Nem rossz írás, érdemes volna egy nagyobb lélegzetűbe belefogni.
A temetéssel kapcsolatban nekem két benyomásom van: vagy a mély megrendülés, vagy a képmutatás miatt érzett düh.
A mély megrendülést először akkor éreztem, amikor édesapámat egy autóbaleset következtében elvesztettem.
A szüleim 10 éves koromban elváltak; szerencsére apámmal maradhattam. Az öregem több volt, mint szülő: ő volt a legjobb barátom is. Ha valamit fel lehet neki róni, talán az, hogy túlságosan is "rámtelepedett", igyekezett széltől-fagytól óvni. Emiatt bizonyos mértékig talán kicsit önállótlanná váltam - helyesebben megszoktam, hogy apuka a "hátam mögött áll".
Ennek köszönhetően 23 évesen úgy éreztem, vége a világnak. Többen voltak az ismerősök között - utólag mesélték - akiknek a megdöbbenés mellett az volt az első gondolatuk: és mi lesz a "kisMiklóssal"? Mert mi ketten képviseltük sokak szemében az apa-fiú egymásra utaltság oltári mintaképét.
A temetés napján az első érzés mégis a harag, a frusztráltság volt. Mivel apámat Kiskunhalas közelében érte a baleset és a halasi kórházban halt meg két nappal később, szentségtörésnek éreztem, hogy a holttestét hazahozassam vonattal. Amellett az özvegye soltvadkerti volt. Apám a nevelésemnek szentelte az életét: a válóper után volt egy próbálkozása, de a nő azt mondta egy idő után: vagy ő, vagy én. Neki kellett mennie.
Voltak persze rövidebb intermezzók az életében, de ezek a körülmények miatt - amibe beletartoztam én is - hamar felmorzsolódtak. 22 éves lettem, amikor megkérdezte, kikérte a véleményem: mit szólnék, ha újra megnősülne... "Tudod, fiam, már nem is annyira a nő, mint az hiányzik, hogy este, amikor hazamegyek, valaki elém tegyen egy tányér meleg levest..."
54 éves volt akkor; nem tudom, mi volt az öregem titka, de csípték a fiatalabb nők. Nem a vagyoni helyzete miatt, az tutti... A kiszemelt jövendőbeli 15 évvel volt nála fiatalabb és én örültem, hogy az öregem 13 év hányódás után révbe ért. Az örömöm 3 hónapig tartott.
Akkoriban Algyőn voltam forgalmista; pénztárvizsgáló kollégák hozták a hírt, Miklós, te nem tudod? Édesapádat súlyos baleset érte az autóval, eltörött a nyakcsigolyája. Apám megtiltotta, hogy szóljanak nekem; valami végig nem gondolt féltésből, hiszen az örökkévalóságig nem maradhatott volna titokban.
Hajnalban érkeztem meg éjszakai tehervonatokkal Halasra, hogy utoljára még beszélhessek vele. A szeméből folyt a könny, úgy mondta: "Kisfiam, bárki bármit mond majd neked, én nem bántam meg semmit, mert legalább most, ebben a három hónapban igazán éltem."
Ezek után fel sem merült bennem, hogy ne ott temettessem el. Aztán a temetés napján a rokonaim nekem estek, miért pont ott temettetem el?! Halas mindenkinek kiesik a közlekedési útvonalából... Dühös voltam, de lett még rosszabb is.
A papot kifejezetten megkértem, ne építse bele a beszédébe a szokásos lélektépést.
De egy mondatot csak beleszőtt: "Amikor elindult azon a végzetes úton kis családjához ..." Ez volt az a pillanat, amikor félig hangosan feljajdulva leroskadtam a ravatal melletti székre; onnan kezdve már nem bírtam mást, csak bőgni és reszkető kézzel egyik cigarettáról a másikra gyújtani. Aztán álltam kint a ravatalozó előtt és úgy éreztem, az agyamban megpattan egy ér az ambivalenciától: a májusi fű szinte szemmel láthatóan nőtt, minden zöldellt, a madarak énekeltek, az élet kézzel foghatóan ment tovább, csak az én apám élete szakadt meg.
Akiknek örültem, ott volt néhány tanfolyamtársam, akik nagyon tisztelték apámat. (Erről írtam az egyik vasutas-kori történetemben.) Ugyanakkor a gyászolók között döbbenten fedeztem fel anyámat: nem értettem, ő mi a fenét keres itt?
A temetést megelőző, nagynénéimmel, mostoha nagyanyámmal folytatott vita arra késztetett, hogy teljesen elszeparálódjak a rokonaimtól. Amikor kihozták a koporsót, sírva borultam tanfolyamtársam, barátom vállára: "Gyerekek... ugye ... ugye nem igaz?"
Akkor hallottam meg a vitát. A fojtott suskust arról, kinek illene a "kisMiklóssal" menni legelöl, a koporsó után... Margitnak, mert mégiscsak ő a volt felesége... (Az özvegy kisebb sérülésekkel és idegösszeroppanással a kórházban feküdt.) igazi vesztes én vagyok, nem pedig ti!
Aztán megindult a menet a sír felé. Én mentem egyedül a koporsó mögött; nagyanyám mellém lépett és belém karolt, de egy ingerült mozdulattal leráztam a kezét.
Azóta gyakorlatilag megszakadt a kapcsolatom a rokonaimmal.
Szóval egy temetésen mély gyászt, képmutatást, haragot és néha groteszk vidámságot is lehet találni. Temetkezési vállalkozónál mesélték, a szertartást intéző özvegy megkérdezte: Tessék mondani, mikor illik elájulni?
Szintén a halasi temetőben, egy nyugdíjas mozdonyvezető temetésekor éreztem később a felemás érzést: gyásszal vegyes haragot. Akkor is éreztem, egy gyászszertartás mennyire alkalmas a talmi demonstrációra. Még arról az oldalról is, ahonnan az ember nem várná.
Az hagyján, hogy a kántor vagy ki a fittyfene időnként rázendített: körülvettek éééééngeeeeeeeem a haláááál kííííííííííííííííííííííínnnnnnyyyyyyyyyyyyyyyyaaaajiiiiiiiiiiiii; de amikor megláttam a papot...
A pap 40 év körüli, úiemberes-ezüstösen őszülő fazon volt. Félhosszú, hullámos haját a füle mellett hátrafelé fésülte; stólája hanyag eleganciával volt a nyaka köré dobva. Leginkább Oscar Wilde-ra, vagy egy impresszionista festőre emlékeztetett. Gyászbeszédének egy része inkább önfényezés volt, ilyeneket szólott: "Amikor Szanyi testvérem (az elhunyt) megkért, hogy fáradjak be hozzá a kórházba..." stb.
Hát, én azon a temetésen leginkább dühöt éreztem: 1. Mi az anyád 3.14csájáért lettél pap, ha neked ez fáradtság? 2. Mi a cél egy temetésen? Vigasztalni a hozzátartozókat, vagy utoljára még meggyötörni őket lelkileg? Mert én a kántáló atyafit legszívesebben úgy fejbeb@sztam volna egy ásóval, hogy körülvegyék a halál kínjai...
Szóval, olvasva a sztoridat, összegezve a saját tapasztalataimat, ezért rendelkeztem én már korábban úgy, hogy az urnámat rakják bele a Land Roveres hátizsákomba és rakják el a cuccaim közé, a szekrény mélyére ... rajtam, vagy velem kapcsolatban ne siránkozzanak, ne röhögjenek és ne bosszankodjanak egy temetőben.
A windows rendszerű telefonok a microsoftnak köszönhetően lassan az enyészet útjára lépnek
![;]](http://cdn.rios.hu/dl/s/v1.gif)
szép 
