Mag koromban azt mondták ők, hogy szép jövő áll előttem. Örültek nekem, vigyázva helyeztek el a bölcsibe.Nagy reményekkel indultam hát el az élet ösvényén.
Évek múlva elhagytam a bölcsit, a többiek fölé magasodtam, bár vékony voltam és esetlen.
Hajladoztam a szélben, élveztem a friss levegőt.

Ekkor jöttek a két lábon járó palánták és derékba törték az életem.
Fájdalmamban sírtam, majdnem feladtam, de az életösztönöm erősebb volt! Sikerült megerősödnöm.
Ismét évek teltek el és kinőttek a végtagjaim, büszkén viseltem őket.
Megmutattam a világnak, mire vagyok képes, hogy nem adom fel, ha derékba törnek is!

Éjszaka, mikor élveztem a hold fényét, ismét jöttek a palánták, furcsa szaggal körülölelve, kissé tántorogva, értelmetlen szavakat hablatyolva.Megálltak mellettem, és biztos rosszat tehettem, mert letörték két kezem, majd surrogó hang után sárga, maró folyadékkal öntöztek.....
De én élni akartam, új kezeket növesztettem és ismét büszkén meredeztem.
Nem adtam fel és sok-sok év múltán sudáran, vastag izmos törzzsel magasodtam immár minden és mindenki fölé.Reméltem már rossz nem történik velem......

Ismét egy éjjel nagy hangú guruló doboz jött és nagy erővel belém rohant.A palánták megint azt a bizonyos fura szagot árasztották magukból, de ezek nem mozogtak, valami színes, meleg folyt a dobozból.Jöttek ők és sötét színű valamibe rakták a palántákat, majd elvitték őket. Ők belém rúgtak, szidtak, majd elmentek.Én nem értettem, mi történt, de örültem, hogy élhetek.
Napok múlva jöttek ők, rikító színű burkolatban, fejükön kerek burával.Azt hittem, nekem örülnek, de hirtelen irdatlan nagy zajt érzékeltem és ezzel együtt jött a kibírhatatlan fájdalom, amit nem értettem.
Mielőtt eszméletem vesztettem, arra emlékszem, zuhanok a föld felé, aztán semmi......
Kis élni akarás maradt még bennem, ennek köszönhető utolsó emlékem.Apró kis szilánk lettem, melyet bezártak sok kis testvérkém közé egy átlátszó dobozba és utána már csak sötétség.......