A kollégám szolt, hogy hétvégén lesz a szokásosnak mondható évente egy alkalommal megrendezésre kerülő kerékpáros teljesítmény túra a Bükkben. Elég sokszor voltam már rajta, tavaly viszont kihagytam mert nem volt jó az idő, idén viszont ha esni fog akkor is elindulok rajta.

Beszélgettünk róla melyik távon kellene elindulni és hát felvetődött egy érdekes ötlet. Mi lenne ha a kiinduló ponttól ami Király asztalon volt az első ellenőrző pontig nem a leírásban szereplő útvonalon mennénk? Végül is az útvonal amúgy sem számít, csak el kell jutni egyik ellenőrző pontból (továbbiakban EP) a másikba, onnan meg tovább. Szóval volt egy ötlete a kollégámnak a táv első szakaszára. Az útvonal eleje eredetileg: Király asztal - Vadasparknál le - Chinoin - Alsóhámor - Felsőhámor - Hámori tó - Savós völgy - Savós völgyi szerpentin - Létrás tető - Jávorkút. Ezt majdnem teljes egészében lecserélnénk a következőre: A Vadasparkig stim, de ott nem gurulnánk le a Chinoin felé, hanem letérnénk az aszfaltról, a Vadaspark kerítése mellett a dózerúton mennénk tovább a fák között bent az erdőben a zöld jelzésen. Elérnénk az Ortástető v. m. elágazást, innen a sárga jelzésen lemennénk a Varbói rétre (amit nem igazán szeretek mert teheneket legeltetnek rajta, gyalog is hepehupás hát még keréken) és onnan fel az erdőbe Andókúthoz, ott lehetne vizet tankolni. De van másik megoldás is, aminél nem kell lemenni a rétre és onnan meg vissza fel, közvetlenül az Andókút felé érkezünk meg. Innen egy keskeny gazos ösvényen kell felmenni a dombra, bringával én még nem voltam rajta, de gyalogosként találkoztam bringásokkal errefelé. Vagy 2 kilométert kellene haladni ezen az ösvényen és rátérni egy elég jó és szinte forgalommentes aszfalt útra amin eljutnánk Csókásra. Innen a Szentlélekre felfelé vivő műúton legurulnánk a Hámori tó - Szentlélek - Ómasa útkereszteződéshez. Onnan vagy visszamenni a Savós völgybe és a kiírásnak megfelelő aszfaltos szerpentinen felmenni Jávorkútra, vagy választhatunk egy sokkal durvább útvonalat is. Ez utóbbihoz feljebb kell a kereszteződéstől menni Garadnához. A Mókusodú után elhagyva az utolsó turista házat a Sebesvízhez felfelé vivő zöld/sárga turista jelzésen feljutni a jávorkúti útra és onnan már csak kb. 2 kilométer az aszfalton az EP Jávorkúton. Ez a Garadnától felfelé vivő szakasz viszont elég gyilkos, az elején talán még lehetne tekerni, meg a legvégén de a köztes rész reménytelen. Kidőlt fák alatt kell átmenni, és van egy négykézláb felmászós rész is, amit most bringával kellene teljesíteni. Nem lehetetlen a dolog, gyalog voltam rajta többször is, de garantáltan leizzad rajta az ember mire felér, bringával meg még inkább. Összehasonlításul ha a Savós völgyi szerpentinen jönnénk el idáig, akkor az olyan 6 km lenne, ezt a szintemelkedést most olyan 1,5 kilométeren letudjuk, ennyivel meredekebb.

Reggel 8 órakor csöngött a mobilom, az egyik haver kérdezte, nem-e mennék el vele a zsibire, amit sajna elutasítottam a túra miatt. Eredetileg 8 órakor már kint akartam lenni a Csanyikban a rajnál, de most csak 9 után sikerült elindulnom, és még fél óra tekerés oda, szóval jó 1,5 óra csuszásban voltam kapásból. Nem tűztem magam elé túl nagy célt, mivel több gátló tényező is volt. Reggel ment a hasam (örültem neki nagyon), harmat gyengének éreztem magam, nem volt étvágyam se így a reggeli is kimaradt, a saját bringámat szervizelni kellett, ezért egy kölcsön bringával voltam kénytelen elindulni és az időjárás se volt valami fényes, sok volt a felhő és úgy tűnt mintha bármelyik pillanatban eshetne. Szóval hétvége ide vagy oda, de elég rosszul indultak a dolgok.

Kiértem Király asztalhoz, az itt lévő közkútból vagy egy liter vizet betöltöttem a hátizsák ivótasakjába, bár tudtam Jávorkútnál amúgy is lesz forrásvíz, de biztos ami biztos. Volt nálam imbuszkulcskészlet, így elkezdtem állítgatni a kölcsön bringát, mivel az idáig letekert 13 kilométer alapján több dolog sem tetszett. Feljebb húztam az ülést ami bár jóval terebélyesebb mint a saját bringámon lévő, meg jóval párnázottabb is, de valahogy mégis kényelmetlenebb volt, nem is értettem miért. Az ülés eleje nyomta a külső szerveimet, és ha már ilyen rövid távon is zavar akkor mi lesz a túra végére? A pedálnak volt egy enyhe kattogása, ezzel nem tudtam mit csinálni, reméljük nem esik szét. Az ergo markolat a markolászós fogásomhoz nem felelt meg, sőt zavaró is volt, bár biztosra vettem lefelé menet jó lesz rájuk támaszkodni. V fékek voltak rajta, ráadásul a jobbak közül való Avid SD7-esek, de teljesítményük nem ért fel a Focus montimon lévő Avid Juicy Ultimate hidraulikus tárcsafékek tudásához. Ezt fejben rögzítenem is kellett, hogy jóval nagyobb fékutakat kell majd választanom, mint amit eddig megszoktam. A bringacserére egyébként pont a fék miatt volt szükség, ugyanis 2 hete egy kb. 10 km/h tempónál elkövetett bukás eredményeképpen a jobb oldali fékkar kivezető aluminium csonkja amire a fékcső rögzítve van eltört, és nem lett volna stílszerű a szerpentineken lefelé 1 fékkel menni. Inkább mentem egy olyan bringával amin 2 működő fék volt, még ha annak a kettőnek az együttes hatása nem is érte el annak az egynek a teljesítményét. Nagyon megszerettem a Juicy hidraulikus féket, a hatása nagyon jó, remek rövid féktávokat lehet venni vele pláne egy tapadósabb gumival, 1 ujjal működtethető, és maga a kar karbon szálból van, tehát könnyű és esztétikailag se utolsó látvány. Ehhez természetesen egy karbon vázas bringa dukál, egy fekete-fehér színű Focus Raven. Sajna most be kellett érni egy ki tudja hány éves egyébként gyönyörű piros alu vázas Kona Nunu bringával. A súly differenciál elég jelentős a 2 bringa között. Az ergonómia illetve az ülés pozíció nem volt annyira jó mint a Focus-on, ezen az ülés és a kormány állítgatásával próbáltam segíteni. A villa egy vaskosabb Manitou Axel, ami nem állt feladata magaslatán, ugyanis az ütések eléggé keményen feljutottak a kormányra. Mintha nem lenne benne a csillapító olaj, ennyi erővel merev villa is lehetne. Annyi előnye volt, hogy állítható a magassága, és ennek tekerésével az ergonómián is tudtam változtatni.

Végeztem a bringa finomhangolásával, ideje volt távot választani. A 30 az túl rövid, 110 az meg már túl hosszú, és mivel se az idő, se a bringa és még én se voltam a toppon (kora reggel még ment a hasam, és nem ettem még semmit se aznap) így maradt a 80 és az 50 km táv. A 80-ast a kiírás alapján nem éreztem sokkal könnyebbnek a 110-nél, azon is kétszer meg kell mászni a helyet amihez nem fült a fogam, de ebben az időben még a kétszer leguruláshoz sem volt kedvem. Úgy döntöttem, hogy marad az 50, hajnalban még esett, vizesek voltak az utak, jobb biztosra menni és az időjárás is szeszélyesnek tűnt, előző héten 82 kilométert tekertem esőben, most erre nagyon nem vágytam. Kitöltöttem a jelentkezési lapot, megkaptam a füzetemet amiben az útvonal szöveges leírása van és az ellenőrző pontokon belepecsételik a megjelenésünket. Megkérdezték mentem-e már ilyen távon, mondtam, hogy a 110-en és régebben amikor még 130 volt azon is mentem már, így az 50-el csak nem lesz gond Volt egy dolog amit nem tudtam, és ami miatt jó, hogy nem indultam a hosszabb távokon, hogy az előző években megszokott az útkereszteződésekben lévő felfestések (spórolás vagy szervezési hiányosságból) elmaradtak, és mivel az itiner se volt annyira tökéletes és azokon a szakaszokon nem igazán szoktam járni nem lett volna nehéz elnézni az utat. A 30/50 szakaszait ismertem, leírás nélkül is elmentem volna rajtuk, de a 80 és a 110-es nagy részét nem igazán ismerem, abba bele se merek gondolni, mi van azokkal akik először mennek ezeken a szakaszokon.

Jó döntés volt, hogy a km számlálót a rajtnál ismét lenulláztam, így az itinerben leírt útvonalat követni könnyebb volt, bár úgy tűnik az óra beállítása se volt tökéletes, mivel 20km tájékán az én órám szerint már durván 1 kilométerrel többet mentem 10-kor indultam, jó tempóban haladtam, Felsőhámor elején a kanyarban ahol sokszor sziklát másznak beértem 2 bringást, arra gondoltam, hogy jók lesznek nekem nyúlnak. Csak jelen esetben pont fordítva használtam őket, nem húzniuk kellett engem, hanem visszafogni Kb. 100 méter után elment mellettünk egy Cannondale montis srác. Nem az olcsó kategória, mindig megcsodálom ezeknek a bringáknak az egykarú első villáját, mérnöki remekmű. Taktikát váltottam, innentől ő lett a nyúl, mentem vele felfele egy ideig, de aztán éreztem, hogy ez meg már talán picit sok lesz, visszafogtam magam, és lassan leszakadtam tőle. Meglepően könnyen felmentem a Savós völgyi emelkedős részen, jó néhány bringás mellett elmentem, jó érzés volt látni, hogy a borús idő ellenére ennyien kijöttek bringával. 11 kilométernél jött a Szepesi rét, nyílt terület, innentől már csak enyhén emelkedik. Az egyik szakaszon olyan jók voltak az energiák, hogy hiába enyhén felfelé kellett menni, mégis olyan volt mintha enyhén lefelé mennénk. Néhány versenybringás elment mellettem, kettővel tempót is mentem egy ideig. Azon röhögtem, hogy az én bringámból anyag mennyiség szempontjából az a két versenybringa biztos kijönne Elég sok volt a felfelé jövő autó, de ez most valami miatt nem zavart. Nekem úgy tűnt, hogy a sok autós egy része a gomba miatt jött ki. Ami igazán érdekes volt a számomra, hogy nagyjából egyforma terhelés ellenére időnként kissé lihegve vettem a levegőt, ez úgy a Savós völgy után a szerpentinen felfelé megszűnt, pedig ez volt a legmeredekebb része a túrának. Úgy tűnik innentől tisztább volt a levegő mint előtte, és ezért kevesebb lélegzettel is be tudtam szívni a kellő oxigén mennyiséget.

Jávorkútnál elértem az első ellenőrző pontot (továbbiakban EP), 5 perc szünet, pecsét, gyümölcslé, Balaton szelet, és mehettünk is tovább (vizet elfelejtettem vételezni a forrásból, francba). Tovább felfelé Nagymezőre, egy ideig fák között, majd a végén megint nyílt terület. Egész tűrhető volt a tempó, így utólag belegondolva legutóbb amikor 110-et mentem sokkal fáradtabb voltam ezen a szakaszon mint most, és akkor mégis lenyomtam a 110-et, most meg csak 50-re neveztem be, szégyen. Az idő egész tűrhető, elértem a faházas (valami útőrház) elágazást ahol már 3 bringás állt tanácstalanul, na most lettek volna jók az útburkolati felfestések. Én tudtam, hogy nekem balra kell mennem, de azért megnéztem az órát meg az itinert. A srácok megkérdezték merre kell menniük, útba irányítottam őket. Vagy 2 km után elértem a túrám legmagasabb pontját 811 méterrel. Ha belegondol az ember, hogy Miskolc 130 m magasan van a tengerszinttől (és az talán még nem is a belváros hanem az Avasi kilátó) akkor ez elég szép magasság. Innentől egy nagyon jó hangulatos aszfaltozott szerpentinen kellett lefelé gurulni a Bányahegynél lévő 2. EP pontig. A végén sorompó van, így autó forgalom nuku, tudva, hogy nem lesz szemből autó forgalom, lazábban lehetett az íveket venni, azért óvatosan fékezgetve a vizes felületen haladtam lefelé és beértem egy bringás családot a legvégén. Itt megint pecsét, majd mindenképpen belém akartak tukmálni egy adag teát, amit tekintettel a hasmenésemre semmikép sem akartam elfogadni. Innentől a Hollóstető Eger közötti aszfaltozott főúton kellett haladni, hol fel, hol le, majd Hollóstetőtől már csak lefelé gyakorlatilag a Herman Ottó emlékparkig nem is tudom hány kilométeren át. Hollóstetőnél volt egy kis ingerem arra, hogy elmenjek jobbra Bükkszentkeresztre, majd onnan le Miskolcra, legközelebb talán meg is csináljuk. Nem is emlékszem mikor élveztem utoljára ennyire jól magamat ezeken a szakaszon, pedig a Hollóstető Lillafüred Miskolc szakaszon elég sokszor jártam, illetve gurultam. Általában csak moderált tempóban le szoktam kényelmesen gurulni, de most még tekertem is bőszen lefelé menet. Ereszd el a hajamat effektusom volt, és rendesen sajnáltam, hogy vége lett a lejtőknek. Királyasztalra felérve megkaptam az utolsó pecsétemet és a túrának ezzel számomra vége is volt, már csak 13 kilométert kellett hazatekernem. Hallottam, hogy az egyik szervezőt éppen felhívták mobilon, hogy baleset történt, néhány bringás talált egy sérült, eszméletlen kerékpárost. Ez rossz hír, hiszen ha eszméletét vesztette, akkor valószínűleg megfejelte az útburkolatot, mentőt hívtak hozzá (na, mire az oda felér). Az érdekes a dologban az, hogy ahogy hallottam ez Jávorkút után olyan 2 kilométerrel történt, arrafelé pedig végig felfelé kellett menni, tehát lehet, hogy nem is a teljesítménytúra egyik részvevője volt az „áldozat”, hanem egy külsős aki éppen ellentétes irányból lefelé száguldozott a szűk, poros és kavicsos úton, könnyű elrontani, sokan elbuktak a szűk, be nem látható kanyarokban. Mindegy, a lényeg az, hogy egy porul járt segítségre szoruló emberről volt szó, gyógyulást neki. Királyasztalra felfelé menet vettem észre immáron sokadszor a nap folyamán, hogy folyamatosan az út bal szélén megyek, pedig ez nem szokásom. Lehet a kormány picit el van fordulva és azért tartottam folyamatosan balra, de ilyen előtte sose volt.

Elindultam hazafelé, érdekes módon a térdeim felet körkörösen elkezdtek fájni az izmok, na mondom ilyen még úgy se volt Ez lehet amiatt is mert talán meghúztam, de nem hiszem, mert akkor inkább csak az egyik fájna és nem mindkettő egyszerre. A valószínűbb ok a nem megfelelő üléspozíció volt. Azért tettem még egy kerülőt, bementem hátra a Shinva felé, majd fel a Vargahegy irányába, de itt már nem nagyon bírtam. Kellett valamit ennem, így leszálltam és felfelé tolás közben megettem egy nálam lévő valamilyen energiaszeletet. Le az egyetemre, be Tapolcára, a bódésoron vettem egy fagyit csoki öntettel csak úgy az íze miatt. Állagra elég érdekesen tömör volt, valahogy hidegnek se volt annyira hideg, ízre pedig meg se közelítette a kedvencemet amit a Vologdán lévő fagyisnál szoktam venni.

Otthon elővettem a mobilomat amin elinduláskor bekapcsoltam a GPS trackert. 2 érdekes eredmény is volt rajta, az egyik, hogy ez alapján 1150 méter magasan is voltam, pedig az itiner szerint 811 volt a csúcs. A másik, hogy 136 km/h csúcssebességet is elértem Az izomláz ellen mindenképpen tennem kellett valamit, ahogy mondani szokták kutya harapást szőrével, szóval másnap elmentem egy gyalogtúrára. Egy laza 29-30 kilométer volt a táv az erdőben, felmentem Liláról Jávorkútra, Lusta völgy, Hollóstető, Bükkszentkereszt, Fehérkőlápa, és vissza le Lilára.