Volt egyszer egy lány, aki belém ültette a félelem csíráját, méghozzá jó mélyen. Ebből fakadt később a kétség fája, amely mára már akkorára duzzadt, hogy kivágni szinte lehetetlen. Egyszerűbb hagyni, hátha egyszer elrothad. Igaz, ami igaz, ez nem oldja meg a problémát, hiszen az érzés még attól hosszú időn keresztül megmarad, így csak a remény nyújthat vigaszt. A sorozatos csalódások, égető sugarai serkentik növekedésre ezen fa keserű gyümölcseit, és a tápláló víz helyett, a sárgolyó iszapos mocskával kell beérnie. Nem kívánom ellenségemnek sem…

Volt egyszer egy lány… aki megtanított szeretni. Imádtam szeretni. A tanaim közül az egyetlen olyan volt, amelyet oly annyira élveztem, hogy már vártam a napot, amikor újra leülhetek tanulni, pedig még az aznapi oktatásnak sem volt vége. Feledtetett velem mindent, azon a röpke fél napon. Még az egész világot is, pedig hát az jó nagy! Elfeledni egy ekkora dolgot nem könnyű… Nekem viszont sikerült!

Az érzés elveszett. Nagyon messzire eldobtam... Nagyon megbántam.

Várom már azt a napot, amikor újra kézbe vehetem poros tankönyveimet! Így kell, hogy történjen!

Nélküle mit sem ér ez az élet. Milyen lehet az élet szeretet nélkül? Nem akarom megtudni. Nem akarom végig nézni a filmet. Bele akarok vágni, és alkalmazni szeretném a tanultakat, amelyeket oly keserves érzések követtek.

Apropó, érzések! Érzem! Érzem ezt a nyavalyás bilincset a kezemen! De mi ez? Vegye már le valaki! Ez az ostoba fa, ami habár belőlem fakad, mégis én magam vagyok hozzáláncolva! Abszurd. Hiába próbálok bármerre is elindulni, a bilincs megköt, és érzem a fán termő gyümölcsök orrfacsaró szagát. Emberi butaság: eszem is belőle. Nem tudok hirtelen mást tenni. Éhen vesznék étel nélkül. Íze még a citromén is túl tesz. Pocsék. A hányinger kerülget, mikor csak rá gondolok.

Indulnék már, a szeretet felé vezető úton, de ez a fa nem enged. Mit tegyek? Mit tehetnék? Hogy szabaduljak meg tőle? Ha egyedül mégsem megy, ki fog segíteni? Kinek lesz türelme, hogy aprólékosan kivágja ezt a nagy görcsöt? És vajon teljesen ki tudja majd szedni? Vagy a gyökerek ott maradnak? A félelem gyökerei. Mi lesz, ha ezen okból újra kicsírázik a fa? Mi lesz, ha a fától való puszta félelem, hatványozottan növeli az esélyét annak, hogy a fa visszatérjen?

És ha a fa, mégsem a rossz célt szolgálja? Ha nem alaptalanul van ott? Akkor mit tegyek? Ha ez a fa, egy csodálatos kert fontos része, amelyet én még nem látok? És ha a korábban iszapos mocsok valójában az igazság mocska? Mi van akkor, ha a fa, amelynek gyümölcse keserű, csak védeni akar? Mi van akkor, ha a fa amely most láncon tart, elenged, ha látja hogy nincs baj? Vajon el fog engedni? Vajon hagyni fogja, hogy a helyes útra lépjek? És talán a mostani a helytelen? Érti ezt valaki?

Miért olyan bonyolultak az emberi érzések?