Nem az első eset. Bánom mindegyiket, és ha lehetne, meg nem történtté tenném. Ha a történés idejében nem is kellemetlen az érzés, utólag pokolian tud fájni.
No, szóval bevásárlás után battyogtam hazafelé. Egy játszótár széléhez közel van egy kitaposott ösvény, amely már majdnem hazavezet.
Lejtős a lakótelep, itt ez abban nyilvánul meg, hogy a felső járdáról az ösvényre letérve pár méter után egy bottal járó maminak nem ajánlott lejtő van, utána viszont járható az ösvény a mozgáskorlátozottak számára is.
Segond, ifjonti hévvel járom az utat, nekem ez nem probléma.
Megjegyzendő értékeljük bárhogy a finnugor akármit, a finnek jóval előrébb járnak nálunk ész dolgában. Egy lakótelep kijelölt részeit csak akkor betonozzák le, ha már minden szolgáltató lefektette a csöveket, kábeleket. Az pedig külön figyelmesség, hogy kivárják, amíg a lakosok kitapossák az ösvényeket, és csak utána fektetik le a járólapokat.
Éljen a magyar leleményesség. Erre miért nem jött rá egyetlen okos magyar sem? Vagy ha nem jött rá, miért nem hallgatott a lakosságra, amikor beköltözésünk után egy közgyűlésen ezt szóvá tettük?
No, szóval a lejtő közepén tarthattam, amikor bal lábbal egy huplira léptem, amelyet "jótékonyan" befedett az avar.
Rá kellett jönnöm, hogy a reflexeim dolgoznak, zsigereim emlékeznek.
A pillanat tört része alatt rájöttem, hogy ebből bizony kinéz egy jó kis bokaficam. Gondolkodás nélkül tehermentesítettem a bal lábam, és inkább vállaltam egy esést, amelyet jóval olcsóbban meg tudok úszni.
Arra is rá kellett jönnöm, hogy bár elmém fürgén hoz jó döntést, testem, fizikumom közel sincs abban az állapotban, amikor hasonló esetben egy tántorgás után gond nélkül folytattam volna utamat.
Olcsón megúsztam, és bár letérdeltem megpróbáltatásom súlya alatt, meg lendületből földhöz csaptam a jobb kezemben lévő reklámszatyrot tartalmával együtt, lazán felálltam, és a legnagyobb gondom az volt, hogy látta-e valaki a dolgot. Egyetlen idős nő volt a közelben, másfelé nézett. Valamelyik ablakból láthattak ugyan, de az már nem poén.
Békében hazaérkeztem. Cipő le, némi bokaforgatás után megállapítottam, hogy semmi baj. Mint kiderült, a vásárolt cucc sem sérült. Hurrá, megelégedetten vettem tudomásul, hogy csalánba nem üt a ménkű.
Délután azonban fájdogálni kezdett a bal bokám, estére már csak kínok árán tudtam közlekedni.
Édes Istenem, segíts, nem akarom azt átélni, amit anno, amikor futottam a buszhoz, hogy feleségem elé menjek a munkahelyére. Csutkára alám fordult a bokám, és ugyan elbicegtem a célhelyre, puszikat is kaptam, de utána dokihoz kellett mennem, aki bár tudta, hogy esztergályos vagyok, nem írt ki betegállományba. Tömény kín volt minden lépés, minden mozdulat.
Este lefeküdtem, csak mivel felborult a ritmusom, kimaradt valami. Hólyagom jelezte, hogy ő márpedig nem bírja tovább, keljek fel, ürítsem. Mit mondjak, kínszenvedés volt azt a pár métert megtenni oda-vissza.
Bár fájdalom kísérte elalvásom, reggel kipihenten ébredtem. Nem kapkodtam el a dolgot, hogy csak úgy felugrok, vagy valami. Nem kerget a tatár, én már nagyon ráérek.
Rágondoltam, hogy megmozgatom a bal bokám. Semmi. Óvatosan megmozgattam. Semmi.
Rendben, felkelek. Bár érzékeny volt a bal bokám, extra fájdalmat nem okozott. Estére már el is felejtettem, hogy a bokámnak bármi baja van.
Tiszta szívemből kívánom, hogy mindenki ilyen gyorsan jusson túl fájdalmain, legyenek azok testiek, vagy lelkiek.
