Sokat hallani az ihletről. Írók, költők szájából (illetve tollából inkább) sokszor halljuk (olvassuk), hogy megszállta őket az ihlet. Ugyanakkor másokról pontosan lehet tudni, hogy gyakorlatilag pénzért és/vagy megrendelésre írtak. Ezek sem feltétlenül rosszak és az előbbiek sem feltétlenül jók. Nyilván, a megítélése egy versnek, novellának, vagy regénynek, mindig az olvasótól függ.
Ugyanakkor az „ihletett írás” kifejezés, úgy gondolom, hogy még mindig eléggé jól példázza, hogy mi az, amit tényleg ihletből írtak.
Amikor egy - akár jelentéktelen témáról írt – mű igazán megfog.
Amikor elszorul a torkod, ha az írás szomorú, vagy nevetned kell, ha az vidám.
Amikor tényleg beleéled magad és a részévé tudsz válni.
Amikor nem tudod megmagyarázni, hogy miért tetszik.
Amikor még napok, hetek, vagy akár hónapok múlva is eszedbe jut.

Amint látjuk, olvasói szemmel viszonylag egyszerű meghatározni, hogy az írónál volt-e ihlet, vagy sem, függetlenül attól, hogy tényleg volt-e.
A másik oldal viszont az, hogy nem látunk bele az író fejébe. Nem tudjuk, hogy mikor érezte azt, hogy írnia kell.

Nekem – kvázi – szerencsém van, mert nem csak sokat olvasok, hanem írok is. Ráadásul amikor írok, nem akaratból, hanem késztetésből teszem. Talán ezt nevezhetjük ihletnek. Legalábbis az én esetemben.

Gyakran előfordult korábban, hogy legmélyebb álmomból felébredve, hajnalban írtam a verseket. Leírtam, aztán aludtam tovább. Ezek persze olyanok voltak, amikor nap közben is foglalkoztatott az adott probléma. Feltételezem, hogy az agyam, valahogy alvás közben, félig-meddig tudat alatti szinten kreálta meg a verset.
Az már érdekesebb, amikor nem is tudtam, hogy valójában miért írtam amit írtam és csak hónapokkal később jöttem rá a tényleges jelentésére.
Ilyenkor azért én is elgondolkodtam azon, hogy miféle ihlet szállhatott meg? Álmomban homlokon csókolt egy ógörög múzsa, vagy mi?

Az is érdekes volt, amikor közel 20 év után fejeztem be egy verset. Mindig is tudtam, hogy félkész, pedig abban a formában is elég lett volna. Mégis, amikor késztetést éreztem hogy írjak valamit és annál a versnél lyukadtam ki, gondolkodás nélkül írtam meg a második felét és akkor tudtam, hogy elkészült.

Prózával kicsit másképp vagyok. Az egyik különbség, hogy verset mindig kézzel írok, egy füzetbe, gyakorlatilag gondolkodás és megállás nélkül. Amikor begépelem, akkor nézem át és kiigazítom, ha szükségét érzem. Prózát viszont sosem írok kézzel, azt egyből begépelem és menet közben alakítok rajta. Egyfajta vázlat már van a fejemben, de ilyenkor gyakran megállok írás közben és hagyom, hogy a gondolatok kikristályosodjanak. Nyilván itt is kell némi ihlet, hiszen valami oka kell hogy legyen annak, hogy írok-e az adott témáról, vagy sem és a fejemben lévő vázlat is elég hamar ki szokott alakulni.
A másik lényeges különbség, hogy prózánál nincsenek kész mondatok a fejemben. Van egy kiindulás, van egy cél és vannak közben támpontok, amiket érinteni szándékozom, de ezek között, nagyjából szabadon kalandozok. Mondhatni, tudatosan szövöm egyik mondatot a másikba. Kitalálom, hogyan tudnám legjobban leírni, amit szeretnék.

Prózánál gyakran előfordul, hogy megvan az adott téma, de akár évekig pihentetem, mire hozzáfogok. Ebben is más a próza, mint a vers. Legtöbb ilyen esetben leírom a vázlatot címszavakban, vagy teszek némi előkészületet, például háttéranyag, források, vagy akár képek gyűjtésével.

Szóval a próza valahogy tudatosabb, nem annyira önkéntelen, mint a vers. Mégsem tudom azt, miért írok valamiről és miért nem, valami másról?
Mert valljuk be, rengeteg dologról lehetne írni, hiszen minden nap történik valami. Minden nap gondolatok tömege tobzódik a fejemben és gyakran jár az agyam ehhez hasonló elmélkedős, filozofálgatós ökörségeken.

Azt hiszem, kezdem megérteni az ókori görögöket, amiért megalkották a múzsákat. Amikor nem találsz magyarázatot valamire, akkor ki kell találni valamit, ami megfelelő hátteret jelenthet és amit el tudsz fogadni magyarázatképpen.
Jelen esetben, kitaláltak valamit arra, hogy honnan jön az ihlet!