09.10-16. Hétfő - Vasárnap
A 24. hét sem hozott semmi változást, sajnos. A meleg változatlan, harminc fok nappal, huszonöt éjjel, plusz a pára. De, úgy érzem, valami mégiscsak elindult. Nem tudom miben, de kicsit változott az időjárás az előző hetekhez képest. Más a szélirány, több a felhő, szóval valami készül. Éjjelente néma villámok cikáznak az égen, dörgés nincs, tehát messze van a vihar, de akkor is, ez jó jel. Elvileg itt szeptember a legaktívabb tájfun időszak, lehet, hogy ennek a kezdetét érzem, nem tudom. Minden esetre, legalább valami biztató dolog van a levegőben, ebből a hőségből már nagyon elegem van. Nem lehet aludni, sem túrázni, de még a lakásból, vagy az irodából kimozdulni se nagyon. Irigykedve nézem az otthoni honlapokat, ott már csak huszonpár fok van, és esik. El bírnám viselni itt is, hogy őszinte legyek.
Egyébként, ezen a héten sem történt semmi rendkívüli, hacsak az nem, hogy Tom kemény három napig szabin volt. Erről nekem nem szólt korábban, egyszerűen csak nem jelent meg hétfőn, ebédidőben. Ezt nem bántam, legalább valami változatosság az életemben. Mint később kiderült, a barátnőjével voltak valami forró vizes fürdőben (onsen), illetve, a szüleit látogatta meg, ismét.
Egyébként, remekül sikerült szerveznie, mivel a Biostation karbantartására is ebben a három napban érkeztek a Nikontól. Lehet, hogy nem lett volna hátrány, ha a gépért felelős, és azt elvileg legjobban ismerő ember épp itt van. Először persze engem talált meg a szervizes csoport, mivel én unatkozom általában az irodában, de velem elsőre nem sokra mentek. Lelkesen ráztam a fejem, mondván, nem tudom, hol van Tom, és nem is érdekel, ha nem tudnak emberi nyelven kommunikálni, akár békén is hagyhatnának. Aztán Tom asszisztense, Midori chan felkarolta őket, és onnantól már csak célzott kérdésekkel jöttek hozzám a géppel kapcsolatos tapasztalataimat firtatva. Meglepő módon, itt már mindegyik szerelő tudott angolul, ami fura, első találkozáskor lefogadtam volna, hogy egy kukkot sem értenek abból, amit mondok nekik. Úgy tűnik, miután kiderült, hogy én is aktívan használom a gépet, már elég érdekesnek találtak arra, hogy leálljanak velem beszélgetni. Sok újdonságot persze nem tudtam velük megosztani, csak a tapasztalataimat a géppel és a szoftverrel kapcsolatban, amire leginkább vállvonogatás volt a válasz, mondván, tudják, mi a gondom, mások is ezekre panaszkodnak, de ez van, ez a sorozat ilyen, nem tudnak rajta javítani. Mint egy igazi support team.
Szóval, az első három napom cirka eseménytelenül telt, zömmel olvastam, ha már nincs itt a főnök, ki kell használni az alkalmat. Masashi is bejött, körbenézett, kérdezte, hol van Tom, és mihelyt kimondtam a varázsszót már távozott is. Közben röhögve megjegyezte, hogy a francnak dekkolok itt, ez most a lógás ideje. Szomorúan mutattam fel a kis kártyámat, ami rögzíti az intézetben töltött időt, erre lazán ki lettem röhögve, mondván, hogy ez pech. Na, ezzel egyetértek. Határozottam szopás, hogy nekem mindig ott kell lennem kilencre, és legalább ötig maradnom kell. Annyira azért nem bízok a srácban, hogy arról csevegjek vele, hogy a két fix időponton kívül merre járok. Hadd higgye csak, hogy jó kisfiú vagyok, és a szükséges időt az anaton töltöm, olyanról, hogy ebédkor, vagy legkésőbb háromkor távozom, és fél hat körül visszalépek lehúzni a kártyát már nem kell tudnia.
Aztán persze csütörtökön minden visszaállt a normális kerékvágásba, szomorú mosollyal nyugtáztam, amikor Tom reggel belépett az irodába. Most egy időre vége a szabadságnak, a következő ilyen majd október közepén lesz, amikor a komplett vezetőség lelép New Orleansba, konferenciára. A hét innentől sem vett semmi komolyabb fordulatot, habár az idegeimet kissé megviselte, hogy megpusztult a külső HDD-m. Illetve, még él, de látványosan haldoklik, az egyik partíciót elfelejtette, és komoly erőfeszítés volt lementeni róla legalább a fotóimat, és pár dokumentumomat. Volt használva rendesen, ez tény, meg cipeltem is sokszor erre-arra, de azért ez még nem ok arra, hogy szép csendben elhaljon a technika. Minden esetre, adatmentő rack szükséges, szereznem kellett helyette valamit. Így a szombati program adott volt, irány Akihabara. Ha már egyszer itt vagyok, ki kell használnom, hogy ilyen hely is elérhető, másrészt meg, rendelni amúgy sem tudnék semmit, így marad a vásárlás hagyományos módja. Azért, hogy kissé feldobjam a napomat, gyalog mentem, ez kb. 15 km sétát jelentett.
Old Ministry of Justice Building - 旧司法省庁舎
Chiyoda és környéke mindig jó téma.
Nem volt gond, bár azért a meleg kissé megkeserítette a dolgot. Miután megérkeztem, célba vettem a legolcsóbbnak vélt helyet, és nekiálltam nézelődni. Annyira nem örültem az áraknak, egy 2 terrás WD My Book Essentialt néztem ki, laza 14 ezer jent kellett volna otthagynom érte. Ez annyira nem olcsó, otthon jó tízezer forinttal kevesebbe kerülne. De, az most nagyon messze van, úgyhogy jobb lehetőség híján levettem egy dobozt a polcról. Majd azzal a lendülettel tettem is vissza, mivel az tök üres volt, csak dekorációs célokat szolgált. A tényleges terméket a pultnál lehet elkérni, a sorok csak amolyan kirakatként szolgálnak, egy kis kártyát kell leakasztani a kívánt termék doboza alól, és azzal lehet menni a kasszához. Furcsa szokás, de ez van, így biztos, hogy nincs lopás, csak elég komoly méretű raktárt kell fenntartani. Kártyát levettem, irány a kassza. Még szerencse, hogy rutinból megnéztem, van-e elég pénz nálam. Sajnos, csak 13 ezer jent találtam, ami koránt sem 14, így kiskártya visszakerült a tartójába némi szitkozódás közepette, és itt már sejtettem, hogy ezt az utat bizony potyára tettem meg. Japánban ugyanis kicsit körülményes készpénzhez jutni, mint azt már korábban említettem.
Annyira kár, hogy nem lehet bemenni...
Azt hiszem, egy vidéki magyar város összes irodája elférne ebben a pár tömbben.
Ez önmagában nem lenne gond, ha lenne egy használható bankkártyám, ami nem csak fölösleges műanyaglapként funkcionál. De, az nincs, mivel az otthonin nincs pénz ilyesmire, az itteni meg csak pénzfelvételre alkalmas, se fizetni, se utalni nem tudok vele. És akkor innentől vissza is lehet kanyarodni a Japánban nehéz pénzhez jutni gondolatsorhoz. Alapvetően ritka idióta rendszerük van, különösen az itteni Posta Banknak, amit az anaton találtak nekem. Ez a pénzintézet szó szerint a japán postához tartozik, így ATM is zömmel a postákon van, amik azonban fél hat felé bezárnak, vasárnap meg ki se nyitnak. Így jelentősen romlanak a lehetőségek. Van még egy opció, az pedig az ATM fülke, ami leginkább egy telefonfülkéhez hasonlít bankjegykiadó automatákkal. Az nyitva van általában tizenegyig hétköznap, és nyolcig vasárnap, kivéve ünnepnapokon, akkor az is zárva. Ilyen gépet találni viszont baromi nehéz, jelenleg egyet tudok Hatanodaitól nem messze, amit még legelőször fölfedeztem, egyet Shinagawában, és egyet Tokyo állomás környékén. De, mind a három tisztes távolságban van Akihabarától. Remélve, hogy városrészenként azért csak-csak van egy ilyen doboz, futottam egy kört a környéken, hátha belebotlok. Ez kissé naiv elgondolás volt, természetesen találtam négy különböző bankhoz tartozó ATM-et, de JP-t még véletlenül se. Úgyhogy, végül gyanúm beigazolódott, és nem lett külső merevlemez. Persze, vehettem volna egy terrásat, de az is 12 ezer, szóval akkor már inkább még plusz kettő, és kétszereződjön a tárhely mérete. Végül is, annyira nem sürgős a dolog.
Vasárnapra egy nagyobb kirándulás volt betervezve némi ládázással egybekötve természetesen. Szombat este még nem tudtam milyen időre számíthatok, de azért optimistán beállítottam hétre a telefon ébresztőjét. Igen, ilyen korai időpontot választottam, mivel esténként rohamosan sötétedik, korábban kell indulnom, és úgy hat óra környékén befejezni a túrát, és elindulni a lakás felé. Reggel verőfényes napsütés, és a szokásos 36 fokos szoba fogadott, de ennek most kivételesen örültem.
Hagyományos japán lakóház. Gyanítom, nem egy csóró közemberé.
Összekapartam magam, ettem némi reggelit, letoltam egy Monstert, mert úgy éreztem, erre feltétlen szükségem van az életben maradáshoz, és elindultam. Elgyalogoltam Oimachiba, ahol vonatra szálltam, és meg sem álltam Fujisawa állomásig. Útközben már sejtettem, hogy lehet nem volt jó ötlet mára túrát terezni ugyanis amint elindult a szerelvény, megszűnt a napsütés, és egy kékes csík jelent meg délen, ami egyre szélesedett. Tudtam, hogy Okinaván épp egy aranyos tájfun végez tartós tereprendezést, de a radarképekre alapozva úgy tippeltem, messze elkerüli ezt a szigetet, úgyhogy nem tulajdonítottam komoly jelentőséget neki még szombat este. Nos, a vihar fő része valóban inkább Koreát választotta, mint úticél, de egy kis felhősáv azért csak elérte Tokió térségét is, persze, mikor máskor, mint vasárnap tíz körül. Mire Fujisawában kiértem az állomásról, már szitált az eső. Frenetikus hangulatban agyaltam, hogy most akkor mi legyen, végül, remélve, hogy nem lesz tartós a dolog elindultam a ládák után. Nemsokára az eső is elállt, kezdtem örülni, hogy nem fordultam vissza, dobozt is találtam, sőt egy gyönyörű parkot is, úgyhogy kezdett alakulni a dolog.
Balra mocsár, jobbra rizsföld. Különbség csak a növényekben van.
Trópusi erdő...
...barátságos lakosokkal. Egy méretesebb darab úgy 6-8 centi körül van. Vajon mekkorát harap?
A park úgy volt kialakítva, hogy a pereme jó 40 méterrel magasodott a környezet fölé, és körbe lehetett sétálni rajta. Amolyan kis erdei túra volt, 1,2 kilométer, szóval semmi komoly, de a kilátás néhol egész szép volt. Különösen Enoshimára nyílt jó rálátás, ma ezt a szigetet választottam úti célnak, azonban ezt szó szerint beárnyékolta egy durván sötétkék felhő, ami elég gyorsan közeledett. A gyalogút utolsó pár méterét már futva tettem meg, de szerencsére még időben sikerült fedezéket találnom. Ezt követően egy óráig malmoztam, és vártam, hogy a vihar elvonuljon. Szerencsére ez meg is történt elég gyorsan, így 11 óra körül már ismét napsütésben folytattam az utat.
Háromemeletes templom, földrengésálló kivitelben.
Eső, majd napsütés azonban nem a legjobb kombináció ebben az évszakban, mire Enoshimába értem a látótávolság drasztikusan csökkent, a hőmérséklet pedig nőtt. Brutális végeredmény lett, mintha egy dzsungelban jártam volna, amit még rontott a már egyszer leírt forgalom Enoshima környékén. Ismét volt jó 5-6 kilométeres kocsisor, sőt most sokan kiálltak a dugóból az út mellé, és aludtak a kocsiban úgy, hogy közben járt a motor a klíma miatt.
Hova a fenébe megy ennyi autó?
Ezek után igyekeztem messzire elkerülni a főbb autóutakat, és szigorúan a part közelében, vagy a lakóövezetben bóklásztam. A part érdekesnek bizonyult, de fürödni ezúttal sem sikerült, nekem ez a fürödjünk a tengerben dolog valahogy nem akar összejönni. Mint kiderült, mivel szeptember van, már az összes strandot lezárták, és csak szörfölni, meg jet ski-vel játszani lehet, fürödni tilos.
Sok kilométer hosszú partszakasz, és Enoshima.
A szigeten a múltkorinál is egy nagyságrenddel durvább tömeg volt, pedig azt hittem, azt már nem lehet fokozni, úgyhogy egy gyors helyzetfelmérés után sikítva távoztam. A mindenfelé ember, és tömeg valahogy nem jött be. Megtaláltam a környék legnagyobb akváriumát is, ahova még el fogok látogatni egyszer, de most nem tűnt reálisnak az, hogy lehetséges átjutni a bejárati ajtón. Az éttermek előtt is komoly sorok alakultak ki, biztos felemelő élmény lehet 35 fokban a tűző napon éhesen ácsorogni egy-két órát. Minden esetre, az arcokról nem sugárzott az őszinte boldogság, és lelkesedés. A ládák természetesen felszívódtak, nem találtam egyet sem, maximum a helyüket, az meg nem az igazi, így a lelkesedésem kezdett vészesen csökkenni. Végül céltalan bolyongásba fulladt a dolog, úgyhogy fél öt körül elindultam visszafelé. Mivel túl egyszerű lett volna Fujisawába visszamenni, inkább Ofunát választottam. Így jó másfél órával, és hét kilométerrel később sikerült megérkeznem az állomáshoz, hétre Oimachiban voltam, nyolcra pedig visszaérkeztem Hatanodaiba. Érdekes nap volt, de az eső nem kellett volna. Így is mentem 35 kilométert, és kifejezetten elfáradtam. Sajnos, csak 5 ládát találtam, pedig tizenpár rejtést kerestem fel. Talán majd legközelebb szerencsésebb leszek.
Jól bírja a villanydrót a terhelést.
mave13 oldala
