Két nagy bögre kávé,
Jól megpörkölt kávébabbal a közepén.

Két óriási fekete lyuk,
Kezdetben csak szűken, de rám mosolyog.

Mikor fényeknek ereje csökken,
Tágra nyílnak. Átmérőjük nagyra szökken.

Érzem, miként szívják tekintetem,
Testem megremeg, s azonnal ledermedek.

Az mi én vagyok, e kapukon által robog,
Húzzák mindenem veszettül. Átérve atomjaira szakadom.

Két szép szemedbe ahogy belefeledkezem,
Kifacsar az érzés, mi ellen tehetetlen leszek.

Mikor gyertyák lángja halványan pislog csak,
Pupillák éjsötét feketéje korbácsolja fel a hullámokat.

Két nagy bögre kávéba,
Egy-egy méregzöld smaragd pottyant.

Drágakövek, elnyelve keserű mámorban,
Gyöngéd találkozásuk szinte bombaként robban.

Írtózatos rombolás után ami megmarad,
Csendes nyugalomba ringatott édesded kis szavak.

Vad vágyak szívtelen kínzásában,
Tejszínhabos kávéról ábrándoztam, nagy magányban.

Két nagy bögre kávé, a babbal ott a közepén,
Tálcán szervírozták elém, hogy igyam meg. De tüstént!

Hömpölygő áradatként ömlik rám, mint valami cuppanós, sűrű cukormáz. Folyik, lassan, komótosan lefelé, testem minden szegletébe elér. Olyan ez, akár a sűrű, izzó láva, mely bár nem forró, de meleg, mint egy frissen használt párna. Bandukol a hegy peremén, bevon és elnyel bármit, ami útjába betér. Szabadulni ebből? Itt hagyj fel minden reménnyel. Tapad, mint egy jó ragacs, de semmiség ez.
Szilárdulva sziklaszilárd börtönt formál, melyből kitörésre nincs esély. Miért is mennék? Hagyom, nyeljen el gyengéden s temessen el végleg, lágy ölébe. Ó, mézédes bevonó! Fuldokolni ebben ennyire jó? Erőm elszáll, hogy szüntelen csak ömlik rám, nyelem és nyelem, mert finom. Mást nem is tehetek. Elfogy a levegőm, ahogy tüdőm töltődik föl. Azt hiszem megfúltam. Jaj nekem! De, ily ízes lenne végzetem? Finom ez! Nem félek nyalni, mert mit érzek el nem tántorít. Incsi-fincsi világba záródtam, hol a Nap is piskótatallér s marcipánból van a rét.

Hirtelen ajtó nyílik a semmiből, hangot hallok a sötétből:
- Kérem, kövessen. Útja itt véget ért.
- Nem, nem megyek! - mondtam makacsul, ragaszkodva, akár egy viaszba mártott szivacs.
- Uram, többet nem mondom. Ha marad, se sós, se keserű, de savanyú sem lesz, ha eljön a tavasz - tájékoztatott kegyesen az ismeretlen hang.

Szegény Haza! Fáj minden egyes foga.
Húzzák és tépik bárhol, ahol érik.
Testét férgek rágják, vérét böglyök falják,
Kínját nem láthatják.

Dicső huszárok, daliás szép legények!
Merre vágtattok, mikor Haza értetek veszékel?
Nem halljátok már kétségbeesett szavát,
Oly távolban jártok már.

Ó, szegény Haza! Fáj neki, fáj a magány.
Kiálthat, üvölthet, körülötte nincsen senki se.
Se kard, vitéz, se fellegvár ki védi szeretett Hazát.
Gyötrelem és botrány!

Őrzők, féltők, szeretők: itt az idő hát!
Öleljétek büszke kebletekre szép Anyátok sorsát.
Őrizzétek, féljétek s szeressétek hisz tudjátok,
Gyógyulására nincs más varázs.

Lelkek, ne rettegjétek eljövetelem!
Lágyan burkolom majd szívetek be.
Fénynél s gondolatnál gyorsabban,
Adom tudtokra: itt már a Vége van.

Tenyerembe teszlek, ringatlak.
Majd felfelé szállunk, ahová hívattak.
Pitypangos rét kellős közepébe,
Fektetlek én le tetszetős pihenésre.

A Vég, az Új egyben én vagyok,
Ne várjatok, de bizony jönni fogok.
Szelíd sasként vitorlázom Világtokba,
Lecsapok rátok, lesből megtámadva.

Néma vagyok, hangom nincsen.
S alakot felvenni is képtelenség nékem.
Tudom múltatok, látom jövőtök, Lelkek!
Előlem egy vihar sem mossa le bűnötöket.

Táncolni, örvendeni fogtok ott a réten,
Gyönyörű kék ég alatt, virágok özönében.
Mikor kezem vállatokon állapodik meg,
Időtlen Idők, Tér s Tudat keze összeérhet.

Lelkek, lelkek! Ne féljétek közeledtem!
Vizet korsóba, kenyeret kosárba adom néktek.
Repítlek messzire, Univerzum kellős közepébe,
A Halál én vagyok, s minden Életnek teremtője.

Embernek oly édes fia, te!
Bűneidet bánva lépj hát előre.

Egy bűn, két lépés felém,
Hatalmas erőmtől soha se félj.

Mert mi enyém a tiéd is,
Higyj benne, hisz örök kincs.

Embernek oly keresű fia, te!
Gyökereid a Jót szövik be.

Én, mint eső s éltető erő,
Magból délceg, szilaj fa nő.

És majdan e fán Jó gyümölcs terem,
Lásd meg hát, embernek oly gyönyörű fia, te!

Közeleg feléd.
Szürke lovasok üvöltő gomolygó hada.

Vihar közeleg feléd.
Különös, érthetetlen és mégis remény.

Óriási vihar közeleg feléd.
De mintha ez vártad volna már oly rég.

Az évszázad vihara közeledik feléd
Viharok vihara, egek mindent elsöprő ostroma.

Hamarosan már lábad mossa esője,
Szíved dobbantja dörgése.

Ne félj de vágyj rá,
Vigyázni fog Rád.

Ha engem egyszer eltemettek,
Forró láva folyamába vessetek.

Ha engem egyszer eltemettek,
Legfagyosabb jégbe zárjatok el.

Ha engem egyszer eltemettek,
Termékeny földbe engedjetek le.

Testem égjen Pokolnak legforróbb tüzében,
Lelkem őrizzem a Fagy leghidegebb vermében.
Dobjátok rám Világom életőt porát,
Mert újra járni akarok az Élet rögös útján.

Tündért láttam nemrég.
Ragyogása szívemig hatolt belém.

Szava gondolatom,
Tündöklése mint fátyol.

Finom leplével betakart,
Világot hozott, pedig nem akart.

Tündért láttam nemrég.
Mosolya lelkem mélyéig elért.

Édes

Minden egyes rezzenés Belőled,
Energia felém, mely testem forralja, lelkemet feloldja.
Szélsebes érzelem, rohanó gondolat.

Zuhanok egyenest le, Pokolba bele. Jégszív olvadj hát fel!
Cseppfolyós s mézédes szerelem folyik rám szüntelen.
Fogva tart, kényeztet, nem enged.

Nyelvemen keresédes hiányod, ízed ajkaimon.
Hasamban pillangó csapdos. Ez az a vad csók. Emlékezz!
Ragadós cukormáz a képzelet, gyémátkemény valóság.

Gondolat árnyékában átélt érzelem, bánat táplálta félelem.
Mosolyogj Életem, Világod az egyetlen élelmem.
Éledj holtadból, ébredj álmodból.

Új világ kapujában

Zúgás hallik a távolból, mélyről.
Eső hullik. Halkan, gyengéden
Áztatja bőröm. Kövér cseppek,
Ábrándom útjára engedem.

Átengedem, mert vágtatnia kell.
Húson, véren, gondolaton keresztül.
Tép, éget, mar és fáj, ahol megérint.
Vágtass musztáng, itt az idő.

Zúgás hangos morajlássá hízott.
Lelkem hallja, fülem nem képes.
Kopogtat ajtómon s én szívesen látom,
Kedves vad vendég, jöjj beljebb.

Hullámzik bennem a tenger.
Csúcsán szenvedély s vágyak,
Völgyében szomorúság és nyugalom kél.
Fel, le. Te nyughatatlan szerelem.

Robajló hangorkán dúl bennem már.
Itt a vég, ami most valami újat ér.
Érzelmek vihara ver erősen,
Mindent elteper, hol lábat eresz.

Hosszút út, mely előttem hever.
Sziklás hegy csúcsa felé, sűrű erdő közepén.
Ki bártan lépve nem fél, ama embernek
Az Élet új világot ígér.

Távol tőlem

Töprengek hevesen, vajon mi a szerelem.
Mit ad és mi az amit elvehet.

Szíved dobbanása, ereid lüktetése kell nekem.
Torkom száraz, nincsen válasz, szenvedek.

Hangod a fülemben s nevetésed cseng végtelen.
Bőröd illata, ajkad érintése. Reszketem.

Forró s hangos éjszaka követ fagyos téli csendet,
Lüktetés az álom után, ez most elérhetetlen.

Várom Rád és vágyom már, hogy közel légy ide.
Súgom hát, mely messze száll: szeretlek Téged, de mennyire.

Partot értem. Vizes vagyok. Most egy kicsit szárítom magam a napsütésben. Hosszú volt az út, erős volt a sodrás, de itt vagyok. Kicsit megpihenek.

Fenn a hegyekben egy új ér tört a felszínre, mely lassan s szépen hömpölygő folyóvá duzzadt. Ez az Élet Folyója. Nincs messze attól, ahonnan kiverekedtem magam a partra, így átsétálok s mire odaérek, meg is száradok. E folyó mellett van egy másik is. Gyorsan, erősen áramlik benne a víz. Már-már hullámokat vet. Ezt a folyót úgy hívják: Önmagam.

Mindkét folyóba bele kell vessem magam most. Nincs más lehetőség. Az egyik folyóban át kell adnom magam a sodrásnak, mert immáron jó felé visz és nem kell félnem semmitől. Itt testem fog a felszínen úszni. Míg a másikban a lelkem fog az árral szemben küzdeni, a mélyben.

Egyre feljebb kell érjek.

Fel kell érjek oda, ahonnan ered. Ott kiszállok, és megmászom a hegyet, hogy felérjek a csúcsra.

A csúcson már semmi más nincs, csak csupasz, meztelen igazság. Félelmek és kételyek nélkül, tele őszinteséggel és boldogsággal.

A csúcsról az óceánra nyílik kilátás. Végtelen óceán ez. Vize édes és oly tiszta, hogy látni a fenekét. Mindent látok már.

Ez az út nem nehéz. Nagyon is könnyű. És hogy mi kell hozzá? Tiszta szív és lélek. Tiszta szeretet és annak önzetlen odaadása. Tiszta szeretet és annak teljes befogadása és megértése.

Az oroszlán

Valami új ébredt. Alvó oroszlán kel fel éppen.
Sugárzik róla büszkesége, hisz révbe érve s mindent értve,
Már soha senkitől nem félve üvölti szerteszéjjel:
Szunnyadó lelkem immáron enyészetbe lépett.

Volt, aki volt és lett, ki lett. De felébredt!
Hevesen ver most szíve, zakatol zúg s rohan.
Izmok feszülnek, szőr borzas, végre sírhat.
Engedj érzelmeid kötelének!

Valami új ébredt. Ó, mily nagyon érezlek Téged!
Ez már a véglet! Letépem sáros csuhám s felérek Érted.
Add kezeid, nyújtsd karod, lépj be a tündöklő Fénybe.
Lávafolyam égető erében örök szerelem kél fel.

Aludj most, Kedvesem

Repülj Szerelmem, most szállj alá az Álmok Birodalmába.
Tárd ki karjaid és vesd magad le a Valóság Sziklájáról.

Mert Álmok Birodalmában a Béke és Nyugalom vár,
Kinyújtják karjaikat gyengéden feléd, ahol majdan álmaid vigyázzák.

Megnyugszol, miként ölükben gondolataid tovaszállnak,
Lelked végre nyugovóra tér s valami új veszi kezdetét.

Lágyan repülj Kedvesem, a kora őszi szél szárnyán,
Szállj, légy eggyé a Csenddel, engedd hogy az megérintse lelked.

Hagyd, hassa át szíved, járja át lelked, hogy végre a Nyugalomra találj.
Álmodsz már. Álmaidban szépség s szeretet karol át.

Érezd. Érezd, ahogy az Álmok Birodalma elnyel Téged.
S kellemes magányodban megérint végre.

Itt vagyok Neked. Szárnyalásod közben én ébren figyelek,
S míg alászállsz a Csendbe, hallkan súgom füledbe, hogy szeretlek.

Poraidból újjá

Harcolj Ember! Hisz ez az Élet rendje.
A kényelem kísértése vesszen el örökre.
Küzdj a jobbért, küzdj és akarj.

Égesd el magad elevenen! Vessz el,
Forrón égő tüzedben, hogy majdan
Poraidból újjá születhess.

Harcolj Ember! Változástól soha ne félj,
Végső küzdelemben győzelemhez érsz.
Öld meg magad s meglásd, kit igazán akarsz, tiéd.

Ember, harcod közben kövesd a Fényt,
Vezérelje az utad ezen a hosszú mezsgyén.
Élj, hogy végre meghalj és halj hogy élhess igazán!

Harcolj hogy méltó lehess a legjobbra,
Arra ki számodra az Életet adja.
Most elvesztve és veszve, küzdj, harcolj érte,
Poraidból újra fellélegezve.

Knock, knock Neo...

The 2012 Enigma by David Wilcock Pt. 01

The 2012 Enigma by David Wilcock Pt. 02

The 2012 Enigma by David Wilcock Pt. 03

The 2012 Enigma by David Wilcock Pt. 04

The 2012 Enigma by David Wilcock Pt. 05

The 2012 Enigma by David Wilcock Pt. 06

The 2012 Enigma by David Wilcock Pt. 07

The 2012 Enigma by David Wilcock Pt. 08

The 2012 Enigma by David Wilcock Pt. 09