Ájfón, ájfon, szifon...sokféle neve van a köznyelvben az Apple mobiltelefonjának. Engem egészen kb. másfél hónappal ezelőttig hidegen hagyott a dolog. Nem különösebben hozott lázba az Iphone körüli mizéria, sem az első sem a legutóbbi bemutatásakor, annak ellenére, hogy a mobiltelefonokat nagyon kedvelem.

Hogy miért/mitől változott meg a véleményem? A válasz egyszerű: kipróbáltam. Persze azért nem volt ennyire könnyű az út az Iphone tényleges beszerzéséig. Őszintén megmondom, valamiért már a megjelenése óta egy különös belső taszítás alakult ki bennem iránta. Érthetetlennek tartottam a nagy felhajtást körülötte, ráadásul Magyarországon sokáig egyfajta státusszimbólum volt vagy talán még ma is sokan úgy tekintenek rá. Nemrég Svédországban jártam, előtte pedig Dániában többször is. Arrafelé rengeteg ember szaladgál Iphone-nal...tényleg szinte keresni kellett azokat akik nem az almás telefont nyomorgatták a kezükben. Ami kissé megenyhített az Apple irányában....az az volt, hogy külföldön megtapasztaltam, hogy tulajdonképpen az Iphone sem más, mint egy használati tárgy, egy telefon semmi más...és így is tekintenek rá ott az emberek. Nem szisszennek fel ha valaki előveszi a buszon/villamoson, hogy: húú nézd a burzsuj majmot..menőzik itt az ájfónnal.

1999 nappal ezelőtt regisztráltam a ph!-n. Teljesen véletlenül bukkantam rá, ugyanis ma vettem észre, hogy közben senior tag lettem.

Témát nem szerettem volna nyitni emiatt, de azért örömmel tölt el, hogy lassan 2000napja tagja vagyok egy közösségnek és eddig megúsztam mindenféle ejnyebejnye nélkül. Egyetlen fórum van ahol még ettől is régebben regeltem, ott 2004. augusztusi a keltezés.

Már alaposan benne vagyunk a télben, persze nem úszhattam meg betegség nélkül. 3nappal ezelőttig tartott a sikerszériám...akkor sikerült beszívnom valami vírust. (gondolom...)

Orrfújás, torokfájás. Ez a mostani menü. Lázam szerencsére nincs. Mint említettem 3napja tart ez az egész...és én már kezdek türelmetlen lenni. Mikor múlik már el? - kérdezgetem állandóan.
Tegnap este a Fókuszban láttam egy riportot Bettermann Kristófról, azt hiszem sokat lehetne tanulni tőle. Hogy miért? Olvassátok el ezt a cikket és azt hiszem rá fogtok jönni. Gyakorlatilag összefoglalja a Fókusz-riport lényegét...de akit érdekel megnézheti a teljes riportot az RTL Klub oldalán.
10:25-től kezdődik a riport.

Ha valaki nem jött volna rá mire gondoltam, álljon itt egy kis segítség: Nagyjából egykorúak vagyunk Kristóffal (ő 26 én 28 leszek 1nap múlva). Ő születése óta így él, mégis boldog, nem a fogyatékosságára koncentrál..és nem azon kesereg. Vidám, segítőkész, tele van életkedvvel...
És akkor itt vagyok én...akit egy 3napja tartó nátha...teljesen kiborít és türelmetlenné tesz. Persze nem lehet a kettőnk helyzetét 100%-osan összehasonlítani, mégis úgy érzem van mit tanulni tőle a milliárdos vagyonon kívül is.

Legutóbbi bejegyzésem óta sikerült döntést hoznom telefon ügyben. Végül a Nokia C3-00 lett a befutó.
Lassan 2hete van tulajdonomban a telefon és a kezdeti nehézségek után elmondhatom, hogy most már elégedett vagyok vele.

Egy vasárnap délután döntöttem el véglegesen, hogy a C3-00 lesz a következő telefonom. Kocsiba ültem és irány a legközelebbi Vodafone bolt. Szerencsére volt 'Slate grey' színben, ami palaszürkét jelent...de szerintem a telefon inkább közelebb áll a kékhez, de legalábbis a kékesszürkéhez. Vitamax kártyásan vettem 26990 ft-ért, ami véleményem szerint nem sok egy ilyen tudású és minőségű telefonhoz képest. A minőséget mindjárt kifejtem bővebben. Az eladó hölgy meglepően felkészült és kedves volt. Értett a telefonokhoz és nagyon alapos is volt. Persze ezen nem kellene meglepődni, de valahogy mégis ez történt...a legtöbb boltban (nem csak mobilos helyen) sajnos nem ez jellemző. Apró dolog, de mégis kiemelném: most először vettem úgy telefont, hogy az eredetiséget és bontatlanságot jelző kis szalagot előttem vágták át. Pedig számításaim szerint eddig több mint 20 telefont vettem már életemben.

Igen, ismét elérkezett az az idő amikor telefont kellene választanom. Régebben nagyon szerettem a telefonok között böngészgetni és kiválasztani a nekem megfelelő gépezetet. A 'régebben' szó az én esetemben most 4-5 év távlatát jelenti legalább.

Akkoriban még sokkal könnyebb volt számomra megfelelő és tetsző telefont találni. Pedig azt hinné az ember, hogy manapság amikor ugrásszerűen megnőtt a típusok száma könnyebb megtalálni a 'Telefont'.
Szerintem már a bőség zavarában szenvedünk. Rengeteg a kinézetre hasonló típus (persze a belső lehet totál különböző, de majdnem egyforma is), nincsenek már annyira elkülönülő kategóriák. Néhány alsó kategóriás modellt sokan felsőkategóriásnak vagy üzleti modellnek néznek a kinézete alapján és sok 'elit' telefont lehetne anyaghasználat alapján alsóbb kategóriásnak hinni. Ebből is látszik, hogy a telefonok esetében sem érdemes csak a külső alapján ítélni.

Visszatérve az aktuális problémámhoz: telefont szeretnék venni...tehát első teendő: szétnézek a neten. Az egyik legfontosabb szempont most az ár, ezért is kezdtem a neten a nézelődést, hogy tiszta legyen mi merre mennyi. Aztán az árcédulák és a specifikációk alapján megfelelőnek talált mobilok tesztjeit kezdem olvasgatni. A Mobilaréna oldalán szerencsére sok telefon tesztje elérhető, további forrásaim pedig a mobilport.hu, a gsmarena.com és a phonearena.com.

Eddigi életem egyik legnagyobb változása előtt állok. Félig-meddig véget értek az egyetemi tanulmányaim. Azért csak félig-meddig, mert az államvizsgán már sikeresen átestem, de még a tanári képesítő vizsga előttem áll. A megfelelő számú és fokú nyelvvizsgákkal rendelkezem, így gyakorlatilag már csak tényleg ez az 1 vizsga választ el attól, hogy megkapjam a diplomámat.

Július 3.-án lesz a diplomaosztó, ezen a napon leszek hivatalosan is tanár. 1983-ban születtem, így aki egy kicsit is jó matekból az ki tudja számolni hány éves vagyok, valamint azt is sokan ki tudják következtetni, hogy ez bizony nem az a tipikus végzős hallgató életkor. Amikor elvégeztem a gimnáziumot 2001-ben rossz döntést hoztam a továbbtanulást illetően. Ez a rossz döntés pedig 4év pluszba került nekem. Nem tudom igazából mi volt az a korszak, talán útkeresésnek lehetne felfogni. De az is lehet, hogy egyszerűen nem voltam még elég érett a felsőfokú tanulmányokra.

Most pedig, 2010-ben végre elérhetek én is valamit. Éveken át néztem a haverjaimat, hogy haladnak előre az egyetemen, életben, szinte minden téren. Az elmúlt 2évben elég rosszul is éreztem magam emiatt. Főleg az bántott, hogy az egészet magamnak köszönhettem. Ha annak idején több időt szentelek a tanulásnak és komolyabban veszem az első egyetemem...akkor....

Alig egy hét múlva 27 éves leszek. Ezzel nem számítok túlságosan idősnek, de mégis elgondolkoztam kicsit eddigi életemen. Amikor gyerek voltam, mindig azt vártam, hogy egy-egy évvel idősebb legyek. Érdekelt, hogy milyen lesz majd 13-14...később pedig 18-19 évesen az élet.

Amikor elvégeztem a gimit, örültem a nagykorúságnak. Minden értelemben szabad lettem, legális értelemben is. Aztán jött a bizonyos két x-es évszám. Mindig különös izgalommal vártam az ilyen 'speciális' évszámokat. Magam sem tudom miért. Aztán amikor betöltöttem a 18-at vagy 20-at, persze semmi különleges érzés nem fogott el, semmi különös nem történt. Nem szakadt rám a plafon, nem lettem okosabb, szebb, érettebb...stb.

Huszonöt éves koromban mondták egyre többen, hogy most már közelebb vagy a harminchoz, mint a húszhoz. Most pedig, lassan 27évesen, kezdek olyan dolgokon elcsodálkozni, amelyeknek teljesen természetesnek kellene tűnniük. Hiába na...múlik az idő. Pár napja beszéltünk erről a családdal is. Fura belegondolni, hogy 9évvel ezelőtt voltam tizennyolc. Gyakorlatilag az életem harmada eltelt azóta. Mennyi minden változott, mennyivel másabb vagyok én is, mint akkor. Néhány dologban előnyömre, néhányban hátrányomra változtam.

Gondoltam mindenképp érdemes leírnom a tegnap történt esetet. Szűk egy óra leforgása alatt ért meglepetés (pozitív), átéltem örömöt és bánatot valamint tehetetlenséget egyaránt.

Kezdjük az elején: tegnap délután 2óra körül elhatároztam, hogy elmegyek az egyik helyi számtech/mobil/fényképező..stb. cuccokat áruló boltba és veszek egy telefont. (Hosszú tanakodás és teszt olvasás előzte meg mindezt, mire megtaláltam a megfelelő modellt.) Meg is érkeztem az üzletbe, itt ért a meglepetés. A barátnőm állt épp a pultnál, nem győztem csodálkozni mit keres ő egy ilyen üzletben. Mondanom sem kell, ő is meglepődött, hogy én léptem be az ajtón. Kiderült, hogy a fényképezőjéhez jött tokot venni. A meglepetés résszel tehát végeztünk is.

A következő a sorban az öröm átélése. Volt az általam kinézett telefonból raktáron, ráadásul 4ezer ft-al olcsóbban vettem meg, mint ami a kirakatban ki volt írva, mert közben a cég weboldalán leakciózták, csak még az üzletben a régi áron volt kitéve. Tehát öröm a köbön.

Elindítottam majdnem napra pontosan egy hónappal ezelőtt egy másik blogot, amelyet ezen a címen érhetnek el az érdeklődők.

Manapság elég gyakori a gasztroblog, számtalan ilyen jellegű oldallal találkozhatunk. Tehát, a részemről sem nagy újítás, de mégis van benne valami, ami sikerélményt ad. Talán az, hogy megoszthatom másokkal is a jól sikerült ételeim örömét? Néhány ember szerint különleges, hogy 26 éves férfi létemre sütök-főzök. Én nem találom különösebben furcsának, a legtöbb világhírű szakács férfi.

Ha végignézünk az eddig felkerült ételeken, van olyan amelyik nem bír túl sok újdonsággal egy átlagos ember számára. Végülis, nem főzhet az ember minden nap valami különlegeset. Sőt, mint látható nem is frissül naponta a blog. Ez talán annak is köszönhető, hogy nem kell minden áldott nap főznöm. Akkor főzök, amikor kedvem van hozzá. (Tipikus férfi mentalitás )

Pár napja nyertem egy videokamerát. Lehet a kamera 'személyében' érkezett újítás a blogomra. Eddig csak fényképeket tettem ki a blogra, de lehet hamarosan video formájában is bemutatásra kerülnek az ételek és elkészítésük. A végén én leszek a magyar Jamie Oliver...vagy Gordon Ramsay. Na, azért ettől nem kell félni...

Sziasztok!

Egy kis segítséget szeretnék kérni tőletek. A suliban (angol szakos vagyok egyetemen) csinálnom kell egy összehasonlító elemzést az eredeti amerikai és a magyar verziójáról az Egy Rém Rendes Család c. sorozatnak. Ehhez kérném a segítségeteket. Akinek van véleménye ezekről a sorozatokról (mind1,h. pozitív vagy negatív) kérem legyen szíves velem megosztani. Itt a fórumon privát üzenet formájában, ide is beírhatjátok hozzászólásként vagy pedig e-mailben.

A témakörök amelyekre reagálni kellene:
- Mi a véleményed az eredeti amerikai verzióról? Indoklás is szükséges.
- Mi a véleményed a magyar verzióról? Indoklás is szükséges.
- Mennyire sikerült "magyarosítani" az eredeti sorozatot?
- Befolyásolja-e az amerikai emberekről kialakult képedet az amerikai sorozat?
- El tudnál-e képzelni hasonló magyar produkciójú sorozatot Magyarországon? Ha igen, miért? Ha nem, miért nem?

Természetesen más témaköröket is érinthettek ami a két sorozattal kapcsolatos.

Nagyon köszönöm a segítséget!
Dani

Eljött életemben az az időszak, amikor már ideje komolyan vennem az életet. Ideje komolyan vennem azt, hogy hamarosan diplomát szerzek, mégpedig angol szakon és ha minden jól megy angolt fogok tanítani.

Egyetemi tanulmányaim során kb. fél éve szólítottak először tanárjelöltnek, ekkor tudatosult bennem az, hogy belátható időn belül én is diákok sokaságával fogom megosztani tudásomat és próbálom majd őket legjobb tudásom szerint tanítani. Aki szintén tanár szakosként tengeti életét valószínüleg osztja azt a nézetemet, hogy a tanárképzés alapozó éveiben nem sok olyan jellegű ismeretet szerzünk, aminek túl sok köze lenne a valódi tanításhoz. Pszichológia, a tanulás motiválása, tehetséggondozás stb...

Idővel azonban kezd forrni a lábunk alatt a talaj. Olyan tárgyak következnek a sorban amelyek már a valós, és életszagú tanításhoz szorosan kapcsolódnak: tantervelmélet, pedagógia értékelés, pedagógiai programfejlesztés....nem is beszélve a tangyakról és a szakmódszertanról. Jómagam is ebben az időszakban ébredtem rá, hogy valójában mennyire közel vagyok a tanításhoz. Itt már nem babra megy a játék...itt már nem csak elméletről van szó, ez már kérem kőkemény gyakorlat. Ki kell állnom 10-15-20-25 diák elé és minél jobb produkciót nyújtani.

Legutóbbi (sorrendben összesen második) címlapos logout írásom nem várt reakciót idézett elő. Szerettem volna egy olyan témát boncolgatni, amely azt hiszem jelen van - ha nem is mindenki - de nagyon sok ember életében. Akár munkájához, akár privát életéhez kapcsolódóan.

Azt reméltem szépen megbeszéljük ki hogyan is látja a magyarországi "nyelv" helyzetet, milyen tapasztalatai vannak. Nem kértem számon semmit. Nem szóltam le senkit, csak a saját véleményemet/tapasztalataimat írtam le ahogy azt egy fórumon szokás.

A hozzászólások jelentős részének a hangvételével semmi bajom, elfogadom a kritikát. De azért ha már valaki arra teszi fel idejének egy részét, hogy lehord mindenféle magyartalan, rossz helyesírású, tudatlan bunkónak egyetlen írásom alapján...az már kicsit túllő a célon.

Lehet ezt másképp is kérem: ma hajnalban kaptam egy emailt egy kedves fórumtárstól, aki szintén hozzászólt az írásomhoz. Felhívta a figyelmemet az általa észrevett hibákra, amelyeket azóta ki is javítottam. Ami pedig a legfontosabb: mindezt kedvesen, normálisan leírva, tényleges tanító szándékot mutatva tette. Meg is köszöntem neki, mivel tényleg hasznos volt számomra.

Valóban, ahogy a cím mutatja: életem egy korszaka véget ért. Lehet, hogy folytatódik tovább, de sosem lesz olyan mint eddig volt. Hogy mindenki számára világos legyen a történet, leírom az elejétől.

Az egész 2004 késő nyarán kezdődött, amikor megláttam egy újsághirdetést amelyben önkénteseket kerestek a decemberben megrendezendő Női Kézilabda Európa Bajnokságra. Gondoltam jelentkezek, természetesen mivel önkénteseket kerestek, fizetés szóba sem került. Engem mégis nagyon vonzott az egész, hogy ilyen kis mértékben, de mégis része lehetek egy ilyen sporteseménynek, mégpedig tevékeny részese. Nem pedig nézőként.

Végeredményben a lényeg annyi,hogy innentől kezdve bekapcsolódtam a helyi sportéletbe/sportszervezésbe önkéntesi minőségemben. Olyan munkát kaptam az EB során, amellyel nyelvtudásomat is használhattam. Nagyon élveztem a melót, minden este hullaként zuhantam az ágyba, mégis jól éreztem magam.

Szerencsére lakhelyemen (Debrecen) 2004 óta rengeteg VB-t, EB-t és más fontos sporteseményt rendeztek így mindig akadt dolgom. Volt itt utcai futó VB, tornász EB, cselgáncs EB, jégkorong VB, rövidpályás úszó EB, U23-as atlétikai EB...stb.

Régóta foglalkoztat már a gondolat,hogy én is beálljak a sorba és blogot írjak. Most láttam elérkezettnek az időt. Talán azt várom tőle,hogy megkönnyebbülök ha kiírom magamból a gondolataimat, azért ez más mintha szemtől szemben mondom el valakinek, de mégsem privát teljesen.

Tetszik ez a kettősség. Olyan ember vagyok aki még a legjobb barátainak is nehezen nyílik meg, vannak témák amikről nem szeretek beszélni másoknak, pedig sok minden nyomja a lelkem. Ezek most elég nagy szavak, de tényleg így érzem. Azért ne várjatok tőlem szaftos pletykákat, magánéleti titkokat, több generációs családi drámákat, de igyekszem kis életem valamennyi általam fontosnak/érdekesnek/furcsának vélt részletét megosztani veletek.

A ph! tagjai lesznek az én virtuális Csernus dokijaim... lehet ez furán hangzik első olvasatra, de ahogy nézelődök a fórumon elégedettséggel veszem észre,hogy sok olyan ember van itt, akinek igenis számíthatok a véleményére, tanácsára ha szükségét érzem.

Tehát, önjelölt pszichológusok és pszichomókusok figyeljétek logout blogomat, szóljatok hozzá, segítsetek, vagy egyszerűen csak meséljétek el hasonló élményetek!