Sokszor haladtam el Könyves Kálmán körúton a reklám tábla mellett, érdekelt is, hogy mi lehet az. Egy kedves barátom említette anno a nyitás idején, hogy voltak, nagyon tetszett neki, bátran ajánlja. Eljutnom azonban mindaddig nem sikerült, amíg az osztályfőnököm nem vetette fel az ötletet, hogy nézzük meg.

Izgatottan vártam, legalább úgy, mint egy szerelmes tinilány, hogy a szerelmét újra lássa - enyhe túlzással. Balázs barátom beszámolójának halvány emlékei maradtak csak meg, ez is fokozta a kíváncsiságomat. Elérkezett a nap, az óra, a perc. Végre ott voltunk. Az épületbe belépvén egy terembe csöppenünk, ahol körben vakok által használt eszközök és játékok találhatóak. Igen, vakok által. Hiszen erről szól a kiállítás. A többség egy üres szobára számít, amiben láthatatlan tárgyakat állítanak ki. Hát ez nem olyan. Azzal, hogy részt veszünk ezen a kiállításon betekintést nyerhetünk a vakok és gyengén látók életébe.
Mielőtt ezt megtesszük, egy - szintén vak - hölgy tart nekünk bevezetőt. Megismerkedhetünk a Braille írással, a Braille írógéppel, különféle eszközökkel, amik a vakok mindennapjait segítik. Miután alaposan megmasszírozunk, kipróbálunk mindent, jöhet a kiállítás legizgalmasabb része: a láthatatlan. Teljesen lesötétített szobákat képzeljünk el, amik a mindennapi élet különféle területeinek van berendezve. Annak érdekében, hogy ne vesszünk el, kapunk egy idegenvezetőt, aki - ki gondolná? - vak. A legelső egy tanyaudvar, tehénnel, kerti szerszámokkal stb. Azonnal megindul a sötétben tapogatózás (szó szerint), az első percek leginkább erről szólnak. A következő teremben egy vadászházba érkezünk, ahol csikóbőrös kulacsot, lenyúzott állatbőröket, szarvasagancsokat stb. találhatunk. Ezt az állomást az utca követi autóval, "Demszky fütyivel", zöldségessel együtt. Érdekes, mennyire előtérbe kerülnek más érzékszervek ilyenkor, elsősorban a tapintás. Szándékosan nem árulja el az idegenvezető sokszor, hogy milyen terembe megyünk, próbál teret adni a kíváncsiságunknak, fantáziánknak, találjuk ki mi, hogy hol vagyunk! Az utca után, szobrokon át egy konyhába csöppenünk, ami utunk utolsó előtti állomása. Itt elidőztünk egy picit, kérdéseket tehettünk fel idegenvezetőnknek, hogyan tud együtt élni vele az ember? Az, aki nem született vak hogyan tudja feldolgozni, hogyan szokja ezt meg, lehet-e egyáltalán? Sokaknak sikerül, sikerült.
Az utolsó terem egy büfé, ahol vásárolhatunk üdítőt, édességet. Itt csak aprópénzzel lehet fizetni, értelemszerűen. Azt kapsz, amit kérsz, és jól is adnak vissza. Azt hiszem ez bizonyítéka annak, hogy az idegenvezetőnk nem adta fel, ugyanis ő nem született vak. Nem adta fel, megtanult ezzel együtt élni. Tiszteletre méltó, szerény véleményem szerint.

A büfé után elérkezünk a kiállítás végéhez, és megvilágosodunk, testileg és lelkileg is. Előbbit nem kell magyaráznom, utóbbi viszont célja az egész kiállításnak. Becsüljük meg azt, amit kaptunk! Látunk. Magam sem értékeltem annyira azelőtt, pontosabban nem tudtam mit veszítenék. Sokat, rengeteget!
A kiállítás azért nem teljesen adja át az érzést, hiszen tudjuk, hogy abban a pillanatban, hogy vége, újra látunk... De gondoljunk bele közben, hogy valakinek sosem ér véget a kiállítás!