cikkekItt élek az új "hazámban" már lassan 6 hónapja.
Nem olyan régen tört rám az érzés, pár napja. Nem is fogtam fel igazán, mit érzek, egyszerűen csak borús lett néha minden. Azt gondoltam, talán átmeneti depresszió, valami ismeretlen okból, esetleg a rossz idő miatt. Vagy csak egy szar nap. Aztán azon vettem észre magam, hogy hiányzik valami.
Egyedül éreztem magam. És néha most is. Nem állandóan, de mikor igen, akkor nagyon.
De ha így érzek, miért a magányom hiányzik? Miért az érzés, ahogy egyedül sétáltam végig az utcákon? Hiányzik a klinika, a beteg állatok, hiányoznak az átvirrasztott éjjelek, és a csendes hajnalok, kávéval a kezemben. Hiányzik az érzés, a tudat, hogy segítettem rajtuk, és hiányoznak az ismerős arcok. Főleg a barátok. Az a kevés. Itt nincs egy barát sem, bár idővel biztosan lesz, de most a régi barátokra van szükségem. A régi támaszomra. Egy jól ismert szempárra, mosolyra, és a tudatra, hogy mellettem van.
Persze valamit valamiért, idő kérdése minden. Nagyon sokat kaptam cserébe.
Ezt választottam. Egy jobb élet reményét, új lehetőségeket, és a kedvesemet, aki idővel átsegít ezen, és ha nem is feledteti velem a régi otthonom, megerősít, hogy jól választottam. Mert most ő van mellettem, ő a támaszom, a szerelmem, a barátom. És ő a családom 
