Hat igen, ez a nap is elerkezett. Gyorsan jott, nem szamitottam ra ennyire hirtelen. Volt valami a levegoben mar egy ideje, de valahogy nem akartam tudomasul venni a letezeset es egyszeruen csak elhessegettem a gondolatfoszlanyokat a fejembol. Nem akartam, hogy utolerjen, aminek be kellett amugy is kovetkeznie. A gondolat egyszeruen felemeszt, mert nem tudom elfogadni.
Neha kivanom azt, hogy rendelkezzek egy iro szokincsevel es intuiciojaval, hogy megfogalmazhassam azt, hogy mit is gondolok a vilagrol, hogy atadjam masoknak azt, ami bennem van. Nem akarok en ratukmalni senkire semmit, csak hogy egyaltalan elmondhassam valakinek, barkinek, akarkinek!
Valahogy ugy erzem, ezt mar nem fogom tudni megtenni. Szeretnek nehanyszor leulni valakivel beszelgetni altalanos dolgokrol, vagy inkabb csak hallgatni az elettortenetet azoknak az embereknek, akiknek van tapasztalata az "elettel" es at is tudjak ugy adni, hogy egy eletre szoloan benned maradjon akar into jelkent, akar csak egy olyan pillanatra, amire szivesen visszaemlekeznek.
Eddig igazabol egyetlen egy emberrel talalkoztam, aki ezt ki tudta valtani belolem ezt az erzest. Egy olyan ember, akire merek hallgatni es akire azt mondhatom, hogy elismerem azt, amit elert - legalabbis amit lattat belole a kulvilag fele -, bar nem tudom kicsoda o, nem tudom hogyan elt, hogy egyaltalan jo ember volt-e. Pusztan annyit tudok, amennyit par ora alatt egy szeminarium kereten belul egy adott terulethez kapcsolodoan morzsakat csepegtetett.
Ez az egesz eleg volt ahoz, hogy felnyissa a szemem, hogy mennyire ertelmetlen az emberi let, annak rovidsege, komplexitasa, az agyban es a lelekben megbujo folyamatok linearis kombinacioja miatt. Egyszer ugyis mindenki meghal, ha tetszik, ha nem. Es utana semmi! Orokkon-orokke. Es tovabb! Meg meg azutan is! Bele sem tud az ember gondolni, fel sem fogja tudni esszel azt, hogy "FOR EVER"!
