Persze az eredetit nem én írtam, hanem ijjájom.
Kegyetlen világ, gondolatok kavalkádja fejemben
mire eszmélek, már légy pancsol a levesben.
Fáj a sorsnak eme igazságtalan tette,
hogy ebédemet ily galád módon beszennyezte.
Nyitnám a számat, hogy kiáltsam a nagyvilágba:
miért versz ó sors engem ennyiszer a sárba?
Látszik, hogy gyáva ő, nem jön soha szembe
orvul, láthatatlan hull a finom levesbe.
Undorom erős, már szólni sem tudok
húz a mosogató felé, végre megszabadulok.
Igaz, lim-lomokon tapos lábam, alig férek,
S nézzétek a konyhabútort - rajta párhuzamos élek!
Húzza lefelé a nagy feneketlen mélység,
lefolyóban tűnik tova az ázott rovar-rémség.
Sikerül? Lesz erőm? Meg tudom még enni?
Fogjátok a kezem, az émelytől alig tudok menni!
Lesz-e aki elkap, s felém nyújtja kezét,
ha közben eszembe jut a légy, az a szemét?
Kinevet inkább, minthogy segítsen
ő, aki azt is jól viselné, hogy tücsköt reggelizzen.
Azt hiszem legyőz az undor, túl közel a határ
a légy vagy az elmém? Nem is tudom már.
De nagyon bosszantó, akármi is teszi
hogy az étvágyam végleg elveszi.
Nem hittem, hogy itt is elolvassátok, csak most vettem észre.
de örülök, hogy most elolvashattam... nagyon jó átirat ez is 
