cikkekKépzelj el egy kártyapartit, aminek a végén meghalsz. Akár nyersz, akár veszítesz, a vége ugyanaz. Hiába érsz el bármit a partiban, boldogságot, pénzt, sikert, úgyis csak egy öregember leszel, valaha volt álmokkal. Ha azt kérded, hogy akkor mégis mi értelme van így az egésznek, és ki kérte ezt nekem, akkor a partnerek már mondják is: mániákus depresszió, szedj gyógyszert, menj orvoshoz! Meg, hogy keresd meg a kártyapartiban az értelmet, az apró csodákat. (A galamb leszarta azt a kis darab tetőt - megindító; és vajon holnap esik-e a hó?) Például találd ki, hogy neked arra áll fel, ha 4 piros 6-os van a kezedben, gyűjtsd őket, meg aztán nézd, hogy milyen szép a pikk bubi kardja, ezek az apró csodák, észre kell őket venni! Te vagy a hülye, ha szerinted mindenki más az. Hiába nem érted, hogy hogy tud mindenki ilyen önfeledten, elvakultan, vérre menően harcosan játszani egy tét nélküli, halálos meccsen.
Mert minden változik, és elmúlik. Az autók a szemem láttára lesznek elavult roncsok, a dalok, a házak, a kirakatok. Az eszmék, amikért annyian lelkesedtek, felvillantak, majd eltűntek; a hitek, amikért sokan mentek tűzbe, hol vannak? Az eszmék, az ideák, a jelen. Hol van az idős emberek jelene, ahol nem ők voltak a vén hülyék, ahol nekik voltak álmaik, ők forgatták a világot. Hova leszünk mi? A mi eszméink, a mi hitünk, a mi jelenünk? Mit számít, ha küzdesz, ha sodródsz, ha nyersz, ha vesztesz?
