01.21. – 27. Hétfő – Vasárnap

Ez a hét elég pörgősen indult, aztán végül nagyon lagymatag módon lett vége. Hétfőn rögtön indításnak részt vettem egy „Mochi-party”-n. Ez egy újabb főzőiskola akart lenni, azonban a helyiek jelenleg nem találtak olyan külföldit, aki hajlandó lett volna szakácskodni. Indonéziai kollégám kijelentette, hogy ő bizony semmi ilyesmire nem hajlandó, ne is próbáljuk meggyőzni, pedig őszintén érdekelt volna valami jó kis trópusi kaja, a perui, indiai, madagaszkári vendégek meg már főztek egyszer-egyszer. Már múltkor is feldobtam a kérdést, hogy mikor lesz valami japán. Mert, szép, hogy mi főzünk nekik, és adunk egy kis kóstolót nemzeti konyhánkból, de mi is szeretnénk részt venni valami helyi étel elkészítésében. Úgy látszik, a szervezők kicsit összekapták magukat, és kitalálták, hogy rendeznek nekünk egy kis bemutatót a mochi elkészítéséből, és fogyasztásából. De, mi is az a mochi, pontosabban a kirimochi?

Sül a mochi. Pálcikahasználat haladó fokozat.

Hát, őszintén megmondom, elsőre nekem egy szabályos téglatest alakúra faragott szappandarabnak tűnt. Aztán megnéztem közelebbről, és másodszorra is. Meg is kérdeztem az egyik házigazdát, hogy mit szeretne kezdeni ennyi szappannal, mire mosolyogva közölte, hogy megsütni, és megenni, merthogy ez lenne a hagyományos japán rizs süti (rice cake). Nem tudom, de nekem a kenyérről valami egészen más jut az eszembe, nem egy kb. gyufás skatulya méretű, fehér színű, kemény izé. A kemény alatt itt most nem azt értem, hogy tömött, hanem azt, hogy igencsak nyomot tudna hagyni valakin, ha úgy alakul, persze azért járólap törésre nem alkalmas. Azt, hogy rizsből készült, nem lehet megállapítani róla első pillantásra, fehér a színe, de nagyjából itt ki is merült a hasonlóság. Mint megtudtam, ezt egy speciális rizsből készítik, amit nagyon jól összedolgoznak, amíg a szemek homogén masszává állnak össze, és ezt utána hagyják megkeményedni. Így persze nem ehető, vagyis, minden bizonnyal az, de nagyon küzdelmes lenne a dolog, viszont érdekes módon a cucc hő hatására lágyul. Úgyhogy, mindössze annyi a dolgunk, hogy a téglatesteket forró főzőlapra, vagy sütőrácsra helyezzük, és várunk. A változás szembeötlő, ugyanis a cucc pillanatok alatt odakozmál, ha nincs résen a szakács, illetve, hő hatására elkezd megdagadni, mintegy fölfújódik a gyufásdoboz. Annyira nem túl bizalomgerjesztő látvány, leginkább a ragasztópisztoly töltetéhez tudnám hasonlítani, az válik ilyen nyúlóssá hő hatására. Amint a külső része elnyerte fekete, vagy jobb esetben barnás színét, és kellően megduzzadt, már fogyasztható is. Két dolgot kell csak tudni róla, egyrészt magában nincs íze, másrészt pedig eléggé nyúlós, és ragadós. A vendéglátók figyelmeztettek is, hogy csak ésszel, és ne akarjuk egyszerre lenyomni az egészet, mert az nem kimondottan életbiztosítás. Minden évben pár embernek sikerül szó szerint belefulladnia a mochiba, főleg a gyerekek, és az idősek a veszélyeztettek. Miután egyszer körbekóstoltuk úgy natúr a „kenyeret”, a házigazdák elkezdték előpakolni a kiegészítőket.

A körítés.

Mochit ezerféle módon lehet ízesíteni, nekünk lehetőségünk volt kipróbálni levessel, szójaszósszal, szójaporral, édes vörösbab krémmel, vagy reszelt retekkel. Ez a retek nem olyan, mint az otthoni vörös héjú klasszikus, hanem az óriás fehér retek, vagyis daikon. Fogalmam sincs, hogy ez elérhető-e otthon is, minden esetre, íze az nincs sok, de alapvetően – lehet épp ezért - nem rossz. A leves szintén hagyományos, úgynevezett Zóni, van benne sárgarépa, retek, csirkehús, és pár számomra egzotikus cucc, mint a taro, vagy a honeywort, aminek a magyar fordítása peplőlapu (passz, nem tudom mi ez, leginkább a zellerre hasonlít). Én maradtam az európai stílusnál, azaz először mochi levessel, majd főfogásként szójaszósszal, esetleg egy kis majonézzel, majd végül desszertként vörös babbal, és szójaporral. Végül is, alapvetően nem rossz kaja, kicsit nyúlós, kicsit rágós, íze nincs, de a kísérőkkel együtt finom. Japánban a mochi olyan, mint a lencsefőzelék otthon az újév első napján eszik, és általában ilyenkor elérhető, nyáron ez a verziója nem divat. Persze, rengeteg egyéb dolgot készítenek még ebből a rizsmasszából például fagyit, vagy különböző édességeket.
A házigazdák megleptek minket még egy japán csemegével, az úgynevezett takoyaki-val. Ez már nem tradicionális, és semmi köze nincs a szilveszterhez, viszont, nagyon népszerű, szinte minden rendezvényen lehet találni standot, ahol árulják.

Takoyaki alapanyagok.

Itt még csak sül...

...itt már kész.

Ez egy tészta alapú kaja, legalábbis, amennyire sikerült kivennem a dolgot. Hogy az miből készül, nem tudom, kicsit hasonlít a palacsintatésztára, csak annál valamivel hígabb. Ezt öntik egy speciális teflon sütőlapra, ami hát… mintha egy furcsa muffin sütő lenne, de talán még találóbb valami konyhai golflabda öntőformához hasonlítani. Ennek az ételnek rengeteg változata ismert, nekünk kétfélét készítettek. A lényeg, hogy a kis mélyedésekbe töltenek tésztát, és utána arra/abba szórnak ezt-azt a takoyaki fajtájától függően. Nálunk az első sütésnél ízesítettek gyömbérrel, meg valami snidlinghez hasonló hagymával, és tettek a közepébe egy kis meglepetést, ami egy polipdarabka volt. Alapvetően nem lelkesedem az ilyen tengeri herkentyűkért, de ez itt senkit nem érdekelt, és mivel kíváncsi voltam az ízére, természetesen megkóstoltam. Persze, ezt sem csak úgy magában, lehetett választani a takoyaki-szósz (barna, édeskés, kissé sűrű dzsuva), és a majonéz (itt is így hívják) között. Ez a kaja is egész finom, de a polip továbbra sem lesz a kedvencem. Ízre nem rossz, de kicsit rágós, mintha porcot enne az ember, és ez az érzés nekem valahogy nem jön be. A másik változatban szerencsére már nem volt polip csomagolva meglepetésként, volt azonban benne halikra. Elvileg sajtot is tettek a tésztába, de errefelé a sajtnak legtöbbször por állaga van, ami szintén nem az igazi. Az összhatás megint csak egész jó volt, azonban ez sem kerül fel a toplistára, továbbra is a ramen, sashimi (nyershal), katsudon lesznek a dobogósok.

Ez volt a legnépesebb cooking school.

A ma esti fogásokkal egyébként két problémám van. Egyrészt, otthon nem, vagy elég nehezen beszerezhető alapanyagok kellenek hozzájuk, és rengeteg kiegészítő, amitől az egész főzés, evés körülményessé válik. Másrészt, nem lehet velük jól lakni. Minden finom volt, annyit ettem amennyit még pofátlanság vádja nélkül lehetőségem volt, mégis kellett második vacsora is legalább egy almás-rácsos formájában. Az este azonban jól sikerült, ettünk olyasmit is, ami tipikusan japán, de se nem szusi, se nem rámen, és igazán kitettek magukért a házigazdák. Azért, otthon ilyet nem fogok sütni/főzni, de egyszer érdemes volt kipróbálni.

Másnap este aztán a buli folytatódott, ezúttal egy „PACAP-team’s New Year Party” formájában. Azaz, kis kutatócsoportunk elment enni-inni a környékre. Voltam már különböző stílusú vendéglőben ilyen alkalmakkor, de még mindig sikerült valami újat találni. Ezúttal Gotandába vonatoztunk, és egy tengeri kajákra szakosodott éttermet vettünk célba.

Megérkeztünk. Épp a sör rendelése zajlik...

Tipikus japán hely volt, lerekesztett bokszokkal, alacsony asztalokkal, amiket körbe lehetett ülni. A cipőnktől már a bejáratnál megszabadultunk, onnantól csak zokniban mászkáltunk, az asztal körül pedig nem székék voltak, hanem a földre volt letéve pár párna, az asztal pedig le volt süllyesztve majdnem a talaj szintjére. Mint említettem, külön elválasztott részek voltak, azonban a hangot annyira nem sikerült kirekeszteni a vékony válaszfalaknak, és függönyöknek, úgyhogy, pechünkre ottlétünk alatt hallgathattuk a szomszédban zajló, legalább 20 fős céges bulit. A japánokról általában az él a köztudatban, hogy csendesek, szerények, visszahúzódóak. Nos, ez alapvetően igaz, a napi gyakorlatban, utcán, vonaton, irodában valóban ilyenek, azonban a megfelelő környezetben, főleg csoportosan és némi alkohol hatására, kissé levetkőzik gátlásaikat, amolyan ’őrült, ki letépi láncát’ jelleggel. Az, hogy hangos, itt nem jó jelző, ezek a tagok a buli keretén belül gyakorlatilag végigüvöltötték a három órát, amíg ott voltunk. Emellett, a személyzetet is rendesen igénybe vették, és ahogy hallottam, a kérem/köszönöm/legyen szíves formulák teljesen hiányoztak a kommunikációból, kimondottan parancsoló volt a hangnem, ha valami nem tetszett annak szintén ordibálással adtak hangot szegény pincér sűrű bocsánatkérése közepette. Ilyet még nem láttam korábban, pedig ez állítólag teljesen szokványos, sőt elfogadott errefelé. Nekem kissé idegesítő volt, és biztos vagyok benne, hogy ha ezt egy otthoni kocsma intézményében adja elő ez a banda, akkor pár pofon kíséretében rövid úton dobja ki őket a személyzet, meg a vendégek másik része, közös erővel. Az már csak extra a dologban, hogy a japán vendéglőkben, kocsmákban általában szabadon lehet dohányozni. Se tiltás, se külön helyiség, se elszívó, úgyhogy tíz perc után olyan szagom volt, mintha magam szívtam volna el egy doboz cigarettát. Ebből sejthető, hogy én nem dohányzom, illetve, nem cigarettázom, és erősen támogatom az otthoni szigorúnak mondott szabályokat a dohányzással kapcsolatban.
A kedves szomszédok miatt a beszélgetés erősen korlátozva volt, amit annyira nem is bántam, így legalább lehetett a sörre, meg a kajára koncentrálni.

Ez már műalkotás. Nagyon finom műalkotás.

Mind a kettő kiváló volt, hal minden formában, nyersen, főzve, sülve, jó kis csapolt világos sörrel, ami ugyan nem olyan erős, és keserű, mint az otthoni, de azért finom. Már megszoktam, hogy a halhoz nem feltétlenül jár köret, csak retek, uborka, szójacsíra, meg pár nem azonosítható zöld, ami alapvetően nem rossz, csak jóllakni nem lehet vele. Viszont, mint tudjuk, a sör folyékony kenyér, úgyhogy most annyira nem is hiányzott a rizs. A nyers hal továbbra is nagyon finom, főleg szójaszósszal, és wasabival megtámogatva, ezt otthon is el tudnám viselni. Meg is kérdezték a többiek, hogy elérhető-e ilyesmi Magyarországon. Mondtam, hogy annyira nem reklámozzák, úgyhogy nem tudom, van ugyan két japán étterem Pesten, és itt-ott lehet rendelni szusit is, de olyan, mint itt, biztos nincs. Kissé hátrányt jelent, hogy nincs tenger a közvetlen közelünkben, a fagyaszott nyershal meg, gondolom nem az igazi. Házilag elkészíteni pedig nem esélyes, ahhoz egyrészt érteni kell, másrészt elég nehezen beszerezhető hozzá a körítés otthon. Úgyhogy, ki kell használnom azt az időt, amíg itt vagyok, és annyi ilyesmit enni, amennyit csak lehet. Persze, azért nem árt észnél lenni, elég csúnya fertőzéseket lehet összeszedni, ha az alapanyagok minősége nem kifogástalan. Tom ezt be is mutatta a héten, a barátnőjével volt valami étteremben, ahol nyers kagylót ettek (ez a lehetőség mondjuk nálam erősen kizárt), és sikerült benyalniuk valami fertőzést. A barátnőt nem láttam (se most, se korábban, és gyanítom, a jövőben sem fogom), Tom azonban iszonyat szarul nézett ki. Dolgozni persze jött, mert az számára nem opció, hogy otthon maradjon, de nem volt őszinte a mosolya, és azt hiszem, idénre letudta a fogyókúrát. Mivel az ominózus vacsora vasárnap volt, valószínűleg kedd este, a bulin már kezdte sejteni, hogy valami nem az igazi, úgyhogy fél tíz tájban véget is ért a parti.

Már oldott a hangulat.

Furcsa is volt, hogy most nem mentünk semerre még egy kicsit alkoholizálni, viszont, így utólag teljesen érthető. Most természetesen egyedül gyalogoltam vissza Hatanodaiba, Tom inkább a vonatot választotta. Ugyan Sugiyama felajánlotta, hogy velem tart, elég közel lakik ő is az egyetemhez, de valószínűleg a többiek olvastak az arcomról, és inkább feltették a vonatra Tom mellé. Nem sok kedvem volt egy járni kissé nehezen tudó csávót támogatni négy kilométeren keresztül.

Szerdától aztán gyakorlatilag véget ért a hét, és semmi említésre méltó dolog nem történt. Napközben olvastam, meg piszkáltam a sejtjeimet, amik megfelelően szar eredményekkel honorálták erőfeszítéseimet. Rengeteg kötött szabadidőmben igyekeztem egy kis statisztikai alapismeretek beleerőltetni a fejembe, persze nem sok sikerrel. Azt hiszem, ha már ilyesmire vetemedek unalom ellen, az már a vég kezdete. Beteljesedni majd akkor fog, ha majd esetleg nekiállok gyógyszertant tanulni.
A hétvége sem hozott semmi különöset, szombaton megint csak elindultam minden cél nélkül, végül aztán lementem az öbölbe, és elsétáltam a halpiacig.

Hófelhők Tokió felett.

Napnyugta után.

Mire odaértem persze már zárva volt, meg kezdett sötétedni is, és annyira nem tűnt bizalomgerjesztőnek a környék, úgyhogy nem időztem ott sokat. Egyébként, ahogy láttam tipikus piac, döglött halszaggal kombinálva, és semmi extra. Lehet, hogy majd visszanézek egyszer akkor is, amikor nyitva van, hátha találok pár érdekes halat, de nem fogom különösebben törni magam.
Vasárnapra ládázás volt betervezve, ami egészen odáig tartott, amíg megérkeztem Futakotamagawába, és felfedeztem, hogy a környéken eldugott összes doboz eltűnt. Innentől a „mindenki bekaphatja” érzés kapott el, úgyhogy sétáltam jó 20 kilométert a folyóparton, majd vonattal visszanyomorogtam Hatanodaiba.

Repülő kutya!

Vízlépcső.

Legalább az idő jó volt, szép napsütés, kellemes 10 fok, és végre szélcsend. Jövő hétvégére ki kéne találni valami programot, lehet, hogy elmegyek valami múzeumba, de őszintén megmondom, sok kedvem nincs hozzá. Érdekelne, viszont tudom, hogy elsősorban kurva nagy tömegre lehet csak számítani, de arra legalább biztosan, és hát, ezt már kezdem unni egy kicsit.

Napnyugta.

Elnézést az angol nyelvű linkek miatt.

További képek ITT, és ITT!

Hozzászólni itt lehet!