×××× Az eredeti személyes bejegyzés "no name" -től származik, a címe Szerdai nap az iskolában. Ez annak csak egy átirata, az eredeti elolvasása nélkül nincs értelme! ××××

A tegnapi iskolakezés nem alakult túl rózsásan, ezért a ti segítségeteket kértem. Ma kb. 5:44:03-kor keltem és az első dolgom volt megnézi a komenteket. Aztán felöltöztem egy sima átlagos, hétköznapi ruhába, majd elindultunk a Dimenziókapu felé.

A Kapu pár pillanat múlva átteleportált minket az iskolába.

Ma annyi mindent nem cipeltem magammal, mint tegnap, csak egy füzetet és egy tolltartót vittem. Ahogy közeledtem az iskolához, egyre kevésbbé tudtam, hogy mit kellene tennem, mi lenne a helyes? Magamba néztem, és erősen azon gondolkodtam, hogy mit rontottam el tegnap? Sorban eszembe is jutottak a dolgok, amiket rosszul csináltam és azt terveztem, hogy ma nem fogom elkövetni ugyanazokat a hibákat.

Figyeltem a többieket, mindenki nagyon laza volt, hát én is úgy csináltam. Zsebretett kézzel leültem a padra. Pár perc múlva többen a pad másik végére ültek.

Az egyik srác, aki úgy 16-17 éves lehetett, egyszercsak megszólított: "Te nem írnád alá a petíciómat? " Gondoltam magamban, hogy miféle petíciót? Korábban ugyan hallottam, hogy egy lánnyal beszélgetve azt mondta, hogy muszáj, hogy megválasszanak a diákönkormányzat tagjának,
vagyis tag akart lenni ott, ezért kellett neki a petíció. De én azt mondtam neki, hogy "A törekvő k**va anyádat!! Dugd fel a seggedbe a petíciódat és hátraarc kisöcskös! " De ő nem hátrált meg.
Ekkor megpróbált megűtni. Próbáltam visszaemlékezni a ph-s kommentekre, hogy ijenkor mit kell csinálni. Erőt meritettem a tanácsaitokból, soha nem éreztem magam még ennyire erősnek. A srác képébe vágtam a füzetemet.

- Te beteg vagy, ember? - kérdezte a srác
- EGÉSZ ÉLETEMBEN ERRE VÁRTAM. - szúrtam a szemeibe a ceruzáimat

A fiú csak fetrengett a földőn mint egy szánalmas kis pondró.

Csöngetéskor mentem sorakozni. Sorban állva kell várnunk az órát. Ugyanez van akkor is, amikor hazamegyünk, csak akkor arra kell várnunk, hogy kiengedjenek. Megláttam az én „kis” barátocskámat is, aki tegnap olyan "kedves" volt hozzám. Gondoltam, na, most itt a cselekvés órája, ideje valamit tenni, visszafizetni a tartózást.

Hirtelen, villámszerűen átfutott az agyamon, hogy most itt mindenki előtt tényleg lekeverjek neki egy nagy fülest? De akkor én lennék a hibás, amiért megütöttem. Nem, itt most valami mást kell tennem, talán hátúról támadni? De láttam, hogy jelzett nekem, bólintott a fejével, vagy mit csinált... Itt az idő, most vagy soha! Kihúztam magam, hogy 10 cm-rel még magasabb legyek.

Amúgy sem vagyok alacsony, de annyira magas se, hogy csak úgy komótosan odamentem volna hozzá.

Az ő agyával gondolkoztam, ezért vettem fel az ő dumáját. Amikor odamentem hozzá feljebb emeltem a kezem, miközben azt mondtam neki: "He-lló gá-bi!" ..egy kicsit nagyot nézett, majd elkezdtem fojtogatni a biológia spirálfüzetemből kiszaggatott fém részekkel. El móndtam neki, hogy ha nem adja oda a tízórai pénzét, ma reggel szart utóljára. Oda adta.

Az első óra végén a tanárnő megkért néhányunkat, hogy hármasával rendezzük át a padokat. Öt önkéntes jelentkezőt kért. Mivel nem volt jobb dolgom, én is segítettem. A lány padtársam semmit nem szól hozzám, még csak rám sem néz, pedig én próbáltam barátságos lenni hozzá. 6-os csapatokra lettünk osztva. Minden csapatnak egy lakatlan szigeten elő ember napirendjét kellett nem csak leírnia, hanem be is mutatnia.

A mi csapatunkban senki nem volt nagyon aktív. Az egyik lány leírta, amiket tanácsoltunk. Egy másik lány és én adtuk az ötleteket, hogy mit is csinálhat egy szigetlakó? Pl vadászik, táncol, házat épít, fegyvert készít stb… ezeket én mondtam. Nagyon jó volt ez a feladat! Szerencsére nem nekem kellett bemutatni.

Az a lány, aki írt, még egy-pár képet is rajzolt a szöveghez (pl pálmafát meg felhőt), hogy még színesebb legyen. A tanárnőnek is tetszett a munkánk, én meg azt mondtam annak a lánynak, hogy a miénk lett a legjobb. Ezzel egy kisebb barátságot kötöttem vele. Akkor többször is beszélgettünk, ami jó volt. Délután meg volt a bula kétszer is.

Ez az óra hamar véget ért, utána jött egy kis szünet.

Épp egyedül álltam kint, amikor valaki kedvesen megszólított: "Hé, te nem jönnél ide?" Mondtam, persze...ANYÁDNAK PARANCSOLGASSÁL TE SENKIHÁZI! Be is húzta fűlét farkát a kis pöcs.

Egy lány is megszólított. Ő azt kérdezte, hogy "Ismersz itt valakit?"
Mondtam, hogy téged szivesen megismernélek belülről. Ő meg azt mondta: "Az nem jó." "Dehogynem, ribanc!" Így válaszolgattam, amiből egy kisebb nemi erőszak alakult ki. A többi óra nem volt valami izgalmas, csak a házirendről meg hasonlókról beszélt a tanárnő.

Az utolsó órán ezt kérdezte tőlem egy gyerek: "Te mivel játszol?" Felsoroltam neki, hogy belezőkarmolóval, viperával, baseball ütővel, meg még van egy pár játékom. Úgy láttam, hogy egy kicsit meglepődött a listámon.

Az a gyerek ma egyszer sem csúfolt. Végre nem bántott senki se szóval, se semmivel, úgyhogy egész jó napom volt ma. Nem kellett beszélgetnem se, csak egy kicsit a másik énemet kellett elővennem. Megpróbáltam laza és barátságos lenni, szóval nem görcsölni. stb..