Motoros vagyok. (Akit érdekel annak itt van pár kép a Motoromról.)
Elsősorban Motoros vagyok, mert imádom azt a mérhetetlen szabadságot, a szelet, a suhanó tájakat, a csendes, hangulatos kis falusi betérőket, a meghitt tábortüzeket, az önzetlen, vidám embereket, a remek sztorijaikat, egyáltalán imádom mindazt, amit ez az életforma jelent. De persze megszoktam már, hogy – mint mindennek az Életben – ennek is vannak árnyoldalai – olykor-olykor kocsiba is kényszerülök… és persze megszoktam már, hogy az a mocsok Murphy mindig a húzós helyzetekben röhög a képembe no + a markába.

Megtanultam elfogadni a tényt, hogy az ilyen necces szitukban nem az számit, mi van nálad, milyen „életmentő” cuccok lapulnak a zsebedben bevetésre várva, hanem csupán az, hogyan is találod fel magad, mert bizony akcióban, tutira semmi sem úgy fog alakulni, ahogyan azt szeretné, vagy várná az ember fia.
Számos ilyen esetben emlegettem már ennek-annak a felmenőit, filózgattam ráérő időmben azon, h a kedves feltalálók/gyártók/forgalmazók/közönségkábító PR-esek, vajon melyik rendszertani csoportba is tartozhatnak, amikor életünket keserítik haszontalan (de a reklámokban nélkülözhetetlennek tűnő) portékáikkal.
Miért mondom mindezt…?

Történt ugyanis, hogy Életem Párja rosszul lett. Barátnői hívtak azzal, hogy S.O.S. rohanjak Hozzá, mer’ haza kell fuvaroznom Őt!
Mikor hívnak…?
Naná, hogy fürdés közben..!
Vizes kézzel kapom fel a telót és naná, hogy Mr. Bean módra ki is esik a kezemből, na és hova…? Persze, hogy a habos vízbe…!
Előtte azért a hangulat fokozásaként nyomott egy dupla rittberger-szaltót a kád szélére esve, majd hangos csobbanással eltűnt a fürdővizemben. Emléxem’ még Abe abbéli hozzászólására, melyben óvva int e tevékenység folytatásáról. Bár akkor ez az intelem, nemigen motoszkált aggódó fejemben, így gyorsan kikapom a fürödni vágyó mobilkát, hirtelen mozdulattal rázom le róla a mágnesként rágyógyult vízcseppeket, majd tartom a fülemhez és hallgatom tovább a barátnő reszketeg hangján előadott történetét, amiben a Szerelmemé a főszerep. Elbúcsúzom a lánytól és már kapnám is magamra a gönceimet, nyúlnék a bukó után, aztán csak bevillan: autóval kell Érte mennem. Ránézek az órámra, a délutáni csúcs már javában tart, kocsival csak sokára fogok eljutni Hozzá, húúú hová is Budára…?
A kicsi utcácskák dzsungelének egyikébe…?!
A délutáni csúcsidőben…?!
Jaj nem fog menni…!
Miközben pörgetem magamban a lehetőségeket egyszer csak a mobilom akar velem közölni valamit: kéne neki kaja…!
B@szkiii hát ilyen nincs…!
Autóstöltőm ehhez még nincs, a korábbi mobilkáimat, PDA-mat pedig szépen, akkurátusan, akksijaiktól megfosztva eredeti zacsijaikban, elcsomizva saját dobozkáikban pihennek hol máshol...? Naná, hogy az ágyneműtartóban az ágy alatti sötét sarkok egyikében... Ezt + csupán pár napja vettem, töprengtem kétségbe esve a lehetőségeimen, mi legyen?
Egyik kézzel húzom az éjjeliszekrény fiókját, amiben a fájdalomcsillapítók lapulnak, a másikkal nyomkorászom a tapi kijelzőjét, mert emlékszem a beállítások közt van egy „battery saver” opció is, két mozdulattal nyomom ujjamat a kijelzőre és már megyek is a lépcsőn lefelé. Bár a 6.-kon lakom, mégis lépcsőznöm kell, mivel 2 gyors liftünk egyikét kinyírták az itt lakó helybéli barna őslakos gyerkőcök, a másikba + pakolgatnak valamilyen ugyancsak csokiszínű szekrényféléket (nem álltam+, megnézni). Szóval rohanok a lépcsőn lefelé, miközben az akksikimélő progit próbálom bezárni, és miközben kikerülök pár hangos tinédzsert rosszul vágom zsebre, az pedig végigcsúszik a lábamon egyenesen rá a kinyújtott lábfejemre, ami + lesegíti a következő fordulóba a hányatott előéletű, újsütetű okosmobilkámat.
Hangos üdvrivalgás:
"...húúú micsoda kapufa ember…!"
"...No+: az se működik má’ többet…!"
Felkapom, és rohanok tovább, van még 2 forduló, gyors szemrevételezés, esési nyomoknak még csak híre sincsen, a bekapcsoló gomb pedig, megnyugtat: műkszik’ még a kicsi telcsi! A kocsihoz érve felrántom annak ajtaját, és már nyomom is a pedált. A Margit hídon átérve tudatosul csak bennem, Pesten eléggé otthon vagyok, na de Budán…! Hát én ott majdnem mindig eltévedek Indítom a nemrég rágyúrt térképszoftvert és magamban fohászkodom: kérlek, ne merülj le, bírd ki kérlek, legalább csak addig, ameddig meg nem nézem, hol tudok lemenni az említett kis utcácskába, ígérem, többé nem veszem komolyan az olyan írásokat, amelyek arról tájékoztatnak, hogy egy okosteló napokig is kihúzza… és ígérem minden nap töltőre fogom vágni. Hezitálva, kapcsolom be a GPS-t, amikor figyelmeztet, hogy az nincs bekapcsolva… Már-már rábökök a keresés kész „billentyűre” a képernyőn, amikor arra leszek figyelmes, hogy az egyik hülye Motoros barátom arcát nézem. Tétován fülemhez emelem, aki nyomja már a sódert, hogy mit is akar.
Gyorsan lerázom, ő + gyorsan felfogja, hogy most télleg’ baj van.
Kérdi is mivel tudna nekem segíteni…?
Tedd le azzal - felelem tömören.
Vágja, és leteszi. (Jó Srác).
Fúúú hová is lett az a a a térképszoftver…? Nézek kétségbe esetten a képernyőre, miközben találgatom, vajon melyik utcácska lehet az, ahol engem már NAGYON vár a Szerelmem. Gyakorlott szemem azonnal +találja a kicsi ikonkák között a magyar gyártó tipikus kék fehér logóját, már húzom is lefelé a felső tálcáról életemben először ezen. Közben bevillan egy régi emlék: a Futijsu Siemens N650-as PDA-m ilyenkor szokott az esetek többségében megdögleni. Remélem itt majd másképpen lesz: nézem, hol tartottam, aha utcaszám…! Tapogatom a keresés-t, miközben rájövök, acsudábais’ már megin’ másik utcácskába fordultam be..! Felnézek, magas bérházak, fák, felhők és még esik is... Az életbe nem talál itt holdat a kis kütyüm, villant át agyamon fájdalmasan! Sebaj, legalább látom a kijelzőn a környékbeli utcák neveit, már ez is haladás!
Felteszem a kütyüt a műszerfalra 1 pillára, miközben kurblizom a Suzukin az ablakot lefelé, mire az megszólal: „a következő lehetőségnél fordulj jobbra!” - Aszittem’ magam alá rondítok a gyönyörtől! Ejha, hát még így is tudsz engem navigálni…?
Kezdtem reménykedni, hogy ezúttal minden másképp alakul majd. Nem kell úgy küzdenem, mint egy fogatlan tehén a következő fűcsomójé’ de aztán feljött egy jól ismert panel, ami megin’ arra figyelmeztet, kaja kék’ jólvanjólvan’ csak még egy kicsit… tapicskolom az okét és közben bevillan egy régi emlék: „..out of memory…” hmmm…milyen érdekes…ez megy tovább

Aztán meglátom Életem Szerelmét és többé már semmi sem érdekel, gyors mozdulattal kikapcsolom az éhes mobilkát, ne nyivákoljon nekem, majd kiugrok a kocsiból és már húzom magamhoz Kedvesem fájdalomtól reszkető kis testét. Beültetem a jobb 1-be, majd odakapok a gyógyszeres szütyő és az üveg víz felé, miközben átvillan agyamon: ezek miatt ejtettem le a lépcsőn a kis okos mobilom…de nem számít, mert tudom, hamarosan enyhítik Szerelmem kínjait. De a fenébeis’ hát nem arról szól a pííjáros duma, hogy ez a telefon víz/por/ és bizonyos mértékig ütésálló volna…? Dehogynem’ hisz’ ezé’ vettem…! Ez egy DEFY az egyetlen ilyen a piacon. ( na jóóóó nem ez az egyetlen: van már androidos Sharp is pölö )

Nagy szeretettel szoktam olvasgatni a Fórumozók hozzászólásait a Defy-topikban, hogy sokaknak nem úgy muzsikál, többek fanyalognak ilyen-olyan hiba miatt, még többek elégedetlenkednek és többet akarnak (pl. froyot+mézeskalácsot) én + közben végig azon filózom, vajon hogy mondjam el nekik,milyen szerencsések is, amiért egy ilyen nem mindennapi telefon gazdijai lehetnek.

Mert hozzon bármit is az Élet, bizony vannak olyan helyzetek, ahol az esetek többségében, NEM mindig a magok, a ROM-ok, + a GPU-k számítanak…

Kábé 2 egész hete használom már ezt a kis kütyüt:
- ha letiltok minden szinkronizációt azaz csak telefonálok nálam 3 napig viszi a gyári akksija,
- ha intenzíven használom állandóan bekapcsolt Wi-Fi és 3G mellett, nálam ~1,5 napig húzza,
- az Andida 2200 mAó-s utángyártott akksival pár órával többet bír az előzőektől (persze ez is használattól függ),
- csomó .apk-t gyúrtam már fel rá, de én - ellentétben a T. Fórumtársaim többségével - semmiféle negatívumról nem tudok beszámolni: minden beállításom tökéletes, gyorsan, megbízhatóan teszi a dolgát és nem sírok azért, amiért csupán 2.1-es Eclair van még rajta. Ha egy .apk nem tetszik, azt leszedem és körülnézek van-e más, amivel helyettesíteni tudom. Két kezem imára kulcsom, hogy Defy tulajdonos lehettem és hogy ezúttal NEM kacsa az IP-67-es szabvány.

Miután hatott a fájdalomcsillapító a Szerelmemnél, a kis Defy még hazanavigált bennünket...