A film címe egyben a Föld felé tartó bolygó neve is. Azt már az elején érdemes tisztázni, hogy ez nem nem sci-fi, hanem dráma és művészfilm egyben: az események épp annyira elgondolkodtatóak mint a 2001-es "K-PAX" esetén, illetve a képi + hanghatások és színészi játék által annyira elvont művészi mint a 2011-es "A bőr, amelyben élek". Emellett a filmet végig átjárja a baljós hangulat, amely kifacsarja a lelkünket. Határozottan kijelenthetem, hogy ez egy rétegfilm.

Ha valaki mégis belevág, annak érdemes tudnia a háttértörténetet, ugyanis a filmben ezt direkt nem jelenítik meg az elején: egy bolygó tart a Föld felé és a számítások szerint két forgatókönyv lehetséges:
- megközelíti a Földet, majd elhagyja
- megközelíti a Földet, elhalad mellette ám a gravitáció miatt egy hurkot ír le és minimális távolodás után visszatér, hogy beleütközzön
Hogy melyik forgatókönyv valósul meg, az csak a film végén derül ki.

Fontos tudni, hogy a szereplők már az első perctől kezdve tudatában vannak a bolygó közeledésének, ám nem igazán beszélnek róla. Az első harmadot kitöltő esküvői jelenet méltó módon ágyaz meg a melankólikus hangulatnak a páratlan színészi játékkal, amelyet minimális párbeszéddel, szinte csak a mimikával ér el. Itt látszik, hogy kőkemény európai filmről van szó, azon belül is a dánok érdeme az egész, melyet megfűszerezett egy kis svéd, francia, német és olasz koprodukció!

Később már a közeledő bolygóé és az általa keltett bizonytalanságé a főszerep, de természetesen a korábban felszínre került családi ellentétek is tovább pengetik a szomorú hangulatot. Ennek ellenére kapunk egy kis optimizmust a film csúcspontján, amikor Justine (Kirsten Dunst) megfürdik a bolygó fényében, miközben a másik főszereplő - aki a nővére - a sötétből figyeli. Ekkor jöttem rá, hogy ők ketten testesítik meg a Földet és a sötétből felbukkanó bolygót, csak éppen fordítva ahogyan ebben a jelenetben látható...
Innentől kezdve a félelem veszi át az uralmat. Én is rettegtem, amikor a Föld mellett elhaladó bolygót figyelték, miközben az állatok is remegtek a félelemtől, mert érezték hogy valami nem stimmel. Ezenkívül már csak annyit mondhatok, hogy a végkifejlet "gyönyörű" volt, miközben összeszorította a lelkemet.

A piros pont a Leo nevű kisfiút játszó Cameron Spurr számára jár a színészi játékért, amikor a film vége felé a lovat meglátva pár másodperc alatt tudatosult benne az apja és a bolygó sorsa, amely mind leolvasható volt az arcáról. Respect.