Az írás nem az enyém, de nagyon jónak tartom.

„Én úgy tanultam, hogy a világ az olyan, hogy az ember Fradi-drukker. A rendes magyar ember az Fradi-drukker. Vagy még egyszerűbb dolog ez: az ember fradista, ahogy a nap süt vagy a fű nő.” (Esterházy Péter)

A Ferencváros Magyarország legnépszerűbb és külföldön legismertebb futballcsapata. Ezt kénytelen-kelletlen más csapatok szurkolói is elismerik – nem tehetnek mást, hiszen a fenti állítás számokkal, adatokkal bizonyítható. Ez azonban még nem számít kuriózumnak: minden országban van egy vagy két olyan egyesület, amely népszerűségben, ismertségben kiemelkedik a többi közül. Ami azonban a Fradit különlegessé teszi, hogy az általa képviselt értékek gyakorlatilag megegyeznek a tradicionálisan magyarnak, nemzetinek tartott értékrenddel, s ezáltal a Fradit a szurkolók, a közvélemény és sok esetben a média is a nemzet csapatának tartja. Dolgozatomban ezeket a fradizmus és magyarságtudat közötti párhuzamokat szeretném bemutatni.

Szimbólumok

A Ferencvárossal kapcsolatban legtöbbet emlegetett szimbólum a Fradi-szív. Ez olyan fogalom, amely a zöld-fehérek sajátja, ez a terminológia más csapat esetében nem alkalmazható: nincsen olyan, hogy Újpest-szív vagy Loki-szív, ezeknek egész egyszerűen nincs értelme. Mégis mit takar hát ez a kifejezés, és hogyan állítható párhuzamba a magyarsággal?
Az FTC-t már a kezdet kezdetén úgy tartották számon, mint olyan csapatot, amely a szívével játszik, a szíve és a lelkesedése viszi előre (szemben az ősi rivális MTK-val, amely ésszel és technikával játszotta a focit). Ez az évek során mit sem változott. A szurkolók szemében ma is az számít a legnagyobb bűnnek, ha egy játékos nem küzd teljes erővel, nem adja bele szívét-lelkét a játékba. Ha azonban a csapat így küzd, akkor még a vereség is megbocsátható, hiszen a fiúk megtettek mindent, ami rajtuk múlott. Simon Tibor, a 90-es évek ikonja, a Fradi-szív egyik megtestesítője mondta egyszer:

„Lehet rosszul játszani, de lélektelenül soha! Van úgy, hogy az embernek rossz napja van és a pályán semmi sem sikerül. Nem számít, a lényeg, hogy lássák rajtad az emberek, hogy megszakadsz a klubért, a szurkolókért, és akkor a vereség is meg van bocsájtva. Ilyen egyszerű.”

A Ferencvárosnál azonban nemcsak a játékosoknak van (kell, hogy legyen) Fradi-szívük, hanem a szurkolóknak is. Az ő esetükben ez a kifejezés a klubhoz tartozást, a klubszeretetet szimbolizálja. Ezek a dolgok az ember felett állnak, transzcendensek: a szurkolók többsége nem maga dönti el, hogy fradista lesz, hanem ebbe születik bele, ezt kapja örökségül az előző generációktól. És aki ezt megkapja, sosem szabadul tőle, mert ez örök életre szóló kötelék: „Aki valaha is játszott a Fradi zöld-fehér mezében, az szerintem örök fradista marad. Erről már engem sem tud leszoktatni senki.” (Lipcsei Péter)

Ha mindezt megnézzük a magyarság szintjén is, akkor azt látjuk, hogy népünkre, őseinkre is jellemző volt az, hogy szívből, bátran küzdöttek. Sokszor ennek köszönhették a győzelmet, máskor pedig ennek ellenére is elbuktak ugyan, de hősként maradtak meg az utókor emlékezetében. A teljesség igénye nélkül néhány példát is hozok: Eger védőinek hősies harca 1552-ben, Zrínyi kirohanása 1566-ban, a branyiszkói áttörés 1849-ben, és még sokáig lehetne folytatni a sort.
„Szívet cseréljen, aki hazát cserél.”- mondja a költő, Tompa Mihály. S itt, ebben a mondatban is összekapcsolódik fradizmus és magyarságtudat: a Fradi-szurkolók ragaszkodnak klubjukhoz, mert a Fradi-szívet nem lehet másmilyenre lecserélni; és ragaszkodnak hazájukhoz is – ha az élet mégis úgy hozza, hogy Magyarországtól távol kell élniük, szívükben ott is őrzik magyarságukat.
A Fradihoz való szoros kötődés, a klubhűség másik kifejezése az a jelkép, hogy valakinek zöld a vére. Nemrégiben a klub újságja, a 100% Fradi című hetilap pályázatot hirdetett a szurkolók között. Arra voltak kíváncsiak, kinek a legzöldebb a vére, ki a leghűségesebb, a legkitartóbb, a leglelkesebb Fradi-drukker. A vér, mint olyan nagy jelentőséggel bír nemzeti identitásunkban is. Elég csak az etelközi vérszerződésre gondolni, ahol a hét magyar törzs vértestvérré lett. A vér az összetartozás, az eltéphetetlen kötelék jelképe, ezt hangsúlyozzuk például akkor is, amikor olyan kifejezést használunk, hogy Árpád vére csörgedez ereinkben.
Magyarországon ritkának számít, hogy egy csapathoz egy címerállat vagy kabalaállat is kapcsolódjék, mint jelkép. A Ferencváros nevével azonban immár elválaszthatatlanul összeforrt a sas, a zöld sas szimbóluma. Csak az utóbbi évtizedekben vált hagyománnyá, hogy egy nagy zöld sas figura van az Üllői úti stadionban minden hazai mérkőzés alatt, s az ismert szurkolói dal (Zöld zászlók, zöld sasok, magasan szárnyaljatok) sem túl régi szerzemény, a sas azonban már korán, 1929-ben megjelent a Ferencváros életében. Ekkor bízta meg a klub akkori vezetősége Manno Miltiadest, hogy tervezzen egy új címert az egyesület számára. Ez a címer egy kitárt szárnyú sast ábrázol, amely karmai között egy labdát tart. A címert hívják turulmadaras címernek is, s ezzel meg is találjuk az újabb kapcsolódási pontot fradizmus és magyarságtudat között: a turulmadár, nemzeti mitológiánk egyik központi alakja megjelenik a legnépszerűbb magyar klub szimbólumrendszerében is.

Fradizmus, mint vallás

A fradizmust sokan úgy fogalmazzák meg, mint vallást: A fradizmus nem csak egy csapathoz való kötődés, hanem szinte egy vallás:

„Ha tőlem megkérdezik, milyen vallású vagyok, azt mondom: fradista és református.”- egy szurkoló, Pedros68 véleménye.

S valóban a vallásosság, a keresztény értékrend sosem állt távol a Ferencvárostól. Ennek talán legékesebb bizonyítéka, hogy 1995-ben felszentelték Hévízen az első Fradi-templomot. A település polgármestere így nyilatkozott az ünnepség után: „Vallásos csapatról van szó, éppen ezért kaptak egy külön kis sarkot a templomban, Fradi-zászlóval, zöld-fehér virágokkal és egyéb relikviákkal, melyek remekül megférnek a kis Jézust tartó Szűz Máriával”. Hogy valóban így van-e, hogy helye van-e egy futballcsapat zászlójának és relikviáinak az Isten házában, az persze vitatható (szerintem nincs, de ez már egy másik dolgozat témája lenne…), de az, hogy a klub és a szurkolók is kötődnek ahhoz a keresztény értékrendhez, amely Magyarország ezeréves történetében is olyan fontos szerepet töltött be, újabb kapcsolódási pontot jelent fradizmus és magyarságtudat között.

Mégis-morál

„Mi akkor is bajnokok leszünk, egész világ hogyha ellenünk!” – éneklik a mérkőzéseken a Ferencváros szurkolói. Ez a mégis-morál, a szembenállás az egész világgal a szocializmus évtizedeire vezethető vissza, amikor a rendszer megpróbálta ellehetetleníteni az FTC-t. A klub nevét előbb ÉDOSZ-ra, majd Kinizsire változtatták, zöld-fehér színeit piros- fehérre cserélték, legjobb játékosait erőszakkal más csapathoz vitték (többek között így került a Dózsába Deák Bamba, a Honvédba Kocsis Sándor és Czibor Zoltán). Ezekben az évtizedekben a Ferencváros az ellenállás szimbóluma lett. A budapesti riválisok mind kaptak egy-egy „patrónust”: az Újpest a rendőrség csapata lett, a Kispest a honvédségé, a Vasas Kádár János kedvence volt. A Fradi azonban megmaradt ellenzéknek, s tagjai úgy érezték, hogy magányosan, magukra hagyottan kell megküzdeniük a hatalommal az érvényesülésért.
Az NBII-be visszasorolt Ferencváros ma is hasonló időket él. Vezetői, játékosai és szurkolói egyaránt úgy érzik, hogy a felsőbb erők összefogtak ellenük, s el akarják lehetetleníteni a klubot. Ennek eredményeként az elmúlt évben rég nem látott összefogás valósult meg a fradisták között. Hosszú idő után teltház volt bajnoki mérkőzésen az Üllői úton, s többször is előfordult, hogy az adott fordulóban a másodosztályú Ferencváros bajnokiját többen tekintették meg a helyszínen, mint az első osztály összes mérkőzését.
Úgy vélem, hogy ez a mégis-morál, az elszigeteltségben, magányos harcosként való küzdelem számos alkalommal fellelhető a magyar nép történelmében is. Ezt élték meg őseink a török elleni harcokban, a Rákóczi-szabadságharcban, az 1848-49-es szabadságharcban, Trianon idején, vagy éppen 1956-ban.

A nemzet csapata

A médiában gyakran olvasható, hogy a Ferencváros a nemzet csapata, a Fradi nemzeti kincs. Ezek a megnyilatkozások elsősorban akkor jönnek elő, amikor a csapat nemzetközi mérkőzést játszik. Ilyenkor – olvashatjuk – egy ország szurkol a Fradinak, amely nemcsak saját sikereiért küzd, hanem áttételesen az egész nemzetért. Természetesen a rendszerváltás után került előtérbe ez a gondolat. Magyarország, amely a környező országokhoz hasonlóan azért küzdött (és küzd ma is), hogy megpróbálja utolérni, de legalábbis megközelíteni Nyugat-Európát, kivetítette mindezt a futballra is, és a magától értetődően a Ferencváros lett az a csapat, amelyre az úttörő feladat hárult.
Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a Fradi csak a 90-es években lett a nemzet csapata. Ez gondolat sokkal régebben született. Ennek alátámasztására következzék két epizód a klub életéből, és egy vers. Az FTC 1911 decemberében indult el első nagy túrájára. Németországban és Angliában is több mérkőzést játszott, s egy vereségtől eltekintve az összeset megnyerte. A hazatérő játékosoknak fergeteges fogadtatásban volt részük: magyar földre érve Pozsonyban, Győrben és Komáromban is küldöttség várta a csapatot, a Keleti pályaudvar előtt pedig tízezres tömeg várakozott rájuk. Minden budapesti egyesülettől és az MLSZ-től is koszorút kaptak, Bárczy István polgármester köszöntötte az érkezőket, egy fiatalember pedig az alábbi verset szavalta el a ferencvárosi játékosok tiszteletére:

Somló Ferenc: Az FTC-hez

Magyar hazánk pezsgő szívében
Üdv néked, ó dicső csapat!
Üdv néked egy nemzet nevében
Amely a harci út alatt
Szorongva leste minden lépted
A messze Nyugat színterén
Egy nemzet szíve dobbant érted
Egy nép vetett beléd reményt.

S te néma vágyunk megértetted
S amiért szívünk dobogott
Sikerre vitte minden tetted
A szent nemzeti lobogót!
„És a magyar név megint szép lesz
- a diadal reményt fakaszt -
Méltó lesz régi nagy híréhez”
Mint Petőfink dalolta azt…

Hódító út volt a tiétek
Diadal és újra diadal
Meghajtják zászlóik a népek
Dicsőségetekhez halk a dal.
Beszéljenek tettek helyettem:
Münchenben az első stáció
S ím látjuk boldog önfeledten
Győzelmet hoz a távíró!

Majd Hamburg, Bréma jő a sorba
S a zászló győztesen lobog.
A háromszínben nincsen csorba
S magyar szívünk büszkén dobog!
Aztán a nagy Berlin várt rátok
Ám kettős siker járja itt,
Magyar fiúk felülmúltátok
Hadik gróf hős huszárjait!

És dicső küzdelmetek látta
A messze ködös Anglia
És erőtöket megcsodálta
Mert meg kellett csodálnia.
Magyar fiúk! Hős zöld-fehérek
Egy egész nemzet vesz körül
Hálával és Árpád nemzetének
Minden fia újong-örül.

Hogy megtudhatta – hála égnek
Munkátok révén a világ,
Hogy él e nemzet, nem törik meg
A százados tragédiák…
Hogy van jövője a magyarnak
Habár a múltja mostoha,
Hogy, melynek ily fiai vannak
A nemzet nem hal meg soha!

A másik epizód is egy túrához kapcsolódik. 1929-ben Dél-Amerikában járt a Ferencváros, s az ott élő magyarok mindenhol nagy szeretettel fogadták őket. A Dél-Amerikai Magyar Újság a címlapon köszönti az érkező csapatot a következő szöveggel: „Isten hozott Ferencváros! Isten hozott délceg magyar fiúk, akik eljöttetek Oceántulra hírt, dicsőséget szerezni magatoknak, nemzetünknek (…) Üdvözlünk Ferencváros, a múltba nyúló nosztalgia bánatos szeretetével, mert bennetek látjuk kis hazánk igazi és méltó képviselőit – bennetek, akik bátran s emelt fővel állhattok ki a világ szeme elé további dicsőséget szerezni a magyar névnek, - a magyar sport színeiben – mellyel minden kül és belpolitikai sikert jóval felülmúló sikert értek el óhazánk és minden gyermekének érdekében. Ti vagytok azok, akikre büszkén hivatkozhat minden külföldi magyar. Ti vagytok azok, akiket örömmel ölel keblére minden idegenbe szakadt honfitárs, (…) akikre büszkén mutatunk rá újhazánk előtt: Ezek a mi véreink, ezek a mi honfitársaink.”

A Fradi és a határon túli magyarok

Nem beszélhetünk a fradizmus és magyarságtudat kérdéséről anélkül, hogy ne érintenénk a határon túli magyarság és a Ferencváros kapcsolatát. Könyveket lehetne megtölteni olyan történetekkel, amelyek azt bizonyítják, hogy mind az elszakított területek magyarsága, mind a viszontagságos időkben kivándorolt magyarok legnagyobb többsége a Fradinak szurkol. Hogy miért? Nos, valószínűleg azért, amit dolgozatomban eddig leírtam: mert a Ferencvárosnak szurkolva megtalálják a kapcsolatot magyar gyökereikkel, s mert a Fradi megtestesíti azt az elhagyatottságot, amelyben ők élnek.
László Csaba személyében a közelmúltban erdélyi edzője volt a Fradinak. Ő mesélt arról, hogy gyerekkorában hogy hallgatták a Petőfi rádió körkapcsolásos közvetítéseit a magyar bajnoki mérkőzésekről, s hogy szurkoltak ott, Budapesttől olyan távol is a Ferencvárosnak. Miután kinevezték a csapat edzőjévé, így nyilatkozott: „Határon túli magyarnak születtem és így pontosan tudom, hogy a Ferencváros nem csupán Magyarországon, de szerte a világon, és különösen a szomszédos országok magyarlakta területein óriási népszerűségnek örvend. Tudom, hogy a csapat eredményei, játéka nem csupán Magyarországon érdekel több millió embert, de Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján és a Vajdaságban is. Már hallottam arról, hogy a Ferencvárosnál komoly szándék van arra, hogy a csapat eljusson a környező országok magyarlakta területeire. A magam részéről csak támogatni tudom ezt az elképzelést, és azon leszek, hogy mindenhol nagyon sok örömet okozzunk a magyar embereknek.” A tervek megvalósultak, mert László Csaba a Székelyföldre vitte edzőtáborozni a csapatot, s a Fradi később, már Gellei Imre edzősködése alatt játszott a Felvidéken és a Vajdaságban is edzőmeccset.
A Fradi szurkolói mindig is szívükön viselték a határon túli magyarság sorsát, transzparenseikkel, rigmusaikkal rendszeresen kiállnak mellettük. Ezt támasztja alá a Romantikus Erőszak nevű együttes is, amely a Ferencvárost buzdító dalai mellett (Drága Fradi, Hajrá Ferencváros, stb.) a magyar múltról és az elszakított területekről énekel (A Kárpátok dala, Székelyföldi veszedelem, Verbunk a Délvidékért, stb.).
Végezetül pedig álljon itt egy idézet egy erdélyi szurkolótól. Ő még 2003 nyarán abból az alkalomból írt az FTC hivatalos honlapjára, hogy Gera Zoltán meghosszabbította lejáró szerződését és nem igazolt külföldre. Ebben a pár mondatban majdnem minden fent említett motívum szerepel a fradizmus és magyarságtudat témakörében:

„Üdv Erdélyből
Nagyon de nagyon örülök annak, hogy Gera maradt a FRADI-ban, és végre látunk is egy FRADI-SZÍVET nem pedig csak beszélünk róla, ilyen kellene még sok. Mindig figyelem a FRADI minden lépését és nem hittem abban, hogy Gera marad, de örvendek, hogy csalódtam. Nagyon remélem, hogy bajnok lesz a FRADI, ERDÉLY-ből is sokan drukkolunk neki. Zöld-fehér vér”

A dolgozathoz forrásként használtam fel Bali János: Hungarofradizmus c. cikkét.

Köszönettel tartozom azon két szurkolótársamnak, akik megosztották velem a témával kapcsolatos gondolataikat (Matyi 7side, Pedros68)

Írta: sonny