Elmondom hogy itt az ősz
Eljött végül, betakar
Megdermeszti álmaink
Téged ébren nem akar

Tovatűnő szép álom
Ennyinek tűnik a nyár
Mindennek mi elindult
Köd fedi el nyomát már

Gyilkos ősz - most így érzem
Széttép, megöl. Meghalok
Nem harcolok - nem bírok
Inkább mindent feladok

Meghagyom csak emléknek
A nyár minden érzését
S igyekszem elleplezni
A magam vereségét

Hideg ősz - majd rá a fagy
És tűnik minden végleg
Én mégis rád gondolok
Akkor. Mindig. Végleg.

.2010.09.03.
.S.

Kakis lett a kisnadrágom,
Körmöm én így csontig rágom.
Meg ne tudja az anyukám,
Zsebeimbe foly' a kulám.

Nem én vagyok ám az oka,
Hiszen inkább az óvoda.
Hol olyan táppal etetnek,
Ami nem jó a beleknek.

Fosom zöldes, elég büdi,
Tudom, hogy orrod bünteti.
Gyerekként még megtehetem,
Hogy a gatyámba engedem.

És ha egyszer kézen állok,
Lehet, így is bekulázok.
Ez bizony egy szörnyű átok,
Beleimet kimossátok.

De ha ezért megszólnának,
Hiába is harcolnának.
Elillantam mint a bélszél,
Miközben másfele néztél.

Jó a csönd, a csönd a jó
Csöndből felfújt léghajó
Csönd-utasa csöndben suhan
Csöndes hegyek között zuhan

Háború dúl mindkettőnkben,
Véres, fájó sebekkel.
Annyit kérek: ne add még fel,
Sokszor fáj, de mégis kell.

Végignéztem hanyatlásod,
Láttam miben hibáztál.
Másokkal is magad voltál,
Tudom, rám sem vigyáztál.

Megmondom én, mi legyen most.
Legyen csend és unalom.
Tűnjenek el az érzések,
Hagyjanak meg utamon.

Mégis érzem, ez a rossz út,
Mindig ez a legkönnyebb.
Nap-takaró rút fellegek,
Vihar után Nap-könnyek.

Szeretnélek, volna kedved?
Sokadjára kérdezem.
Új még minden, jó is, rossz is.
Idő kell csak, mint nekem.

Égzengés és földindulás,
Ilyenkor te nem szeretsz.
Tudom tehát, hogyha hagyom,
Szépen lassan elfeledsz.

Harcok nélkül, mély közönyben,
Nem lesz soha nyugalom.
Eldobhatod, csak mert nehéz,
De én mégsem hagyhatom.

Ha majd szárad büszke könnyed,
S elcsitul a viharod,
Nem lesz más a harcmezőkön,
Csupán én, ha akarod.

E
.2010.08.09.
.S.

Szívem nehéz, nem tolok
Rímeket világra.
De kiégni nem fogok
Számítok hibákra.

Értetlenség, unalom
Semmi köze hozzám.
Hisz saját poklom járom
Ez sem érdekel már.

Kit keresek? Nem tudom
Néha senki nem kell.
Érzés ellen úgy tudom
Ez a legjobb fegyver.

Jobb, ha nem kell dönteni
Nekem az most nem megy.
Szívemet kiönteni
Minek? Úgyis elmegy.

Elszalasztott esélyek
Csukott szemmel járás.
Nekem is van szeszélyem
Mint az időjárás.

Mást-mást kíván naponta
Úgy, ahogyan én is.
Szíve nyomát taposta
Mélyen belém mégis.

Hisz Ő is nehéz jellem
Sok-sok önző érdek.
De nekem mégis ez kell
S ugyanettől félek.

Nem merek már szeretni
Nem is mertem soha.
Nem szeretek veszteni
Libbenjen csak tova.

Szélben forgó falevél
Pillekönnyű játék.
Szenvedésbe útlevél
Végén tűzijáték.

Majd megunja a szelet
S én a földön várom.
De repülnék én vele
Egy másik világon.

.2010.08.02.
.S.

Minden jót! Most menj el, én már nem szeretlek.
Többé ami kellett, nincsen már meg benned.
Hevesebb a szíved, s dacosabb mint kéne.
Nem bírom már soká, hagyom a fenébe...

S ha mint vén fa élnék, és te ágam lennél.
Törjön le valaki, mert az ág már nem él.
Ne búcsúzz el tőlem! Semmi szükség arra.
De ha szakad minden, leszek én a varga.

Ki majd összefércel, ha magad széttépted.
S hozzám térsz majd haza, ha kedved kiélted.
Ajtóm soha nem lesz bezárva előtted.
Akkor sem ha mérgedet már belém is lőtted.

Szükséged van még rám, nekem is te kellesz.
Kérj időt vagy bármit, hidd el nekem, meglesz.
De most túlzottan fáj, túl sok sebből vérzek.
Akarom hogy elmenj, hagyj magamra kérlek.

.2010.06.22.
.S.

Félek a végszót írod,
Csöndben ásod a sírod!

Még vajon meddig bírod?

Eltűnsz lassan a csöndben,
Semmi se kell már, Ön sem!

Szívem görcsös ökölben!

Üres vagy, szépen elszállsz,
Meg soha semmit nem bánsz.

Életed egy haláltánc...

Nekem nem kell a részem,
Ó, csak nem veszek éhen.

Többé... nem leszek résen!

Nem ugrok fel a szóra,
Csörögjön csak az óra!

Most térek nyugovóra...

Félek hogy nincs már biztos,
Kezed élettől piszkos...

Ebből nem jössz ki, biztos!

Holnapra eltűnsz szívem,
Ahogy elfogy a rímem.

Nem előz meg a hírem!

Benned nem lobog semmi,
Csak az mit lehet venni.

Rólad elég is ennyi!

Mindennek rossz a vége,
Hagyd szépen a fenébe.

Soha ne nézz szemébe....

A vágy utolsó szavait ajkamra lehelte
Szép emlékeinknek nyomát ködfátyollal fedte
Engedtem hogy távozzon, megadta mit adhatott
Némán intettem felé, s szívem már nem volt halott

Nem csábít el a múlandó, nem vakít el szépség
Mert vak szívemnek itt bennem, egész más az érték
Megváltozik minden, hiszen változó a világ
Emlékemben eltűnik majd lassan minden hibád

Szép emlékké lesz az ami majdnem megölt régen
Csatába hív fegyver nélkül, sosem kéri szépen
Hajlok rá hogy engedjek e félszeg kísértésnek
Akkor is ha tudom, belém csak sebeket véshet

De nevezd büszkeségnek, vagy dacnak ha úgy tetszik
Él pár olyan ember még, ki szív nélkül sem fekszik
És van aki csak törik, de nem hajol meg soha
Manapság az ilyennek a neve, hogy ostoba

Engedj annak ami könnyű, könnyen is fog múlni
De az amiért megküzdtél porba nem fog hullni
Elveheted reményét, mert visszalopja újra
Veled marad, így akarja, neki ez az útja

.2010.06.17.
.S.

Szomorú mit írok, mert másmilyent nem bírok
Viszont hidd el nekem, hogy közben sosem sírok
Biztos vagyok abban is, jó sokat kibírok
De ha borul a bili, szépeket nem írok

Összevissza, kusza lesz sajna legtöbb versem
Viszont hogyha nem tetszik, nyald hát ki a seggem
Fotós vagyok nem költő, tőlem ne várj többet
Nem leszek nyálgép, aki szerelmesen ömleng

Amiért most elkezdtem, nem is fáj, csak zavar
Cipőmet eláztatja nedves őszi avar
Na de hiszen nyár van, így érvelsz most biztos
Hát tesó, hülye vagyok, de nekem nem kínos

Csak neked kellemetlen, zavarban vagy látom
Érzem haver azt is, hogy nem leszel barátom
Sokat vesztek veled, én biztos vagyok benne
De egyelőre nyugi, bunyó nincsen tervben

Jól van ember hallod, értsed már a viccet
Hogy nem vagyok normális, biztosan azt hitted
Igazad volt testvér, mert jobb vagyok én annál
De ha rá is döbbennél, nyomban belehalnál...

.2010.06.17.
.S.

Kacsa úszik fagyott tóban.
Mezítlábam jégben, hóban.
Sebzett szívem haldoklóban.
Nappal-Holddal álmodóban.

Nélküled sok éjidőben.
Szíved után sietősen.
Rád gondolok kérlelően.
Ne most tűnj el kérlek tőlem.

Hajnaltájban felébredtem.
Délidőben tiéd lettem.
Holdtöltekor elsiettem.
Miért tettem, nem érthettem.

Ezentúl már veled leszek.
Ellenedre sosem teszek.
Hold ellen majd Napot veszek.
Nap ellen meg Holdat eszek.

De mit adsz, csak jeget hozhat.
És bennem csak kárt okozhat.
Dallal, szóval felpofozhat.
Ha rábólint, visszakozhat.

Hűlt helyedre ébredek majd.
Nem is tudom feléd mi hajt.
Alig létező tünemény.
És a neve annyi: (I)Remény(/I).

.2010.05.12.
S

Ahogy sín kanyarog, pusztákba végtelen
Gyűrűznek nyűgjeid hegyekbe féktelen
Az ki megteremtett, ó, mit akart veled?
Így lassan megunod gondtalan életed

A füstkarikák szemed előtt táncolnak
Végtelen percekre magukhoz láncolnak
De nem a te füstöd, te már nem ezt fújod
Inkább nem érezve, életed felgyújtod

Nézed ahogy lángol, szinte elvarázsol
Poraidból újra megtérsz a halálból
Most a lapod tiszta, döntsd el rá mit rajzolsz
Hogy önmagad ellen, mely eszközzel harcolsz

Mindegy is gondolod, hogyha így megélhetsz
Ha te épp nem ítélsz, akkor elítéltetsz
Pedig nem ismernek, egy embert kivéve
De általa mégis, bókra vagy ítélve

A füst majd jó messzire elviszi a hírt
Hogy a hülye költő, már megint rólad írt
De elfogy már ríme, ha eszed nem jön meg
Vagy hogyha szíveden nem gyógyul be a heg

Van akinek jó vagy, akárhogy is teszel
De ha ez így marad, az már nem te leszel
Küzdj meg magadért, mindenért mi voltál
És én majd megírom, hogy büszkén harcoltál

Bármit mondhatok, hisz amíg ily gyenge vagy
Megsebzett szíved, mi érezni úgysem hagy
De ha te feladtad, én mégsem adom fel
Mert a feladással, a lelked adnám el

a gödörből ki nem látok
elmém félig üres árok
elpilledek napkeltekor
megérezlek éj jöttekor

és a hold ha magasra kel
rajta kívül semmi nem kell
ha nem érlek világodban
meghagylak hát magányodban

ütköző kis világokban
aprócska kis tűz-szikrákban
küzd egymással sok kis lélek
én is érted, lásd hogy élek

de örökké nem tarthat ki
szikráinkkal jégbe hullik
a remény is minden nappal
ami élt is, lassan meghal

ígérettel elhiteti
hogy a lélek túlélheti
nem létezik időtlenség
két lélek közt egyenlőség

szikrák vagyunk, míg csak élünk
száguldás közt összeérünk
csupán ha már kifakultunk
egymás mellett elszáguldunk

kihúny majd a szikra, elég
helyére jön több ezer még
emlékezni senki sem fog
hogy ott egykor mi is izzott

.2010.05.13.
.S.

Ismerlek de mégis, mondd el mit keresel
Mi az mi nincs még, de álmodban szerepel?
Én látom a kevés jót, na és minden rosszat
Látom hogy mit csinálsz, s mi az amit hozhat

Úszol el az árral, egyre csak lefelé
Nem halász ki senki, nincsen már vak remény
Neked kell kimásznod, abból mit csináltál
Lásd be még időben, mekkorát hibáztál

Tudom jól hogy nehéz tartani egy szintet
És hogy most jól megvagy, jobban is mint hitted
De azért te érzed, s én is érzem veled
Hogy ez most nem te vagy, erő nincsen benned

Tudod, én most már csak pár rímmel lázadok
Mert amíg nem hagyod, semmit nem adhatok
Rád gondolva csupán, gombóc lesz a torkom
Könnyezhetnék talán, de magamba fojtom

Nehéz szívem lüktet, utánad ver fájva
Múljon már el ez most, verjenek már szájba
Legyen inkább testi fájdalom mit érzek
Jobb az nekem hogyha, nem lélekben vérzek

Ezt kívánom most, de tudom hiú remény
Lesz talán rosszabb is, sokkal inkább kemény
És azt majd hogy bírom, mi lesz mi erőt ad?
Kérdezem, bár tudom, hogy a harc mindig vad

Döntöttem tehát, hogy nekem már te kellesz
És így már benned is, végre újra rend lesz
Téttelen az egész, nincs amit veszíthetsz
Viszont ha nem teszed, nem lesz több esélyed

Énnekem ez nem áll így jól, én ezt most jól levetem!
Muszáj talán, de ha mégsem, én akkor se szégyellem.

Mert hát nem az ön hibája, ön csak kedvetlen, hideg.
Nekem meg ön nem áll jól, csak lassan megesz az ideg.

"Szívem, kell-e némi szenvedés, unod-e a léted?"
Majd én adok sokkal többet, de ugyan nem kell félned.

Ne haragudjon, nem illendő így szólnom hölgyekhez...
Habár talán olcsóbban is jutott ön már könnyekhez.

De ugyan, hogy él már? Ha épp nem iszik akkor kefél!
Nem zavar. Test és lélek sokszor, más-más hangon zenél.

Szépnek mondanám de mégsem, hisz ön nem túl bonyolult.
Csalódtam mert azt mutatta, arcom gyorsan beborult.

Nekem nem ez kellett, és nem érzem jól magam mellett!
Magát. Nem szeretem szagát, és tényleg nem ez kellett.

Ettől sértődött be a hölgy, bár nekem ugyan mindegy.
Engem maga nem bánthat meg, én tudomást sem veszek.

Veszek viszont álarcot, benne csöndben ellibbenek.
A maga kedvéért én többet, soha nem színlelek!

Bennem nem lakik ilyesmi, bennem nincsen megvetés.
De ha mégis, kevesebbszer, mint az arcán nevetés.

Szobaventilátor lejti fentebb táncát
Nyárközépi hőség aszalja a táját

Forrása a fényes, hatalmas gázóriás
Beragyog ő mindent, életadó forrás

Egyre vörösödik, sápadtból a színe
Ahogy lejjebb bukik, naplemente, íme

Lassan lemegy tehát, mi jön majd helyébe?
Akármi is legyen, nem te mégy elébe

Felgyúlnak a fények, lenn a parkolóban
Sötét fátyol siklik a városra halkan

Elül minden kis nesz, néma csönd lesz úrrá
Démonok kórusa ünnepel most, hurrá

Lelket fagyasztanak, éjnek leple alatt
Te vagy most a célpont, érted kiáltanak

Nem érted hogy érted, miért jönnek újra
Minden nap éjjelén, kínt hoznak a búdra

Egyedül éjjel, tudod jobban is ment egykor
sötétben egy izzó, asztalodon meg por

Elfogyott az erőd, nincs jövő előtted
Utolsó zöldhasúd önmagadba lőtted

Ahogy hat az anyag, sejtelmes suttogás
Mindarra mi történt, homályos utalás

Látom hogy eltűntél, tudom jól hogy baj van.
Talán segíthetek, néhány rövid sorban...

Leírom mit érzek, gondolok vagy látok.
Úgy fogod érezni, ez is csak egy átok...

Nem adsz sokat tudom, nem tartozom sokkal.
Miért vagyok még itt? Hidd el hogy jó okkal...

Mert kifogy lassan fényed, s az élet megáll.
Eltűnik szép lassan, minden ami voltál...

Hisz árnyékod már nagyobb, saját magadnál.
Szépséged mögött, te régen elmaradtál...

Egy vagy a mogorva, céltalan közhelyből.
Nem vársz már semmit, és nem teszel jellemből...

Vergődj csak sötétben, ha a fényt nem látod.
Lassan így föléd ér, halkan a halálod...

Nincs okod panaszra, te okoztad újfent.
Gondoltad volna, hogy ennyire fáj ott bent..?

Nem lesz nyomtalanul eltűnő mély sebed.
Vagy ha már meghaltál, egy szép új életed...

Az emberség a remény, őszinte hit másban.
Nem valami ostoba, kőbe írt vallásban...

Hit csak az emberben, avagy önmagadban.
Erős légy és harcolj, ez majd nem hagy bajban...