cikkekMielőtt még elkezdeném az írást, lenne 1-2 mondanivalóm. Sajnos így 15 évesen is depresszióval küzdök tehát ez az írésra is ki fog hatni. Nagyon. Másik dolog meg hogy a hozzászólásokban nem szeretném, ha emonak titulálnának. Posztán azért, mert nem vagyok az.
Már megint csörög az a rohadt telefon... Hiába a kellemes zene, mint ébresztőhang, semmi kedvem felkelni. Pedig még nem is tudom mi álll ma előttem. Nagy nehezen kikászálódom az ágyból, készülődöm majd elindulok. Élő halottként ülök fel a buszra és megkezdem a 1,5 órás utamat be az iskolába. Pontosabban nem is iskolába mentem, hanem sportnapra a Margit-szigetre. De visszatérve az utazásra, már a buszon nem figyeltem a haveromra, mivel folyton csak egy dolgon járt az eszem. Mégpedig azon, hogy mi értelme annak, hogy én most itt vagyok és élem az életemet. (Sajnos az utóbbi 1 évben nagyon nagy megrázkódtatások értek, és sajnos a barátaim se tudnak segíteni rajtam). Felültem hévre és szépen lassan bedöcögtem a megállóba, ahonnan átszálltam villamosra és pár perc séta után találkoztam a gyűlölt osztályommal. Alig vártam már, hogy vége legyen a rendezvénynek és mehessünk "környezetvédelmi munkát" csinálni.(=szemétszedés) El is indultunk, de én inkább lementem a dunaparta, leültem, és elkezdtem bámulni a vizet.
