Milyen az igazi nő!?

Azt hiszem, hogy nem csak bennem merült már fel ez a kérdés. Minden épeszű hímnemű keresi azt a nőt, aki mellett úgy igazán önmaga tud lenni. Ez a nő mindenki számára más, mert különbözőek vagyunk és ezzel nincs is semmi probléma.

Én néhányszor már azt hittem, hogy megtaláltam, de valami mindig sántított. Az egyik meg akart változtatni és én túl fiatal és tapasztalatlan voltam ahhoz, hogy rájöjjek, ezt nem szabad megtenni.
A másik ugyan ragaszkodott hozzám, de valójában csak azért, mert én tényleg odafigyeltem rá. Más kérdés, hogy ő már nem feltétlenül vette figyelembe azt, hogy én mit szeretnék. Nekem alkalmazkodnom kellett (különben jött a hiszti), de ő sokszor azt is az orrom alá dörgölte, amit – állítása szerint – elfogadott bennem.
A harmadik csak átvert és kihasznált, én pedig túl vak voltam hozzá, hogy ezt észrevegyem. Tipikus lila köd. Sokáig tartott, de felnyílt a szemem. Nagyon jól csinálta, mert majdnem tökéletesen eljátszotta azt, amire tényleg vágytam.
A negyedik csak egy tévedés volt. Ő is kihasznál, mivel saját elmondása szerint is önző, de sokszor felvidított. Mivel már teljesen magam alatt voltam és összezavarodtam, úgy gondoltam, hogy ő kell nekem. Erről persze szó sincs, mivel szinte semmi nincs meg benne, amire tényleg vágyok.

Amikor a farok csóválja...

Az élet egy nagy mókuskerék,
Csak taposod és soha nincs vége.
Időnként úgy érzed, már elég,
Nem érted, miért vagy itt. Mi végre?
Éveken át a falakat bámulod
És nem is vágysz el máshová,
De lassan ezt is csak megunod
És bemásznál már a föld alá!

Egyszer megváltozik minden,
A sors rád nevet és kiutat mutat.
Amikor már reményed sincsen,
A boldogság hirtelen utadba akad.
Észrevenni és megragadni nehéz,
De le kell győzni magad és félelmeid,
Mert általa megjöhet a józan ész
És teljes ember lehetsz megint!

Pillanatképek

Csak vagyok és nézem az eget,
A mindent takaró fellegeket.
A fákon néhány száraz levél,
Melyet csöndben zörget a szél.
Földön nyirkos avarhalom,
Odamegyek szétrugdosom.
Miért? Ezt tartja kedvem!
Pár pillanatra gyerekké lettem.
Délutánra ismét kisüt a nap,
S melegen simogatja orcáimat.
Varjak szállnak szikrázó fényben,
Hangjuk recseg felém éppen.
Talpam alatt mohos beton,
Minden napon ezt taposom,
De máskor tán nem is látom,
Ma viszont világgá kiáltom!

...mert milyen dolog már, hogy oda-vissza írogatunk egymásnak olyat, ami bár nem teljesen témába vágó, de nem is off.
Még a végén valaki megszól érte.
Ahogy már említettem, Gordiusz elmehet a pi...
Ez a topic azt a célt szolgálja, hogy nyugodtan beszélgethessünk bármiről, bármikor, amiről és amikor kedvünk van. Persze nem kötelező használni, de a lehetőség megvan.

Aki miatt létrehoztam ezt, az úgyis tudni fogja, de hogyha elnyeri a tetszését az ötlet és megmarad, akkor felőlem jöhet ide bárki. Már csak azért is, mert megakadályozni úgysem tudnám!

Egy tetoválásról van szó (immár a második) és csak azért írok róla, mert szorosan összefügg az egyik versemmel. Pillangó leszek?
Már nem is emlékszem, hogy honnan jött az ötlet, de az biztos, hogy egy kedves barátom, hengerPHanda ötlete volt, hogy igazi kézírással kerüljön rám és ne holmi szabvány betűtípus legyen.
Később még bővítve lesz, némi dizájnelemmel és lesz egy kis körítés is mellé, de maga a vers már így, ahogy van, kész.

Katt rá a (kicsit) nagyobbért.

update
Naszóval. Adós vagyok egy képpel, a kész állapotról, úgyhogy most pótlom. Ezen már rajta van az a bizonyos dizájnelem, amit korábban említettem. A körítés még készülőben van, később lesz kép arról is.

Egy kicsit ez is nagyítható.

Már megint

Mit érzek? Fájdalmat, csalódást, haragot?
Nem tudom, de átkozom azt a napot,
Amikor másfél éve, életem része lett!
Ő is csak kihasznált, átvert és tönkretett.
Barát volt először, később pártfogolt.
Szerelemmé vált, mely csöndesen lángolt.
Nem múlt, hanem makacsul itt maradt
És nem döngettem bezárt kapukat!

Kiderült, az incselkedés a terv része,
Hogy magához láncoljon. De mi végre?
Hiszen e nélkül is mellette álltam
És amit kért, szívesen csináltam.
Segítettem, ahogy igaz barátként szokás,
Pedig sok gondja volt, ez nem vitás!
Talán egy rángatható bábot akart,
De az nem lettem, ez okozta a zavart.

Megint nem figyeltem, pedig volt
Több ember is, aki barátként szólt,
Hogy jobb lesz, ha vigyázok vele,
Mert ő is csak játszik, nem őszinte!

Miért is?

Tényleg, vajon miért is? Miért is van az, hogy a sors (vagy nevezzük bárminek) kijelölt számomra egy utat. Adott hozzá megfelelő képességeket és hozzáállást, de bármit is teszek, bárhogy próbálkozom, keresztbe tesz. Miért is várja el, hogy ezek után lelkesedjek és ezt az utat járjam?
Miért van, hogy mindenre úgy kellett rádöbbennem, hogy pofonokat kaptam az élettől. Pedig lehetne ezt „szép szóval” is! Mégis, az életem leginkább egy sokkterápiához hasonlít.
Miért van az, hogy az akaraterőt – aminek korábban sem voltam híján – 19 évnyi fájdalommal kellett megerősíteni? Miért is?
Miért van az, hogy mások boldogulását és boldogságát a magamé elé kell helyeznem, de erre rájönni, rengeteg csalódáson keresztül vezetett az út. Miért is?
Miért gondolja ez a felsőbb hatalom, hogy akiken tudatlanul segítettem, azokon tudatosan nem tudtam volna? Miért is?
Miért van az, hogy akiken tudatosan segítettem, egy idő után eltaszítanak. Miért van az, hogy átvernek, kihasználnak és egy idő után úgy állítják be a dolgot, mintha én lenék a főgonosz? Miért is?
Miért húzogatja a sors előttem a mézesmadzagot és alakulnak úgy a dolgok, hogy talán mégis jár nekem is egy kevés boldogság, de aztán csak még nagyobb pofáraesés a vége? Miért is?

Elevenen eltemetve

Fekszem egy fa alatt, csönd van és béke.
Felébredtem végleg, álmaimnak vége.
Soha ezután már nem is lesz több álom,
A való életemet remény nélkül járom.

Nem élet ez, mert csak vegetálok,
Semmi vigasztalót lassan nem találok.
Teszem amit kell, de nem tudok örülni,
Jó lenne már innen végleg menekülni!

Bezártak magamba önzők és hazugok,
Nem szabadulhatok, mert nem is akarok!
Csak magamat védem, de magány az ára,
Felköthetném magam erre a nagy fára.

Fekszem a föld alatt, nyugalom és béke,
Eltemettek engem három méter mélyre.
Néhány óra csak és vége az egésznek,
De jó így, mert mindenhol hülyének néztek.

Elmélkedés a halálról

Az egész gondolatsort (illetve a megírását) Sir Pocok cikke indította el bennem: Nevessünk a kaszáson!

Már jó ideje nem félek a haláltól. Ennek számos oka van. Egyrészről sokan haltak meg körülöttem és olyan is volt, aki a szemem láttára. Talán az egész gondolkodásmódom olyan, hogy ezek azt a tényt erősítették meg bennem, hogy az elmúlás természetes dolog, függetlenül attól, hogy mikor és milyen okból következik be. Ez már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy úgy kezeljem a dolgot, ahogy: nem félek tőle, nem várom, csak elfogadom, hogy előbb-utóbb bekövetkezik.

Ennél viszont kicsit bonyolultabb a dolog. Régóta van egy visszatérő álmom (3-4 éves koromban kezdődött, de legalábbis akkori az első emlékem róla). Akkoriban nagyon megijesztett és rémálomként emlegettem. Hosszú éveken keresztül ébredtem fel sírva, mert újra és újra előjött (heti rendszerességgel). Ahogy kicsit idősebb lettem, kezdtem megszokni (talán 10 éves korom körül), később pedig elkezdtem kíváncsi lenni arra, hogy ez mi is lehet valójában. Úgy 14-15 éves lehettem, amikor eljutottam oda, hogy már a legkevésbé sem féltem ettől az álomtól és képes voltam visszaemlékezni rá. Eléggé furcsa, mert az egész csak érzések halmaza.

Úgy tűnik, hogy én lettem az.

Az elmúlt közel 2 évben elég sokat ittam (kizárólag sört, mert azt nagyon szeretem), de bármikor meg tudtam állni hogy ne igyak, ha olyanom volt. Sokszor napokig nem ittam, mert nem kívántam.

Az, hogy miért vágtam ennyire bele a lecsóba, teljesen triviális (és ostobaság is): sok sz@r szakadt a nyakamba és én az alkoholba menekültem. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem megoldás semmire, de mivel tényleg szenvedélyesen szeretem a sört, úgy voltam vele, hogy ez legalább jó!

Azért az leszögezném, hogy nem rúgtam be napi szinten, de volt olyan, hogy az is bekövetkezett, amikor rossz napom volt.

Tegnap jött az utolsó löket. Összevesztem egy emberrel, akiről azt gondoltam, hogy őszinte és tényleg szeret, de kiderült, hogy sem nem őszinte, sem nem szeret igazán. Közelebb vagyok, mint a barátnői és kényelmesebb volt hozzám jönni.

Kissé kiakadtam és jól bepiáltam. Megittam úgy 8-9 sört. Reggel másnaposan ébredtem (valahogy nem lepett meg) és mivel kutyaharapást szőrével, elkortyolgattam délután 2-ig még hármat. fejre álltam, mint a jancsiszög, de ez sem lepett meg.

Csak elmélkedtem. (De minek?)

Hogy miről elmélkedtem? Az elmúlt 17 évről. Az elmúlt 17 év párkapcsolatairól. Unalmas téma tudom és kit érdekel, de akkor is leírom. Talán segít, talán nem (Mármint nekem az, hogy leírom.).

Ha úgy vesszük, nem tudok sok mindent felmutatni, mert összesen 2 kapcsolatom volt ezalatt az idő alatt. Az első 18 éves koromban kezdődött és 2.5 évig tartott.
Hogyan végződött? A hölgy megcsalt. Most sokan azt mondják, hogy ehhez 2 ember kell és ebben igazuk is van. Azt is tudom, hogy hol hibáztam. Jónéhány dolgot mondott, amin változtatnom kellene és én mindent megpróbáltam, hogy megfeleljek az elvárásainak. Nem kellett volna. Egy idő után már nem az voltam, akibe beleszeretett és nem fogta fel, hogy miatta volt az egész. Azzá váltam, aminek látni akart, de úgy már nem kelletem neki! A végén már annyira sem becsült, hogy a szemembe mondja azt, hogy vége. Nekem kellett kikényszeríteni, pedig akkor már 2 hónapja csalt valakivel.

Ezután hosszú szünet következett, egész pontosan 3.5 év. Tudom, hogy sokakban felmerül, ez hogyan lehet, de én sosem voltam az alkalmi kapcsolatok híve. Vagy komolyan gondolom, vagy semmi. Ez persze nem jelenti azt, hogy csak hosszú távra tervezek, mert nem tervezek előre. Majd kialakul. Viszont nem megyek bele egy kapcsolatba, ha nem érzem azt, hogy akár hosszabb távon is el tudnám képzelni vele.

Remete

Jobb nekem a négy fal között egyedül,
Lelkem szárnyaszegett és többé nem repül.
Nem kell, hogy kirángasson ebből valaki,
Mert ilyen vagyok. Csal el kell fogadni.
Minden szárnyalásomnak zuhanás a vége.
Repülhetnék megint, de nem látom, mivégre.
Újra összetörni? Megint megsérülni?
Inkább remetemód csöndesen megbújni.
Csak zaj, tömeg és vadidegen emberek.
Ezek miatt „lazítani” én ugyan nem megyek!

Kinn a természetben csönd van és nyugalom,
Ott jól érzem magam és nem gondolkodom.
Egy félhomályos kocsma sarkában megülve
Tudok feloldódni, társalgásba merülve.
Ez vagyok én! Divatjamúlt és magának való,
Nem pedig egy társasági, öntelt hangadó.
Zenére ugráljak, mint kecske a réten?
Ennek az értelmét még mindig nem értem!
Hagyjatok hát békén, mert én ez vagyok,
Ilyen voltam mindig és már nem is változok!

Halott belül

Nincs több vágy és nincs több szeretet,
Kiölték belőlem már mindezeket.
Kétszínű és hazug ez a világ,
Alig lelem egy kis őszinte zugát.
Amint megtalálom, kezemből kifolyik
Mint egy marék homok és messzire távozik.
Újabb és újabb hazugságba botlom,
De ezt megoldani nem az én dolgom.
Már nem az. Én már feladtam.
Úgy teszek, mint aki tudatlan.

Keserű csalódások egymás után,
Leginkább azokban, akik nyomán
Nem marad más, csak üresség
És én azt mondom: Ennyi elég!
Nincs már mit adnom, nem is akarok.
Behunyom szemem, de nem álmodok.
Ez a világ rég nem nekem való.
Megváltoztatnám, de látom, hiábavaló
A próbálkozás, mert én vagyok kevés.
Múltam, s jelenem is csak átverés.

Csak egy aki igaz, de ő elutasít.
Nem kellek neki, de el nem taszít.
Társat nem lát bennem, ez nyilvánvaló,
De az őszintesége megbocsájtható.
A hazugság az, amire nincs mentség
És én hiába várom, hogy leszakad az ég,
Tehát a hiba csakis bennem lehet,
Nem találom sehol a kétszínű énemet.
Tengődöm csupán és arcomra kiül
A tény, hogy halott vagyok belül.

Pár perc

Állok és nézek az égre,
A felhőtlen, tiszta kékre.
Egyik cigi a másik után,
Gondolat, gondolat hátán.
Pár nyugodt perc az egész,
A gyűlölködés a semmibe vész.

Madarak nászát nézem,
Ritkán van ebben részem.
Vagy szárnyashangyák rajzanak.
A gondok ekkor is alszanak.
Bámulok és másra gondolok,
Fejben egész máshol vagyok.

Menekülnék, de még nem lehet,
Hát keresem ezeket a perceket.
Akkor minden olyan, mint volt,
Mikor lelkem még dalolt.
Csak kis nyugalmat keresek,
Nem sokat, legalább egy keveset.

Tudom, hogy szokatlan cím egy versnek, de aki elolvassa, megérti, hogy miért ez lett.

2011.06.26. 11:10

Nem akartam, de belém nyilallt
Egy érzés és még most is tart.
Szerelmes lettem szépen lassan,
Egy véletlenből ismét ezt kaptam.
Azt gondoltam, át kellene hívni,
De nem akarnám már elengedni.
Ezt éreztem abban a percben
És tudtam, hogy megint elvesztem.
Csak a barátja akartam lenni,
Miért kellett hát beleszeretni?

Lehettem volna a felemelkedés

Lehettem volna a felemelkedés,
Emeltelek volna a csillagok felé.
Ez nem sok, de nem is túl kevés:
Eljuttatni téged céljaid elé.
Nem vagyok más, csak támogató,
Segíthetek, ha utadon eltévelyedsz.
Egy bármikor lerakható mankó,
Amit ha baj van, ismét elővehetsz.

Ha messzire dobsz és összetörsz,
Nem leszek többé támaszod
És ha ezek után is gyötörsz,
Csak annál messzebbre távozok.
Mindig ott lettem volna melletted,
De te ellökted segítő karom.
Ezután már nem leszek itt neked,
Botladozz hát egyedül utadon.

Na, ez most egy szokatlan bejegyzés lesz.

PowerBuldog fórumtárs néhány hete megkeresett, hogy próbáljam a gondolatait versbe szedni. Mivel korábban ilyet nem csináltam, kicsit félve mondtam egy talánt. A gondolatai és érzései viszont nagyon megfogtak, de ami leginkább tetszett, az a szóhasználata. Született is néhány vers ebben a felállásban.

Viszont! Idővel elkezdett önállóan verseket írni. Nem is rosszakat! Egészen más stílus, mint amit én csinálok, de nagyon jó. Leginkább Pablo Nerudára emlékeztet. Nem a rímek, hanem a hangulat és a remek szókapcsolatok jellemzik.

Nagyon megtisztelő számomra, hogy a verseit mindig megosztja velem, mielőtt kitenné a blogjába. A legutóbbi verse annyira jó lett, hogy öntudatlanul is belekontárkodtam (pedig már nem szorul a segítségemre) és átírtam a saját stílusomra. Némi megbeszélést követően megszületett mindkettőnknél egy egy bejegyzés, azonos címmel. Egy vers, két különböző stílusban tálalva.

A verseket itt olvashatjátok: PowerBuldog: Magány <variációk egy témára>

Áruló

Nem bízhatok senkiben, ez nyilvánvaló,
Körülöttem lassan mindenki áruló.
Még egy, ki eddig a napig mellettem állt,
Megmutatta, hogy gyorsan köpönyeget vált.
Érdekből cselekszik, mert félti az irháját,
S inkább nem nézi, hogy mi is az igazság.
Szajkózza azt, mit a szájába rágnak
És nem jár utána az igaz valóságnak.
Féli már mindenki a hazugok hatalmát,
Nincs már igaz ember, elkurvult a világ!

Tükörkép

Azt hiszem, hogy lassan nem merek szeretni.
Hát kellett ez nekem? Jó embernek lenni?
Az egyik csak átvert, a másiknak nem kellek,
Most hát letészem a lantot és egyedül leszek.
Nem is kell senki, mert bízni már nem tudok.
Mindig az a baj, hogy magamból túl sokat adok.
Ennek immár vége, az a Geri meghalt,
Ez már nem az egyik, hanem a túlsó part!
Szembeköpöm a sorsot és nem leszek segítő,
Jöhet hozzám sírni innentől bármely nő!
Nem érdekel egy sem, ahogy én sem őket,
Majd elkapom én is a könnyűvérű nőket.
Ahogy eddig engem, mindet kihasználom
És én sem leszek más, csupán egy rémálom.
Hogyha ez kell nekik, hát most megkaphatják!
Mégsem jó ez így? Mostantól bánhatják!
Nem lesz kihez jönni és vállára borulni?
Korábban kellett volna kicsit gondolkodni.
Mostantól már mindent másképp csinálok
És önmagam torz tükörképévé válok!

Még egy utolsó vers a Szúnyoglány témában. Több nem lesz. Elég tömör, de gyakorlatilag benne van az elmúlt másfél év és a jelen is, jövő pedig - ebből a szempontból - nincs.

Összegzés

Szép volt, jó volt,
De nem volt igaz.
Átvert engem,
Ki hazug és gaz.
Gyűlölnöm kellene,
De mégsem teszem,
Helyette inkább
Behunyom szemem.
Jól megtanultam azt,
Hogy ne bízzak,
Még akkor sem, ha
Szívem erre biztat.
Ezt a bizalmat
Ki kell érdemelni.
Nem elvárni, hanem
Érte valamit tenni.
Nem volt erre képes,
Így most nem is látom,
Átnézek már rajta,
Mint üvegpoháron.
Mit szerethetnék?
Csak színészkedett!
Miért siránkozzak?
Hisz sohasem létezett!
Aminek én láttam,
Aljas hazugság volt,
Én pedig szerettem
E hamis gyémántot.
Most egy másik ember,
Kinek színészkedik,
Játssza a szerepet és
Másmilyennek látszik.
A valódi énjét
Most már láthatom
És amit látok,
Az egy szánalom.

Jobb lesz tán egyedül

Megint szakad az eső, ilyen a június,
Eláztam már megint, hazafelé sajnos.
Ezt kapom én mindig, így telnek az évek,
Akármivel próbálkozom, nem kímél az élet.
Mikor jobbnak látszik, jön egy újabb zavar,
Nyugalmasabb napjaimba is valami bekavar.
Lehet, hogy csak apróság, de bosszantó az ilyen,
Mert életem e nélkül is, csak olyan semmilyen.
Van néhány apróság, aminek örülhetek,
De igazi jó nélkül telnek el a hetek.
Mikor úgy gondolom, hogy szebb jövő látszik,
A boldogság szikrája kezemből kicsúszik.
Lassan már úgy érzem, reményem nem lelem,
A lehetőség felé nem nyújtom a kezem.
Jobb lesz tán egyedül, mert így nem csalódok,
De igazi társ nélkül nem lehetek boldog.