Január 14 – 19. Hétfő – Vasárnap

Van az úgy, hogy néha napján az ember megszívja. Nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy eltervezi, vagy több esemény együttes összejátszása kapcsán fordul rosszra a helyzet.
Hétfő reggel valami ilyesmit érezhetett Tokió lakosságágának egy jelentős része, azaz pár millió ember. Kivéve persze engem, és kedves szomszédjaimat. Előző este viszonylag későn érkeztem haza Hakonéból, de ugye azért enni, fürödni muszáj, úgyhogy mire ágyba kerültem, már hajnali két óra felé járt az idő. Gondoltam, semmi gond, a hétfő szünet, úgyis eső lesz, lehet aludni délig, addig is legalább nem fázom a lakásban, gyorsabban elmegy a nap. Reggel aztán, úgy tíz óra tájban a szomszédok ordibálására ébredtem. Nem értettem mi a franc bajuk van, elvégre egyik sem az a kimondottan hangoskodó alkat, most viszont úgy zajongtak, mint a gyerekek. Vajon mi a rosseb az, ami három, harminc körüli faszinak ekkora meglepetést tud okozni a teraszon? Hát persze, hó. Ők még nem láttak ilyesmit. Ezek szerint, a mai eső kicsit más formában érkezett, mint várták, és most havazik. Ez nem annyira szokatlan errefelé ebben az évszakban, évi két-három alkalommal van hóesés Tokióban, de szinte sosem marad meg, tehát lényegében eső is eshetne. Viszont, most furcsa volt a csend, mármint, a szomszédokat leszámítva, persze. Se motorbőgetés, se teherautók zaja, teljes kuss. Na, ez már felkeltette a kíváncsiságomat, így félig az ablak felé fordultam, és kinéztem.

Szeretek ilyen látványra kelni.

„Hűha!” – gondoltam magamban, ennek a fele se tréfa, itt bizony komoly hóvihar van. A mára tervezett ejtőzést rögtön félretettem, mert úgy voltam vele, hogy jó buli lesz sétálni egyet a városban, élvezni egy kicsit a helyzetet, és megnézni, mit kezdenek a helyiek a hóval, mint váratlan eseménnyel. Gyorsan összekapartam a tegnap szanaszét hagyott technikát, mint GPS, fényképező és alkatrészei, megpróbáltam valami élhető ruhát találni, ami nem volt egyszerű, ugyanis tegnap már ellőttem a meleg cuccaim zömét, amik most épp reménytelenül próbáltak száradni zuhanykabinban. Azért, sikerült összekukázni egy melegítőt, a túranadrágomat, két pulóvert, meg a túrakabátomat, és a bakancsom is használható állapotban volt. Az, hogy mindez sáros, nem jelentett gondot, biztos voltam benne, hogy a nap végére ragyogni fognak. Hát, ez be is jött.
Mikor kiléptem az ajtón, felmértem a helyzetet, délig jó 10 centi hó hullott, és esett folyamatosan, némi északi széllel megtámogatva, a hőmérséklet pedig valamivel fagypont alatt járt. Ez utóbbi fontos infó, ugyanis, a rám hulló hó nem olvadt el, hanem szépen egyszerűen le lehetett söpörni. Így nem jelentett gondot, hogy a nadrágom nem egészen vízálló, elvileg csak vízlepergető. Az első lépés közben aztán először majdnem nyomtam egy spárgát, utána meg kis híján lezúgtam a lépcsőn, úgyhogy a bemelegítést gyorsan letudtam. Ezután kicsit óvatosabbra vettem a figurát, és elindultam csak úgy, találomra, hátha szembejön valami érdekesség. Ez kb. fél percet váratott magára, amikor is feltűnt az úton két motoros. Ebben még nincs semmi szokatlan, viszont most a jó tíz centis hóban sima gumikkal igencsak küzdöttek a srácok. Ültek a motoron, próbáltak megtenni pár métert, aztán eldőltek. Újra felültek, csúszkáltak egy kicsit, és megint eldőltek, majd amolyan kamikáze stílusban megindultak a dombtetőről lefelé.

Fanatikus mentalitás.

Mellékutca.

Úgy voltam vele, hogy ebből a produkcióból én többet nem szeretnék látni, felőlem összetörhetik magukat menet közben, csak ne legyek a közelben, úgyhogy sietve távoztam. Arra készültem, hogy a mellékutak nem lesznek letakarítva, hiszen Tokiónak nincs járműparkja hó eltakarítására, minek is lenne, szinte sosincs rá szükség, utoljára 2006-ban volt itt hasonló. Hát, ez a nap volt a kivétel. Mivel érdekelt, hogy mi a helyzet a főútvonalakon, gyorsan lecaplattam a dombról a Nakahara-kaido mellé. Ez egy eléggé forgalmas főút, a városközpontból jön, és halad délnyugat felé, minimum kétszer két sávos, és hatalmas forgalmat bonyolít le minden nap. Nos, most egy kissé más látvány fogadott, mint kiderült, meg sem próbálták megtisztítani a hótól. Az már rosszabb, hogy zömmel a rajta közlekedő autókat sem. A legtöbb ember odáig jutott el, hogy bekapcsolta az ablaktörlőt, és az általa létrehozott kis lyukon kuksolt kifelé. Persze, haladni az nem nagyon tudtak, mivel errefelé nem megszokott a téli gumi, bár a vártnál több autón volt hólánc, sőt a helyi járatos buszok is fel voltak vele szerelve. Viszont, a két leggyakoribb járműtípus, a taxik, és a teherautók általában nem, és ez komoly gondot jelentett a legkisebb emelkedő esetén is. Már említettem korábban, hogy mindig azt hittem, Tokió alapvetően sík vidék. Hát, most még jobban láthatóvá vált, hogy nagyon nem az, ha hegyek nincsenek is, dombok bőségesen akadnak városon belül, amik most lehetetlenné tették a normális közlekedést.

Nakahara-kaido

A Nakahara-kaido is csak az első emelkedőig volt járható, majd ott az elakadó autók lényegében lezárták az utat, és sok kilométeres kocsisor alakult ki mögöttük. Az emberek jellemzően elég mérsékelt aktivitással segítettek egymásnak. A járókelők abszolút nem, többször láttam, hogy valaki elcsúszott, és szanaszét gurult mindene, a gyalogosok pedig szépen akkurátusan kikerülgették a holmijával együtt. Az autósok között már felfedezhető volt némi összetartás, főleg azok dolgoztak össze, akiknek hasonló volt a problémájuk. Tehát, ha pár teherautó elakadt, akkor a sofőrök összefogtak, és egyenként igyekeztek kiszabadítani a gépkocsikat, persze, leginkább sikertelenül. Akik meg a dugóban ültek, akár csak pár méterre a szenvedő tagoktól, türelmesen nézték végig az ingyen előadást, vagy, gondolván, hogy ők ennél ügyesebbek, megpróbáltak keresztülaraszolni az elakadt járművek között. Ennek általában még nagyobb káosz lett az eredménye, ugyanis a tokiói sofőrök többsége nem tud hóban vezetni. Többször láttam, hogy valaki ezerrel pörgő kerékkel végre sikeresen elindult, felgyorsult egy kicsit, majd amikor érezte, hogy ez bizony csúszós, satufékkel pánikszerűen megállt. Majd az egész műveletet újrakezdte, jellemzően az első dombig, ahol aztán már nem tudott a gumi megkapaszkodni az elinduláshoz, és végleg behalt a történet. Több kedvenc pillanatom is volt. Mondjuk, amikor a háromkerekű robogóval járó pizzafutár úgy közlekedett, hogy ült a motoron, agyig húzta a gázt, amitől a két kicsi hátsókerék pörgött, és közben a tag lábbal hajtotta magát a cél felé. És ezt nem két méteren keresztül játszotta, hanem kitartóan.
Vagy, a taxis, aki eldöntötte, hogy ő most ezen az emelkedőn bizony fölmegy, ha törik, ha szakad. Hát, mind a kettőben része volt. Először megállt a domb alján, csak hogy felmérje a terepet, majd szép lassan elindult, még vízszintes talajon. Aztán, ahogy egyre meredekebb lett az út, úgy kezdtek el kipörögni a hátsó kerekek, ő meg ennek megfelelően emelte a fordulatszámot. Ennek az lett a vége, hogy üveghangon pörgő motorral centinként araszolt felfelé, miközben padkától korlátig csúszkált. Végül sikeresen felért a tetőre annak köszönhetően, hogy a pörgő gumik megolvasztották a havat, így előbb utóbb mindig lett annyi tapadás, hogy egy kicsit tudjon előre is haladni.
Ja, ki látott már Ferrarit hóban? Hát, nem annyira lenyűgöző, mint száraz úton, sőt sofőr képzettségétől függően kifejezetten szánalmas is tud lenni.
Az, hogy a helyiek a járdákat sem takarították viszont komolyan meglepett. Azok, akik ősszel egyenként söpörték össze a lehullott leveleket az utcán, most nem érezték szükségét, hogy megtisztítsák az utat a hótól, nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Az első embert, aki hólapáttal a kezében próbálkozott jó háromórányi gyaloglás után láttam meg, ő is csak és kizárólag a bejárati ajtó előtti részen lapátolt, és a havat egyenesen az útra, a kocsik elé szórta ki. Ennek persze az volt a következménye, hogy mindenki csúszkált, esett kelt a járdákon is, egyszerűen nem volt olyan terület, ahol biztonságosan lehetett volna haladni.

Az elakadt teherautók...

...és az okozott torlódás.

Ahogy láttam, a lakosok háromféle módon reagálták le a helyzetet. A legokosabbja belátta, hogy ez itt most nem nyerő szitu, és szépen otthon maradt (érezhetően kevesebb embert lehetett látni). A másik csoport ugyan előmerészkedett, de okosan felmérte a helyzetet, és megfelelő ruházatban, kellő körültekintéssel közlekedett. Sajnos, ez a két csapat komoly kisebbségben volt a harmadikhoz képest, akik lazára vették a figurát, úgy voltak vele, hogy „Nincs hó!”, és persze ennek megfelelően mentek, mint a vadbarom. A nap folyamán láttam elég sok embert, aki bringával próbálkozott, a szokott módon, nem épp a megszokott stílusban. Volt, aki kilépett a házból, felült a kerékpárra, majd az első mozdulattal elesett. Mosolyogva felkászálódott, újra felült, megtett pár métert, megint felborult. Aztán sokadig próbálkozás után feladta, és elkezdett okosabban játszani, tolta a gépet egy reményteljesebb pontig, felült, megtett pár métert, és csak aztán csúszott el.
A diákokat viszont őszintén sajnáltam. Nem tudom, hogy ünnepnap milyen iskola van nyitva errefelé, minden esetre elég sok egyenruhás gyerekkel találkoztam. És az egyenruha errefelé nem egészen hó álló. A fiúk kék egyen öltönyükben, félcipőben, a lányok kiskosztümben, miniszoknyában, és nem kimondottan magas sarkú, de valami ahhoz hasonló cipőben flangáltak. Maximum egy sál, meg egy, a jelen helyzetben teljesen használhatatlan esernyő volt náluk, és szegények nem igazán mosolyogtak. Ezt a fajta hardcore stílust a felnőttek is követték, elegáns, üzletasszonynak kinéző nők tűsarkúban próbáltak szerencsét, de a személyes kedvenceim az ilyenkor is rövidnadrágban, mezítláb, strandpapucsban mászkáló fazonok voltak.

Senzoku-ike. Gyakrabban lehetne havazás errefelé.

Ma ennyit ért a bringa.

Mivel, a havazás nem akart csillapodni, fél négy körül a hó vastagsága már 20-25 centi körül járt, a szél erősödött, és egyre kilátástalanabb lett a helyzet. Már lényegében minden emelkedőn, kereszteződésben elakadt autók, teherkocsik vesztegeltek, állandóan mentek a tűzoltók, meg a mentők, viszont a rendőrök annyira nem, mert ők is elakadtak a hóban. A viharos szél komoly méretű faágakat tört le, amik szintén nem könnyítették meg a közlekedést. A gyalogosok ezzel persze nem sokat törődtek, a félig ledőlt, törzsén alig lógó fa alatt is átbujkáltak, ha épp úgy alakult. Mivel, a villanyvezetékeken errefelé nem ritka a madarakat távol tartó, üvegtisztítóhoz hasonló gumiborítás, ami persze remekül gyűjti a havat, nem egy helyen leszakadtak a vezetékek. Én ezeket a területeket messze elkerültem, és elképedve néztem, ahogy járdán közlekedők magukat egyáltalán nem zavartatva kerülgették a félig leszakadt, lengő drótokat. Ezek nem normálisak, az biztos.
Négy körül aztán teljesen váratlanul elkezdett enyhülni az idő, és az eddigi mínusz egy-két fokból fél óra alatt hirtelen plusz 5-6 lett. Ennek annyira nem örültem, mert a kabátomra hulló, majd arról lepergő hó elkezdett rám olvadni. Gondoltam, ez így nem lesz jó, túra véget ért, irány a legközelebbi állomás. Az sem segített, hogy amikor egy taxit toltunk ki az utasával közösen egy mélyedésből, búcsúajándékként a kocsi beterített latyakkal, és ezt a nadrágom már nem bírta, átázott. Mivel, egy ponton átjutott a víz, a rendszer innentől gyakorlatilag szivacsként működött, a kabátról lefolyó vizet a nadrág szívta fel, ami aztán a lábamon szépen végigfolyt a bakancsba. Marha boldog voltam, mire megérkeztem az állomásra, már jó két kiló plusz súlyt cipeltem, és legnagyobb szívás még hátra volt.

A taxit ebből a gödörből toltuk ki. Majd amint az utas visszaült, újra keresztbe fordult.

Tipikus látvány.

Már az állomás előtt feltűnt, hogy eddig csak ritkán hallottam a sorompók jellegzetes kolompolását, majd a vasúti átkelőben meglepve láttam, hogy a síneket 2-3 centis hó borítja. Fantasztikus, csodálatos, ezek szerint nem járnak a vonatok sem. Fasza. Minden esetre azért körülnéztem az állomáson. Megszokott látvány, emberek mindenhol, a peronon türelmesen sorokban várakoznak. A hangosbemondó folyamatosan lökte ugyan az infót, de ez rajtam nem sokat segített. Próbáltam az arcokról olvasni, hát japánban ez kissé halott ügy, a mosoly nem mérvadó, bármi más látható reakcióhoz meg komoly dolognak kell történnie. Mivel, úgy voltam vele, hogy vesztenivalóm nincs, kicsit beálltam a sorba én is, és vártam. Jó 15 perc után, amikor már kezdtem érezni, hogy ennyi elég volt, hirtelen pirosra váltott a sorompó, és jött egy vonat, persze épp az ellenkező irányba. De, gondoltam, ez már jó jel. Újabb tíz perc után aztán befutott az én szerelvényem is, fel is fértem rá, reméltem, hogy jó 20 perc múlva már a zuhany alatt állhatok. A kimaradások oka meglehetősen prózai volt, több autó is a síneken ragadt, miközben megpróbált átkelni, ja, és a vasúttársaság nem gondolta, hogy a váltókat esetleg takarítani kéne. Külön poén, hogy mivel ez egy régebbi szerelvény volt, csak az egyik első ablaktörlője volt elektronikus, a többi mechanikus, úgyhogy a sofőr mellé beszerveztek még egy embert, akinek az ablaktörlők mozgatása volt a feladata, hogy lehessen látni is valamit kifelé. Ugye, az eső lefolyik az üvegről, a vizes hó azonban már kevésbé. Örömöm korainak bizonyult, a vonat ugyanis haladt négy állomást, majd egyszer csak megállt, és egy kis várakozás után visszafordult. Ekkor elnyomtam egy rövid monológot, és örültem, hogy senki nem tud körülöttem magyarul, majd leszálltam a legközelebbi állomáson. GPS szerint jó három kilométer volt még hátra légvonalban, úgyhogy nem volt más választásom, szépen visszagyalogoltam Hatanodaiba. Közben a meleg levegő hatására a havazás átváltott havas esőbe, a szél meg orkánná fokozódott, és intenzív olvadás indult el. Mivel a vízelvezetők most nem működtek a hó miatt, kisebb árvíz alakult ki, néhol tíz centi mély tócsákkal, szóval a séta ezt a részét már nem élveztem annyira. A helyiek rendületlenül kitartottak, és veszettül kapaszkodtak az esernyőikbe, volt aki rutinos játékosként kettőt is magával vitt, ha az egyik összetörne, még ott a másik alapon.

Végül aztán sikerrel visszaértem a lakásban uralkodó kellemes nyolc fokba, ledobáltam magamról minden vizes cuccot, és beálltam a zuhany alá. Nem csak a hideg miatt vettem sietősre a dolgot, hanem a szél, és a hó miatt is. Ugyanis, a lakásban minden elektromos árammal megy, ha a szél letép az épület környékén egy vezetéket, és elmegy az áram, akkor ipari méretű szopás van. Ki tudnám nyitni a bejárati ajtót, és folyna a csapból hideg víz, amíg a ház tetején levő tartály ki nem ürül, de annyi, se fűtés, se meleg víz, se villany. Szerencsére, ez nem következett be, így a zuhanyzás, meg a forró tea segítségével megúsztam egy komolyabb megfázást.

A robogós itt még csak úgy suhant. Aztán kicsit később már csak csúszott...

Összefoglalva a napot elmondható, hogy a helyieknek ez felért egy komolyabb katasztrófával. Nem volt pánik, semmi ilyesmi, de ha egy hétig ilyen idő lenne, Tokió lakosságának nagy része életképtelensége folytán egyszerűen kihalna. Nagyon igaz, hogy a japánok iszonyú nehezen tudnak alkalmazkodni bármi váratlan eseményhez, és bár nemzet szintjén összetartó népség, az egymás iránti figyelmességet még nem ártana gyakorolniuk egy kicsit (nem mintha otthon ez másképp lenne). Egyébként, baromi nagy mázlijuk volt, hogy ez az egész cirkusz ünnepnapon történt. Ha ez a front hétköznap ér ide, akkor itt nagyon csúnya világ lett volna. Így is volt cirka 1000 sérült, és egy halott, ez a körülményeket, meg az emberek gondolkodásmódját elnézve, meglepően alacsony szám. Egy rendes munkanapon Tokió szinte biztos, hogy ténylegesen összeomlott volna, mert az ittenieknek a munka szent. Tehát, ha fél méteres hóban kellene átbringázni a városon a munkahelyre, a lakosok zöme biztosan megpróbálná a következményektől teljesen függetlenül. Sokat elmond, hogy a földrengés utáni napon, amikor nem jártak a vonatok, mindenki a szokott módon indult a munkába, többségük ugyan nem jutott be, de megpróbálták. Hat-nyolc órát araszoltak a dugóban a munkahelyig, majd amikor ott megmondták nekik, hogy ma nem kellett volna bejönni, mert semmi nem működik, ugyan ennyit vissza. Majd másnap ugyan ezt eljátszották.
Nagyon tanulságos nap volt, örülök, hogy nem maradtam a lakásban, ezt egyszer látni kellett. Félreértés ne essék, semmi olyan nem volt, ami otthon ne fordulna elő egy hasonló helyzetben. Agyatlan emberek mindenhol vannak, itt igazából az arányok voltak meglepőek. Nem mindegy, hogy ilyen szituban valaki négy óra alatt lát egy hülyét, aki úgy gondolta, ő képes bokáig érő hóban is motorozni, vagy ötpercenként. Az is lényeges, hogy a havazás valamikor az éjszaka kezdődött, tehát, reggel, még elindulás előtt mindenki szembesülhetett vele, nem napközben, váratlanul fordult rosszra az idő. Ennek ellenére a többség nem gondolta úgy, hogy esetleg el kéne térnie a szokásoktól bármilyen formában.
Sajnos, közel sem tudtam annyi fényképet csinálni, amennyit szerettem volna. Egyrészt a gépem nem időjárásálló, és bár szerkesztettem rá egy nejlon védőburkolatot, ez nem jelentett tökéletes megoldást, mivel az orrát nem lehet becsomagolni. A fólia miatt ugyan be nem ázott a rendszer, viszont elkezdett párásodni, és nem akartam megölni a technikát. Másrészt meg, nem lennék jó fotóriporter, nincs pofám megállni valaki mellett, aki épp ezerrel szenved, és elkezdeni fényképezni, szakadó hóban meg a hajamra kenhetem az optikai zoomot. Úgyhogy, sok dolgot nem tudok képi bizonyítékokkal alátámasztani, pedig volt jó pár olyan momentum, amit ha nem látok a saját szememmel, egyszerűen nem hiszek el.

Másnap reggel. Már egész élhető a szitu, újra előkerültek a bringák is...

Keddre aztán nagyjából minden visszazökkent a normális kerékvágásba, ami nem elsősorban a lakosságnak, hanem a hétfő délutántól éjszakán át tartó intenzív olvadásnak volt köszönhető. Reggelre az utakról úgy ahogy eltűnt a hó, ennek köszönhetően az elakadt autók is útnak indultak. Végül, amikor már kezdett élhető lenni a helyzet, megjelent pár ember, aki nekiállt eltakarítani a havat legalább a középületek környékéről, és ezen belelkesülve a helyiek is elkezdtek lapátolni.
Szombatra a hó jelentős része eltűnt, csak pár kupac emlékeztetett a hétfőre. Ahol nem takarítottak a hó jéggé változott, valamint az éjjel lefagyott részek is nehezítették a gyalogosok, bringások életét. Megint csak azok voltak többségben, akik ezeket a dolgokat figyelmen kívül hagyták, úgyhogy még előfordult jégbordás útra ezerrel rárongyoló bringás, aki ezután jó húsz métert csúszott hason. A szenzáció azonban érezhetően elmúlt, minden visszatért a normális menetrendbe.
A hétvégére semmi konkrét tervem nem volt, szombaton elnéztem Akihabarába, útközben felvettem még pár dolgot a megnézendő helyek listájára. Vasárnap meg ládázás volt tervben, de a viharos, és eléggé hideg északi szél miatt inkább maradtam a környékem, és Oimachiban sétáltam egy kicsit.

A japán parlament.

Nils Holgersson után szabadon.

További képek ITT!

Hozzászólni itt lehet!