Ez egy jó kérdés.
Az egyetemen a témavezetőmön, egy munkatárson és 3 közeli barátomon kívül senki nem tudja, hogy "beteg" vagyok. Ugyanis az arcidegzsábát nem érzem igazi betegségnek. Tulajdonképp nem akadályoz semmiben, tudok tőle jönni menni.
Két évvel ezelőtt, hasonlóan szenvedtem. Akkor a tanáraim igen nagy része tudta, hogy beteg vagyok, és figyelembe vették ezt a vizsgáimon. Most pont ezért nem szóltam senkinek. Nem akarom, hogy másként nézzenek rám, másként ítéljenek meg. Esetleg könnyebben kapjak jó jegyet.
Nem vagyok más ember, mint a fájdalom előtt. Éppen csak fáj, gyógyszert szedek rá, ami néha hat, néha nem. Tudok uralkodni rajta amíg kell. Legalábbis próbálkozom.
Sokan nyafogásnak veszik azt, hogy sajnálom, hogy nem ihatok alkoholt. Igen, sajnálom, mert amikor a társaság akikkel vagyok iszik, kívülállónak érzem magam, mintha csak egy külső szemlélő lennék. Ettől még érezhetem jól magam, és igyekszem.
Ami miatt mégis rossz, hogy nem ihatok, hogy ha ez lenne az ára annak, hogy ne, akkor örömmel, tapsikolva tenném meg. Most szenvedek.
Érdemes erősnek lenni? Érdemes felvenni egy maszkot, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne? Néhány gyenge pillanatomon kívül magamat is ámítani, hogy rendben vagyok? Vagy el kéne fogadjam: beteg vagyok. Még ha nem is az átlagos értelemben.
Az orvos szerdán azt mondta: nem halok bele, ha nem szedek gyógyszert, de abba sem, ha szedek. Tehát ez nem igazi betegség, inkább egy próba.
A kérdés már csak az, hogy a próbát mikor állom ki? A próba akkor eredményes, ha erős maradok és próbálom így élni az életem? Vagy akkor eredményes, ha elfogadom, hogy gyenge vagyok , és hagyom, hogy sajnáljanak. Sajnáljanak, esetleg részvétet érezzenek irántam. Hogy lássák "ember" vagyok.
Furcsa dolgok ezek, tele vannak filozófiával. Mi a jó és mi a rossz. Magam részéről nem tudom eldönteni. Mindig elgondolkodom ezen.
A bejegyzés célja most sem a részvét kivívása volt, egyszerűen csak meg akartam osztani Veletek ezen gondolatokat.