tudtam parancsolni az ujjaimnak.
Végül nem mentem.
A kezem volt az erősebb.

*