Ma hajnalban egy egészen egyszerű felismerésre jutottam. Valahol félálomban mindig olyan dolgok jutnak eszembe, amik valahogy teljesen "operatív" állapotomban nem.
Még mindig keres, érdeklődik utánam, és én hívom, szeretném tudni, hogy mi van vele. Az, hogy ennyi idő eltelt, ő túl van egy műtéten, sikerrel túlélte. Örülök. Örülök, hogy keres, hogy nem felejt el.

Tegnap felhívtam egy bő hét után. Nagyon jól van. Elmesélte, hogy mi történt vele. Elmesélte, hogy üldözi a balszerencse. Elmesélte, hogy magányos, hogy nincs mellette egy társ. Eddig sosem volt mellette egy olyan valaki, egy olyan férfi, aki teljesen komolyan gondolta volna vele, akinek gyerekeket szülhetne, akiért élhetne, aki mellett ébredhetne.

S itt vagyok én. Pesten élek, s csak rajtam áll, hogy feladom ezt a semmi életet amit itt élek már évek óta, s elmegyek hozzá élni, szeretni, családot alapítani. Feladni mindent érte, feladni mindent kettőnkért, mert lassan 26 éves fejjel itt az ideje, hogy végre befejezzem a szingliséget, az álmodozást, az egyedüllétet.

Nincs igazam?

2012. január 24. Egy este. Egy telefonbeszélgetés, és egy kapcsolat kezdete. Visszaugrok a múltba kissé, hogy legyen értelme is a kapcsolatnak, ami köztem és egy lány között ismét alakult.
Magam sem tudom hogyan kezdődött is pontosan. Valamikor évekkel ezelőtt kezdődött el valami, de akkor nem bennem, hanem a lányban. Renátában. Akkoriban még az egyik barátommal volt együtt, olyan 3 éve körülbelül. Egy chaten ismertem meg amúgy én is. Ugyan azon, mint amelyiken a barátom is volt. Különösképpen nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, hiszen barát csajára nem indulunk elven voltam vele. Megosztottam vele sok mindent, az életem apró-cseprő részleteit, s ezek a részletek, a kifejezések, és maga az attitűd volt az, ami magával ragadta őt személyem felé. Viszont ezt nem adhatta akkor a tudtomra, mert kapcsolatban volt, és nem is bízott meg bennem. Egyszer az idő múlásával eltűnt az éterben a lány, s sokáig nem hallottam róla semmit.
Viszont, egy nap, facebookon megtaláltam, vagy ő talált meg. Ez már mindegy is. Sokat posztolgatott ki, saját mély érzelmi töltetű bölcsességeit. Ezeket szívesen olvastam egy darabig, míg egyszer megfogalmazódott bennem egy kérdés, hogy mégis, honnét jönnek eme remek gondolatok, mert kissé idegesítőek voltak a nagy bölcseletek részéről. Erre adott is választ, hogy időnként ezek csak kipattannak a buksijából és leírja. No, ekkor indult el valami közöttünk.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem el. Annyira lényegtelen, és értelmetlen dolgot akarok leírni, hogy kár lenne pazarolni rá a kattintásotokat. De megteszem, mert legalább leírhatom, ha mást nem is tehetek már.

Ismét valaki. Remény. Hit. Csalódás. Érdektelenség.
Röviden összefoglalva ennyi lenne amit éreztem.
Találtam véletlenül egy lányt igen, Facebook-on. Bár, hogy pontos legyek, ő talált rám, tévedésből. Azt gondolta látott engem – bár lehet, nem tudom –, de lehet csak összetévesztett valakivel. Ez a momentum annyira nem is lényeges, csak a kezdőlökést adta meg a dolgoknak. Az ismerkedésnek.
Abszolút sablonos dolgok történtek. Én visszajelöltem. Ő kérdezgetett. Én meg válaszoltam. Egyre többet tudtunk meg egymásról. A családainkról, a szerelmekről, és az aktuális gondokról, bajokról. Szerencsére nem egy néma lány, mindig akadt valami mesélnivalója. S én teljes megelégedettséggel és szavait magamba szívva hallgattam őt.
Beszélt a jelenlegi illetve, már csak a volt párjáról. Elmesélte, hogy egy külföldi srác az, aki ideköltözött az országba. Valami multicégnél dolgozik, az én fizetésem bő háromszorosáért. Valamilyen help deskes… Ja azt még hozzáfűzném, hogy a nagyszülei magyarok talán, de ez nem biztos. A memóriám már nem a legjobb, talán köszönhetem a munkámnak. Nos visszatérve a srácra a lány – nevezzük Mériennek – elmesélte, hogy az első csaj, akivel jár is. Igaz nem az este, de akkor is járnak. Fura kicsit ez.

Épp a minap gondolkodtam el azon, amit a TV-ben láttam. Fura volt azt látni, hogy a tudósok hogyan is vélekednek a világegyetemről, és úgy mindenről, ami az űrben van. Valahogy nehéz felfogni, sőt, szinte felfoghatatlan az, amilyen nagy számok és erők uralkodnak odakint, a messzi-messzi galaxisokban, hogy idézzek egy nagy klasszikust.

Ahogy néztem, és beszippantottam a látottakat, valahogy elfogott az az érzés, hogy mégis, mennyi igazság alapja lehet ennek az egész ismeretterjesztésnek, mert az, hogy a mi világunkban itt a földön tapasztalati úton megállapított törvények és tények vannak, de ez már nem feltétlen igaz minden helyzetben, főleg nem szélsőséges környezetben. Pl. az extrém kis méretekben – ahol a kvantumfizika dominál – és az ellentétében, az extrém nagy méretekben.

Olyan magabiztossággal állítják azt amit, hogy ha végiggondolom, akkor éppen lehet az ellenkezője is igaz. A mostani elméletekkel szerintem az a baj, hogy lehet hogy bizonyítva vannak itt a földön, akár szimulálva az adott körülményeket, akár pedig megvalósítva azt a környezetet, DE mégsem ott a helyszínen tudjuk megfigyelni. Ez azért szerintem elég nagy különbség.

Hellósztok. Ma valahogy teljesen demotiváltan értem magam... Pedig még a demotiváló.com-ot sem néztem meg hozzá...

Érzem, hogy én vagyok a világ legnagyobb loosere. Érzem, hogy ennél már csak az lenne a rosszabb, ha egy ablak nélküli szobában lennék 0-24-ben teljes sötétben. Valahogy megszakadt valami... Érzem, hogy lassan új munkahely kell, mert a mostani egy fos. Este már féltem, hogy visszafordulok, és nem megyek e többé.

Túl sok negatív emlék köt mind a munkahelyhez, mind az albérlethez. Valahogy érzem mindkettő lehúz, és ebből a lehúzásból nem látom, hogy lesz-e valaha is felemelkedés. Akiket szerettem már régen messza járnak, és talán boldogabbak mint eddig valaha. Ez nem önsajnálat akar lenni, mert minden agyban dől el, de érzem az én agyhelyem már valahogy nem képes arra, hogy teljesen és maradéktalanul lássa a jót, a szépet... Most valahogy úgy vagyok mindennel, hogy fekete minden, hogy sötét, borús, és demotiváló. Pedig még a magnóból is vidám zene szól, csak valahogy már nem bír ez sem felvidítani...

Üdv.

Tegnap volt végre az a nap, amit azt hiszem, hogy mégha kicsit félve is, mégha kicsit elbizonytalanodva, de végül beteljesítettem azt, amire vágytam már egy ideje.

Szerencsére megjött az ihlet, és végre egy olyan társat találtam, aki kihozhatta belőlem az álmot...

Y-E-A-H

Azt hiszem, nem bennem van a hiba, azt gondolom mostmár minden rendben, kicsit megnyugodtam, és most újúlt erővel gondolok a jövőre... És emlékét a tegnapnak nem feledem...

Ha már sokan megmutatják magukat, akkor én is csatlakozom a táborhoz...

Remélem nem sok képernyő törik be, de ha mégis, akkor nem állom a javítást

Egy álmom van, csak egy egyelőre, és ebből következnek a többi álmok, szépen sorban, egyik a másik után, egyik a másikra épülve. S megépülvén álmok alapjain a végtelen szeretet, szerelem köti össze a falakat, melyek megtartják a tetőt, mely kettőnkből lett, s eme tető végleg összekötő ereje segítsen engem, és a :

Társam, párom

Mindent kifejez, amit ki lehet...

Crystal - Pár lépés a végtelen

Hm. Hm, és Hm. Igen, valahogy késztetést éreztem, hogy miután volt pár katasztrofálisan sikerült erősen idézőjeles kapcsolatom, hogy kipróbáljam az élet egy másik részletét, pontosabban azt, hogy milyen lehet egy idősebb nővel lenni.

Mit kell mondjak, az igazat megvallva, – bár elég elég kevés tapasztalattal rendelkezve– de ég és föld egy fiatal lány és egy idősebb lány közötti különbség. Jó, jó ezt én is tudtam korábban, de valahogy megtapasztalni még sosem mertem. Egészen mostanáig. Valahogy megnyugtató érzés volt, hogy egy nálam sokkal tapasztaltabb nő vett kezelésbe. Eleinte még izgultam, de ez az izgalom elmúlt, és valahogy a megnyugvás ülepedett el rajtam, meg Ő is. : ) He-he.
Szóval vele csodálatos volt minden, jó, jó az igazat megvallva, mivel még az életem során még nem voltam sokszor nővel, ezért még lesz ez még jobb is. Valahol el kell kezdeni, és hát, az igazat megvallva nem bántam meg. Nincsen miért megbánni. Tapasztalatokat gyűjteni kell, és alkalmazni.
Valahogy olyan odaadó volt, közvetlen, csodálatos, nőies, és azt hittem, hogy sosem engedem el a forró ölelésben csókok tömkelegében. Magamhoz akartam szorítani, még a mégjobbannál is jobban, de az idő hamar eltelt, és nekem menni kellett. Hm, jó volt érezni a másikat, jó volt látni, azt, hogy nem játszotta meg magát, valahogy olyan természetes volt az egész, hogy azt hiszem, talán életem egyik legcsodálatosabb óráit töltöttem el vele, kétség nem fér hozzá…

Noh, beszéltem a lánykával. Szerencsére megbeszéltük a dolgokat, és megkérdeztem a véleményét rólam. Szeretem tudni, hogy ki mit gondol rólam, és az ő véleményére most nagyon kíváncsi voltam, mert ő egy úgymond egy ismeretlen lány.
Azzal kezdte, hogy nagyon csalódott bennem, bár szerintem, ez a csalódás elsősorban saját magában képződött rólam, mert elképzelt egy személyiségképet rólam, és nem azt kapta, amit elképzelt. No, ez mindegy is, a lényeg, hogy negatív gondolatokat osztott meg velem rólam. Azt írta, hogy nem domináltam a találkozón, ami igaz is, mert eleve nem vagyok egy nagyon domináns, főnökös jellem, és nem is leszek. Írta azt is, hogy megpróbált közvetlen lenni, amit részben észre is vettem a gesztusokból, meg nem is, bár eleinte furcsának tűnt, hogy ha a személyes terébe kerülök nem húzódik el. Írta, hogy nem fogtam meg a kezét, de egy találkozó szempontjából nem volt értelme, mivel én ezt nem egy randinak fogtam fel. Ő lehet, de én nem. Meg sem fordult a fejemben, hogy megfogjam a kezét, és sérelmezte is kicsit, bár ha olvastam volna a gondolataiban, akkor biztosan megfogom : ) Azt is írta, hogy depressziós vagyok, ami lehet igaz, de én nem gondolom annak magamat, jó, tény, hogy vannak sötétebb napjaim, de azért vannak jókedvű és vidám napjaim is, mint mindenki másnak szerintem. Az igazat megvallva, kicsit sajnálom is hogy kihagytam ezt a hajót, de ez van.

Nem tudom miért írom ezt, de valahogy, nem akarok itt sirámokat írni. Minden ember a saját sorsának kovácsa, ahogy sokan megírták már előttem, de valahogy mégis oly kilátástalannak tűnik minden. Nem látom magam előtt a jövőképet, hogy mi leszek, esetleg hova fejlődök, és mit fogok később csinálni az éltemmel.
Egyelőre egy biztos, hogy itt vagyok és élek egyik napról a másikra. Semmi motiváció, semmi érdekes esemény. Már eljutottam arra a szintre, hogy nem is szeretnék már társat, mert valahogy nem hiányzik, illetve kezd nem hiányozni. Lehet, hogy törlöm magam arról az egy szem társkereső oldalról, amire regisztráltam magamat. Felesleges, mindenhol olyat árnak el az embertől, hogy legyen jövőképe, meg a szokásos sablon dolgokat. Ezt valahogy nem tudom megadni, legalábbis a jövőképet semmiképpen, ezért jobb lenne annak a közösségnek, hogyha eltűnnék, még meglátom, hogy így teszek-e.

A legutolsó találkozóm egy lánnyal valami iszonyatosan belül sikerült. Nem tudom miért, lehet azért mert tudtam belül, hogy nem lesz ebből semmi sem. Ott sétáltunk egymás mellett, volt, hogy sokáig egy szó nélkül, és csalódottságot éreztem. Sokszor szóba került az a hülyeség, hogy ugrok erről, meg arról a hídról, de ez mint viccnek szántam. Jó, ez biztos negatív pont volt számára, de nem érdekelt, meg akartam törni a csendet.

Este hallgatom a zenét. Hallgatom, és egyszer csak megszólalnak a minden nap, minden egyes percében sokszor felcsendülő ismerős dallamok. A remény dallamai voltak, a hité, és kitartásé, a tudat dallamai. Mely sokszor hallgattam őket jókedvűen…

A zene egyfajta megnyílás a többiek felé. Sok mindent kifejez, és segít átélni az érzéseket, és egy darabot is megmutat a zene előadójából, szerzőjéből, a lelkük világából, a gondolatai világából, a hangja rezdüléséből. Átadja a hangulat pillanatát, varázsát, és értelmét nekünk hallgatóknak. Akkor igazán ütősek ezek az érzések, hogyha valaki hozzánk közel álló egyén adja oda azokat a soha nem hallott dalokat, és értékeket. Ezért is fontos nekem az a sok dal, amit adott nekem Vikincsem, Elválaszthatatlanul, mélyen belegyökerezve és ezzel együtt elvesztésével kitépett darabkák törmelékével együtt él bennem tovább emléke, mely, érzem, talán sosem fog nyugodni hagyni…
És hallgatom tovább eme kincseket, eme reményekkel és vágyakkal teli üdítő dalhullámokat melyek bekerülve fülem hallójáratóba eljutva hártyámig, majd biomechanikai átalakuláson átesve eljutnak idegsejtjeimbe ahol elektromos hullámokat elindítva löketszerű változást indít el, s mely szememben manifesztálja érzéseim cseppjeit….

Legyen szép és üdítő napotok, kedvesetekkel együtt, vagy egyedül magányosan, vagy csak úgy, mert mindnyájan megérdemlitek.

Ma ismét Wordot ragadtam, hogy legalább a helyesírással ne legyen gond. Szerencsémre, már átlendültem a holtponton, az önsajnálaton, a mélabún, és a fájdalmakon, amiket éreztem belül. Most így reggel 9 fele, valahogy már olyan közönyösen tekintek az elmúlt hét történéseire.

Sok minden történt velem sok mindenből az első. Az első berúgás, az első szex, az első jókedvű és derűs esküvő.

Fura, hogy ilyen sokat kellett ezekre várni. Bár ezek nem egy egységsugarú ötlet által vezérelt tervek voltak, csak jöttek maguktól. A mi lenne ha, tipikus este.

Minden jó volt kivétel a szexet. Az nem volt jó. Sajnos. Nem tudom, valószínű, hogy bennem van a hiba, de az is tény, hogy nem kellett volna rögtön belecsapni a közepébe. Lehet itt rontottam el sokmindent, bár , ezt majd csak a jövő deríti ki. A lány, akivel megtörtént velem egyidős, és, érdekes élmény volt. Még ha nem is sikerült teljes egészében zökkenőmentesre, de legalább valamelyest betekintést nyertem, ebbe a világba is. Viszont kudarcként éltem meg, mert nem sikerült. Ehhez, nekem több kell, mint egy szép nő látványa, sokkal több, bár, magam sem tudom miért kéne több, mikor itthon meg elintézem magam ha kell, és abban sincsen több érzelem, sőt. Ezért olyan furcsa, hogy csődöt mondtam. Nem tudtam, nem tudom magam elengedni. Még nem állok készen teljesen rá lehet.

Üdv.

Hajnalban, munka közben, ahogy bandukoltam a szokásos hátsó folyosón, egyszer csak ismét bevillant édes kiscsillagom. Ahogy bevillant édes arca, azonnal mélaság, és szomorúság futott át, és fájdalom gyűrűzött tova lelkemben. Éreztem, hogy ettől az érzéstől már nem lesz menekvés. Ott álltam, és álltam, majd elindultam folytatni a munkát, bár már nem olyan lelkesedéssel, de kitartóan, szinte már bele sem gondolva, hogy mely lépés melyiket követte.

Ezek a gondolatok valahogy csak gyűlnek és gyűltek bennem az elmúlt egy hét során, és úgy gondoltam, hogy leírom ezeket, és tovább megyek, folytatom is a gondolatokat.
Vajon mi késztette őt, arra, hogy elhintsen bennem olyan reményeket, és ábrándokat, hogy egyszer valaha együtt is lehetünk. Emlékszem mesélte, hogy rossz érzés fogta el, mikor írtam neki a másik kapcsolatomról, amiben akkor benne voltam. Tudta, hogy neki egy ilyesmi srác kellene, mint én, és nem akarta azt, hogy az exem rosszat tegyem velem. Végül is megtette azt a rosszat az exem is, otthagyott. Akkor azt hittem vége a világnak, az első „komolyabb” kapcsolat végével, azt hittem mindennek vége, de nem lett, sőt, lett ő. Egy újabb lány. Akivel kezdetben semmi komolyabb nem lett volna, de az élet és a lehetőségek mást osztottak ki. Kiosztottak nekem egy vak reményt, hitet, bizalmat, egy olyan lény iránt, aki a végén, mégiscsak összetört ismét.

2010 július 3. 18:00. Sms érkezik. Épp alszok, felkeltem rá. Megnézem a kijelzőt, és mosoly járja át arcom. Igen, ő az, Viki írt.

Ami ezután lett, az kész. Túlságosan beleéltem magam az egészbe, ami sosem fog változni, mindig is ilyen voltam, beleélős.
Röviden, elment Németországba dolgozni. Ezért volt-e csend, némaság, hogy pénzt gyűjtsön, és kiszakadjon innét, az országból, egy új élet reményében. Írta, hogy nem akar párkapcsolatot, és nem lesz párja talán sosem.
Azt is írta, hogy én ne változzak, és maradjak olyan, mint eddig. Ez eddig oké. Viszont, ezek után, mégis mit gondoljak, gondoljon az ember, hogy mi legyen. De maradok az aki.

Ezek után nem lehet változatlan maradni, a sok beleölt idő, pénz, és lélek után, az ember, nem kapja vissza azt, sőt. Ez van, így jártam, nem fogom magam sajnálni, sajnáltatni, ezen túl vagyok 2-3 nap után. Csak előre, és előre kell nézni, előre, mert hátranézve csak szomorúság van.

Még így is, hogy ebből a kis románcból nem lett semmi értékelhető, azért mégiscsak van pozitív oldala is. Megismertem magam, megismertem azt, hogy milyen is rajongani egy lányért, úgy igazából. Kihozott belőlem olyan dolgokat, amik el voltak bennem veszve. De, ezek ismét elvesztek, kicsit üresség fog el, és, a tudat, hogy nincs többé.