Nem kellesz nekem, te érzelmetlen világ.
Nem kell az életed, nincs másod csak hibád.
Nem kell a hazugság, sok téves ítélet.
Nem kell egy olyan Föld, hol művész nem élhet.

Nem kell a mélabús, fénytelen hétköznap.
Nem kell a sok szitok, mellyel elátkoznak.
Nem kell olyan sors, mi céltalan, monoton.
Nem kell olyan sem, mi nem hagy meg utamon.

Nem kell mert van célom, szívem és értelmem.
Nem kell hisz nekem már van miért léteznem.
Nem kell nap köszönöm, nem vagyok sivatag.
Nem kell jég, nem kell tűz, mind idebent fakad.

Nem kell megkérdezned, nem kell kitalálnod.
Nem kell csak érezned, ki lehet barátod.
Nem kell a világnak, csak nagyon kis része.
Nem kell csak az, amit sosem vesznek észre.

Nem kell a sok korlát, emberi álarcod.
Nem kell nekem béklyó, rám ne vesd ki sarcod.
Nem kell az amiért mindenki más eped.
Nem kell e zord élet, s nem leszek az ebed.

Nem kell tőled semmi, megvan mit akarok.
Nem kell de rajtam függ, mert élni sem hagytok.
Nem kell a Föld mérges hajszálér-hálója.
Nem kell mert gonoszak serege alkotja.

Nem kell az érzés, hogy tehetetlen vagyok.
Nem kell a létezés, ha tenni nem tudok.
Nem kell csak a lelkem, és mi nekem fontos.
Nem kellesz már élet, kezed régen mocskos.

.2010.01.25.

.S.

Gondolkodom, nyomja szívem egyre másra valami.
Nem is tudom kit szeretek, kit kívánjak csókolni.
Egyszer voltál, elsodródtál, kapcsolatunk alkalmi.
Nem volt rossz, de megtanultam ennél többet akarni.

Mások vagyunk, nagyon mások, két világ, és ellentét.
Gyors távoztod után agyam emlékképek ellepték.
Szeretlek-e, nem tudom már, messze vagy, és nélkülem.
Újrakezdés, furcsa sejtés, működhetne, úgy hiszem.

Vallomással tartozom, mert hibás itt most nem te vagy.
Attól féltem, hideg szívem mindkettőnket cserben hagy.
Veled voltam emlékszem, de mégsem mertem szeretni.
Nem mertem de kellett volna, szerelmedért harcolni.

Emberi hibák, korlátok, nem kell többet mondanom.
Azt hiszem hogy jó előre van mit megjavítanom.
Ha erős jellem mellett lakik, jobb akkor a kétség.
Az én szerelmem nehéz, ezért nem is sokan kérték.

Mintha semmiért küzdenél csak, jeges széllel szembe.
Nem könnyű, de csak így vésheted be magad szívembe.
Nem vagyok könnyű ember, nem akarok, sosem leszek.
Ha ez kell hozzád kicsim, fene mellé fenét eszek.

Tékozlás, ha a szeretetnek nyomát hűlni hagyjuk.
Vérző, de emberi mivoltunk ily mód megtagadjuk.
Lelked mélyén ott van még tudom, lelkemből pár darab.
Célom az, és bízom benne, hogy végleg benned marad.

Önjelölt barát vagyok talán. Ön jelölt?
Bennem ugyan lassan minden érzést megölt.
Hidegen mélyre ható, de kacér méreg.
Ön iránt még mindig igen mélyen érzek.

Ön csak jön, nem kérdez, sohase nem érez.
De több, mint aminek tűnik, ugye értesz.
Mindent fedő maszk, a dolgod alá látni.
Nem lenne rossz talán, simán kihasználni.

Céltalan versek, rímek, emlékek, sorok.
Jobbá tehetetlen, régen elmúlt korok.
Amit érzel, érezték már, ha írsz, írták.
Ezerszer és újra, elkövetett hibák.

Bús lélek, szomorú, szégyenteljes ember.
De ember, míg valamiért, szeretni mer.
Nincs semmi ok nélkül, nincs ember egyedül.
Csak ha ön bánatába, túl mélyen merül.

Majd csak kirángatja valaki, egyszer majd.
Ha nem az sem gond, ön elkerüli a bajt.
A jó áldozat, a rossz pedig nyeremény.
Idővel eltűnik önből minden remény.

De mi volt már erős, öröknek szólt akkor.
Mára csak kártyavár, igen kényes faktor.
Ki az életedben úr, hátba szúr egyszer.
Nem épülhet semmi, csak egy gyenge rendszer.

Ha így nézed, sosem lesz jobb, csak magadban.
Akár egy kis kastély, messze a szabadban.
Érezni szép, érezni fáj, érezni más.
Érezni kell, azért mert jó úgy is, ha fáj.

Mondd el a vonalnak, hogy milyen is a gömb.
Mondd el és jöjjön rá, semmivel sem különb.
Mondd el nekem ember, ilyenkor mit érzel?
Mondd el miért hazudsz, ha szemembe nézel?

Mondd el mert érdekel, miért nem vagy velem?
Mondd el hogy mi fáj így, miért jobb ellenem?
Mondd el most kinek jó, az hogy üres minden?
Mondd el miért nem kell, az amiben hittem?

Mondd el kiben bízol jobban meg mint bennem?
Mondd el szépen kérlek, miért kéne mennem?
Mondd el mit csináltam, s mikor ilyen rosszul?
Mondd el mi élet, mi rosszból rosszba fordul?

Mondd el mi szép volt, miért kell véget érjen?
Mondd el ki hagyna így magadra, mert én nem.
Mondd el úgy ismersz, mint aki csak menekül?
Mondd el ha elvesztesz, neked mibe kerül?

Mondd el a végére, miért vívod harcod?
Mondd el mikor látom az igazi arcod?
Mondd el ölelsz-e még, igaz tiszta szívvel?
Mondd el elhiszed, hogy ott leszek majd? Hidd el.

.2010.01.17-18.
->.E.

.S.

!Az írás 2008-05-31-én jelent itt meg először, de ma konvertáltam személyes bejegyzéssé, ezért változott meg a dátum!

Ha elgondolkozol, rájöhetsz, mennyi mindent elronthatsz az életedben.
Persze ehhez tényleg el kell gondolkoznod, csak egy picit, magadba nézni, és a külvilágot kizárni, elfelejteni a hétköznapok döcögős szekerét, becsukni a szemed...

Aztán belegondolni abba, hogy mi lenne veled, ha bizonyos dolgok körülötted megszűnnének... Váratlanul, eltűnnének.

Például eltűnne a kocsid.
Szeretted a kocsidat, elvitt mindig oda, ahová menni akartál. Persze néha köhögött, de neked dolgozott, semmiért meg nem váltál volna tőle. Annyit tennél, hogy bejelentenéd a rendőrségen, talán megsiratnád, hiszen csak a szívedhez nőtt. Megkérdeznél minden barátot, havert, ismerőst, hogy "nem láttátok? itt egy picit kopott volt... itt pedig megrepedt a lámpa...", de ők sem tudnák, hová lett. Elveszett. Ellopták, akkor valaki már rég darabokra szedte, és eladogatta. Csak... Valaki úgy döntött, hogy elveszi tőled. Persze az autó nem egy érző lény, hogy meg tudná akadályozni, hogy elvegyék tőled. Ha az lenne, és szeretne, ő sem válna meg tőled soha, pláne ha vigyáztál is rá.

Aztán vannak a barátaid is, persze. Jellemtől függően több-kevesebb, persze ha túl sok barátod van, az már azért gyanús, mert lehet, hogy gőzöd sincs róla, hogy miről is szól a barátság.

!A vers 2008-12-03-én jelent itt meg először, de ma konvertáltam személyes bejegyzéssé, ezért változott meg a dátum!

Bevágtam az ajtót,
S kattant a zár nyelve
Így lesz eztán most már
Múltam eltemetve.

Bús-szomorú múltam
Nem kísérthet többé
Lezártam, s tényleg
Nem tartott örökké.

Nem lett örök s hazug
Ám kis élet volt ez is
S fáj az, ahogy múlt el
S fájt az őneki is.

Nyoma sincs már bennem
Síró sötét szónak
Kibírtam már mindent
Elmerült a csónak.

Zápor esett s koppant
Régi tó víztükrén
Mégsem látok immár
Mindenhol csak szürkét.

Arra járt egy hajó
Láttam rég, távolból
Integetett rajta
Egy lány az árbocról.

Nekem inthet vajon?
Ugyan mit akarhat?
Süllyedő hajómon
Érzést nem találhat.

Vízbe merült lelkem
S lenyúlt értem a lány
Adta gyenge karját
Hogy? Az ma is talány.

Hogy lehet ily erős
Szép leánynak karja
S miért nyúl le értem
Legbelül mi hajtja?

Mi hajtja pont értem
Hisz más már eldobott
Roncs hajómon aztán
Nem lel, csak bánatot.

Belé kapaszkodtam
Kis hajója ringott
Felemelt, és szemem
Újra fényre nyílott.

!A vers 2008-10-02-én jelent itt meg először, de ma konvertáltam személyes bejegyzéssé, ezért változott meg a dátum!

Árnyaknak tavában gyenge ladik ingott.
A temetésen a pap, ásás közben fingott.
Rossz kedve termett eztán a gyásznépnek
Hisz a sírásók is igen rég betéptek.

Ismeretlen lelket-testet temetnének ők el,
Kinek testét-lelkét tónak partján fővel,
Sárba bukva találták meg éjjel a horgászók,
Ha rágondolnak, azt hiszem, azonnal rókázók.

Ki fog hát most keggyel ásni nekem vermet,
Ahová mint ingatag csónakom utasát tehetnek?
Nem fűlött a foga ehhez már a gyilkosnak talán,
Hisz életében egyetlenegy embert ölt csupán.

Én lettem az ember, ki talán elég rusnyán,
De meglelte hittel telt szerelmének taván,
Halálát, de érted mondom, bár nem érted,
Ha egy varázsló feltámaszt, én újra halnék érted!

Elkalandoztam lássátok, halálom után is,
Nem vágyom másra, haljon meg a halál is,
Így ha egyszer engem Te mégis feltámasztasz,
És újra ölsz, ne legyen ki a tóba belefullaszt.

Ne fúljak bele reménytelen szerelemnek vizébe,
Nem kelljen megint futnom emlékeinktől messze,
Tőled, kit úgy szeretek, mintha világ lennél,
Bár nekem Te azt hiszem, sokkal több vagy ennél.

!Az írás 2008-10-05-én jelent itt meg először, de ma konvertáltam személyes bejegyzéssé, ezért változott meg a dátum!

A Fiú álmatlanul hánykolódott az ágyban a Nap előtti éjjelen.
Felnézett a plafonra, és kőpogány létére valami imafélét nyögött az ég felé.
Nyögött volna az ég felé, ha nem lenne fölötte egynéhány réteg vasbeton szerkezet.
Ez lehetett a baj, az üzenet nem ért célba.

A Lányra gondolt, aki már nagyon rég az életében van, még ha nem is teljesen.
A Lányra, akivel igaz barátok voltak egykor, kilométerek százaira egymástól.
A dolog, az internet, sokan elítélik. Sokan okkal elítélik.
Fiatalok ezrei, tízezrei élnek már valós emberi kapcsok nélkül, elzárva a saját kis világukban.
Akik a nappalaikat, éjjeleiket chateléssel töltik ki...
De vannak mások.
Mint a Fiú is. Egy időben rajta volt, érdekesnek tartotta, talán magányos is volt.
Aztán megismerte a Lányt. Aztán a Fiú abbahagyta a chatelést, kiüresedett számára, célját vesztette, hisz amit meg kellett találnia, megtalálta.
Kialakult valami. Valami nagy, úgy érezte, valami nagyon nagy.
Barátság. De igazi.. Lehet? Ilyet lehetséges, csak szavakkal, leírt betűkkel, a másik közelsége nélkül? Lehet hogy...?
Átadta hát magát az érzésnek, igyekezett többet és többet adni magából.
A Lány őszinte volt, gyönyörű, megértő, aki minden kis titkát tudta, és nem kellett előtte színészkednie.

Dorombol a szürke cica,
Benne soha nincsen hiba.
Úgyszint nincsen önkritika,
Hisz az elég nagy galiba.

Dorombol a szürke macska,
Farka lába alá hajtva.
Életének kényelmében,
Nincsen gondja őkelmének.

Barátkozik, játszadozik,
De inkább csak álmodozik.
Álmaiban cicakastély,
Szemeiben angyali fény.

Küzdést vár, és szeretetet,
simogatást, ölmeleget.
Mit ad érte, elmondhatom,
Önmaga csak, a jutalom.

Ennyi kell csak, ez így elég,
Hisz benne még van büszkeség.
Büszkévé tesz engem is mert,
Barátsága örök kincs lett.

E(())

Okosabb a vak, ha nem szalad szabadon
De én is tettem már egypár lépést vakon
Szerettem, s értettem minden kis jelzését
Eztán csak szenvedtem szerelmünk esését

Szerelembe esni túlontúl is könnyű
Diktál az ösztön s te engedsz neki, szörnyű
Nem tudhatod ki az, külső burkát látod
Mint egy ösztön-állat, mégis megkívánod

Légy egy kicsit méltó emberi címedre
Állatokén felül álló értelmedre
Irányítson érzés, ne csak egy megérzés
Szíveddel kell látnod, övé lesz a döntés

Ajtóm elé járulsz; nyitott kaput döngetsz
Van kockázat, lehet: most mindent kiöntesz
Kockáztatod magad, felfeded most nekem
Engedj elindulni: magam kiismerem

Nem az első lélek, kiben megfordulok
De a tiéd más most: érted élek-halok
Nem kell nevet adni ennek ha nem lehet
Nem kérek tőled mást: csak a szerelmedet

S szerelmed már enyém, együtt vagyok veled
Minden percben érted, s csak érted létezem
Kérnék tőled mást is: ezt még megadhatod
Azt, mi rossz is benned: mindet elfogadom

Nem vagy tökéletes, nem vagyok az én sem
Szíved nélkül szívem nem lenne már fél sem
Nagy szavaknak máris a végükhöz értem
Utolsó, mit kérek: velem légy, ne értem!

Te.
Vagy.
Minden.

Arra gondoltam, hogy kifejtem a véleményem a fogyatékkal élők és már-már kötelező sajnálatuk, istápolásuk témakörében.
Nem vagyok otthon a témában, ám ami érdekelt annak utána olvastam, így szert tettem némi igencsak alapszintű tudásra a témában.
Mielőtt félreértés esne és radikálisnak, embertelennek lennék bélyegezve, leszögezem, hogy NEM vagyok az.
Megpróbálom érvekkel alátámasztani megfogalmazásra kerülő álláspontom.
Tehát többféle fogyatékkal élő ember van, ezek közül a testi fogyatékkal élőkről nem kívánok szót ejteni, lévén ők a szó szoros értelmében "normális" emberek, csak mozgásukban, lehetőségeikben korlátozottak a többi emberhez képest, ám gondolkodásukban nem.
Ami engem elgondolkoztatott, az az értelmi fogyatékosok helyzete, létezése, gyógyításuk vagy gyógyíthatatlanságuk.
Ha figyelembe vesszük, hogy az ember a természetből nem fizikai, hanem szellemi képességei révén volt képes kiemelkedni, logikus következtetés, hogy ha megfosztjuk az embert ezektől a képességektől, gyakorlatilag állati szintre süllyedhet.
Tudom, ehhez sok embernek semmiféle megfosztásra nincs szüksége, sajnos.
Mi teszi az embert emberré?
Az öntudat?
Az intelligencia?
A lélek?
A szeretni tudás?
Nehéz kérdés, de én tágabb értelemben fogalmaznám meg az embert.
A gondolkodni és érezni képes lényt hívom embernek.

Most leülök egy székre. Közel hozzád, de nem túl közel. Messze, s távol senki, semmi, csak halk zene, fülledt, izzadt lét. Figyelj rám egy kicsit. Élén táncolsz a pengének, az életnek, ha rosszul mozdulsz, véged.
Ki vagy Te? Mit csinálsz itt, és miért?
Csönd van. Csak hallgass, s szemed húnyd le kicsit.

Ugye milyen nyugodt? Minden olyan kicsi, semmi sem lényeges.
Csak te vagy, magad, a lelked, a tested, a világod.

Mondd el a vonalnak, milyen a gömb.
Hogy kezdenél neki?
Az emberi ostobaságra célzok. Nem tudok hogyan reagálni rá.
Tudjátok, még én is csak az értelmem keresem, s bízom hogy majd rálelek, de sokszor üres ez is, mint minden.
Szilánkokat keresek, ragasztok össze megtudva mit alkottak régen, s mit most, így hiányosan, töredezetten.
Mindezt azért, hogy ismét földhöz vágjam, még apróbb darabokká aprítva.
Szavakat mondok ismeretlen embereknek, gondolatokat, gondolkozom.
Reagálok.
És oly sokszor nem értik, túl sokszor nem. Mindenki a saját kis világában létezik, él.
Miért szólnak hát le engem, mikor kiül az arcomra, hogy ismét máshol járok?

Hol járhatnék ember, ha világod nem való kedvemre?

Fekete, szürke, sötét árnyak suhannak el az ablak előtt, törve, mosódottan, követve egymást, a jelenből a múlt homályába.
Különálló árnyak ők, lélekkel, tudattal, a fekete ezer árnyalatával, történetükkel, melyet folyton suttognak, de melyet csak kevesek értenek meg.

Emberek voltak. Emberek, mint Te.

Hideg fém csikordul hideg fémen, elektromos szikra pattan, újabb történetet mesél.
Senki sem hallgatja. Ha hallgatná is, kétséges, hogy megértené-e. Kétséges, hogy megérthetné-e.
Az élet számokkal kifejezhető, tökéletesen működő rendszer, melyben a cselekvés és a cselekvésképtelenség tökéletesen ugyanazt a hosszú agóniát eredményezi, melyet akkor láthatsz, ha negnyitod magad, csak egy picit, a világnak..

Ez hülye ez.
Tétova.
Ritkán hoz önálló döntést, tétovázik előtte, és végül többnyire rosszul dönt.
De mégis, vállalja, ha rosszul. És most döntött.
Elhagyta azt a világot, amit az emberek világuknak tekintenek. El akarta hagyni.
Most csak utazik, mereng, elszakad, visszazuhan, de nekifut újra.
Már semleges. Nem gyűlöl, csak szeret. Nem magyaráz, csak figyel.
Tanulni akar. De nem csak "tanulni".
Meg akarja ismerni a megismerhetetlent. Látni a láthatatlant, érezni az érezhetetlent.

Szerény személyem nyugodtan tekinthető éles társadalomkritikának, de droidnak is, csupán nézőpont, és értelmi szint kérdése.
A legtöbb ember sikeresen félreismer, egyfajta antiszociális, társadalmi kapcsolatokra
képtelen társadalomlegalja-képet vetítve belém, és ami azt illeti, ez teljesen jól van így.
Nem szeretek ugyanis lépten-nyomon érdekhaverokba, érdekbarátokba botlani, vagy olyanokba, akik csak illemből köszönnek..
Akivel jóban vagyok, szeretnék őszintén jóban lenni.
A kézfogás ne csak annyit jelentsen, hogy "szevasz", hanem jelentse, hogy "üdv Barátom! Öröm látni Téged."
Kapom a kritikákat, nincs megállás.
Ez olykor meglódítja a gondolataimat, a lélek minden irányába, zugába, megpróbálván helyes képet alkotni önmagamról.
Minden kritika, sugallat, és beszélgetés sulykolja, hogy "Te nem vagy jó így, neked az életben maradás érdekében változnod kell."
Hm.
És ha semmi kedvem változni?
Sokáig tartott, míg ilyen lettem. Nyilván nézőpont kérdése, hogy mennyire vagyok én szar, hibás/életképtelen ember.
Attól függ, kinek.

Annak aki össze van velem zárva, és feltartom tökéletes életvitelét, mely a kérdés nélküli kontrollra, logikára, fa-hétköznapokra épül, annak bizonyára egy működésképtelen tényező vagyok, amit cserélni illene, de legalábbis javítani.
De persze csakis saját logika és észjárás alapján, önző érdekből. Jószándékból?

Az emberi lélek bonyolult, de alapvető vonásaiban végletesen megismerhető, és kiismerhető rendszer, melynek szépsége hibáival együtt nyilvánvaló.
Azonban, túl kevés ember mutat hajlandóságot önmaga értelmének megismerésére.

Mi tesz emberré?
Jöjj rá hogy ember nem azért vagy, mert annak születtél, hanem mert megvan a lehetőséged, hogy azzá légy. Senki, senki sem ab origine ember, nem.
Akkor mégis mi tesz emberré, és miért marad sok ember-kezdemény csak gép a társadalomban, fogaskerék, amely a nagy gépet tartja mozgásban? Véletlen a társadalmi rétegződés? Persze a kérdés költői, hisz gyorsan rájöhetsz, hogy minden ember csupán egy modul, rész a civilizációban, rész mely egy bizonyos feladat rendszeres, vagy egyszeri elvégzésére tétetett alkalmatossá, ennek megfelelően éli életét, és ennek megfelelően a rendszerből való kikerülése után nem sokkal nyomtalanul elenyészik. Nyomtalanul? Mondhatod, hogy nem, hiszen lénye, munkájában él tovább, de lesz-e aki felteszi a kérdést, hogy mit köszönhet egy valaha létezett fogaskeréknek?
Miért működik az emberiség túlnyomó többsége gépként, mely termel, hasznot hajt, miért mechanisztikus az élet, a társadalom alsóbb szintjein, és miért ragad bele ebbe rengeteg többre érdemes ember?
Egyszerűen feltéve a kérdést: miért van egyre kevesebb Élő Ember?