A Kismadár

Ahogy a nyár lassan őszbe vegyült
A végtelen kék égen egy kismadár repült.
A nap még hosszan fitogtatta erejét,
Mindenhova küldte éltető melegét.
Repült a kismadár zöldellő réteken át
Csodálta a természet harmóniáját.
Egyszer csak meglátott valamit, mely lassításra bírta
Odalent a tátongó mély és valami fényesség hívta.
Leszállt egy faágra és gondolta meglesi,
Mi az a tünemény, mi őt így megigézi.
Nem messze a tisztáson illatos bálák tövében ragyogott a fény,
Pár hasábot és szalmát nyaldosó tűzszerű képződmény,
Pattogó tűzleány eleven és nem alszik sose
Bár kicsi a lángja, fénye mégis messze-messze ragyog,
Esténként versenyre hívják az irigységtől sárguló csillagok.
Messziről leste csak a kismadár is, csodálva erejét, fényét
És melegét… meg étvágyát, mely nem szűnik soha,
Féltette a bőrét, nem akart ő lenni az esti lakoma.
Ám igézte a tűz és fázott esténként, áhította a meleget és az illatot,
Melyet a tűzleány folyton magából árasztott,
Mint a virág, mely a méheket porzásra hívja, hogy
Aztán elnyelje őket, és benne szülessenek újra.
De a vágy nagyúr, és fájón a szívbe mar,
Ha nem kapja meg azt, amit akar,
És a kismadár érezte, ha nem menekül, elvérzik,
De érezte, ahogy lassan szétesik minden gondolata
Akárhányszor a távozásra gondolt és tudta
Nem hagyja ott a tüzet, egyedül a pusztában,