Kezdeném a lényeggel. Eladtam a motorom.

Ezen a héten többen megkerestek, hogy látták a hirdetésem és, hogy érdekelné őket a motor. A több, számban kifejezve négy embert jelent. Ebből kettő komolyan gondolta. Az első komoly jelentkező, ma reggel hívott, hogy jönne megnézni ha ráérek. Ráértem, így mondtam neki, hogy persze, jöhet. Egy óra elteltével már itt is volt. Bemutatkoztak egymásnak - és mi is -, majd 20-25 perc nézegetés/körüljárás után úgy döntött, hogy ő ezt elviszi. Elmondtam neki a hibáit (törött állapotban volt), tudomásul vette. Kitöltöttem az adásvételiket és a magával hozott tanuk alá is írták és persze én is. Toltuk ki az utánfutóhoz és akkor tudatosult bennem, hogy a kis "szintetizátor" (Yamaha FZR 400), többé már nem az enyém. Készítettem róla néhány búcsúképeket is, rossz volt látni ahogy a "nyakánál" fogva odakötözték az utánfutó bordázatához. Lőttem még egy képet és kezeltünk a vevővel. Megbeszéltem az új tulajjal, ahogy újra járóképes lesz a "drótszamár", néhány képet, esetleg videót küldjön róla. Nem mondom, hogy megkönnyeztem, de ahogy távolodott tőlem, egy nagyon szomorú és rossz érzés tört rám.

Nagyon sajnálom, de ennek is itt volt az ideje, el kellett adnom. Majd lesz másik helyette, de a kis FZR akkor is a szívem csücske marad és remélem egyszer még látom.

A búcsúzás pillanatai (az idomok már a kocsiban voltak):