Miért fél saját magát megvédeni a nyugat?

Ahhoz, hogy megértsük a mostani válságos helyzetet, - melyben a megoldásnak triviálisnak kellene lennie – vissza kell tekintsünk az európai történelemben pár évszázadot.

Európa geopolitikailag két nagy egységre bontható. Egyrészt azon országokra melyek Európa kulturális határvonalán helyezkednek el (Lengyelország, Spanyolország, Magyarország stb.) és vannak a belső kör országai (Pl.: Franciaország, Németország, Ausztria, Anglia, Benelux Államok). A történelem folyamán a két csoport teljesen eltérő problémákkal találkozott. A határ menti országok több száz éven keresztül idegen birodalmak, népcsoportok támadásait próbálták visszaverni (tatár, arab, török) ezzel védve országukat és a belső kör országait is. Eközben a nyugati, és északi országok fejlődhettek, és ezt csak belviszályaik, örökösödési háborúik akadályozták. Ők voltak azok, akik mindig is ideológiákat gyártottak, új eszméket teremtettek, kritikákat fogalmaztak meg, - gúnyosan mondhatnánk – nem volt fontosabb dolguk.

Gyakorlatilag sohasem kellet megvédeniük saját határaikat a hódító birodalmaktól, népvándorlástól, idegen kultúráktól így nem csoda, hogy ebben a kérdésben totális impotenciával rendelkeznek. Ne higgyük azt, hogy a történelem folyamán most először tesznek erről tanúbizonyságot. Az egyik legmarkánsabb példa pont a déli harangszó. A közhiedelem szerint ezt III: Kallixtusz Pápa rendelte el, amiért Magyarország megvédte a keresztény Európát azáltal, hogy 1456-ban Nándorfehérvárnál megállította a törököket. Tévedés. Hunyadi János a csata előtt már hetekkel kérte a nyugati vezetőket, hogy küldjenek segítséget azonban ekkor is ugyanaz a fejetlenség, szűk körű látásmód, egymásra mutogatás jellemezte a nyugati politikai döntéshozókat mint ma, így mire elrendelték a mozgósítást, melyet a harangszó jelzett, már rég megnyertük a csatát. Ugyanez történik 2015-ben is. Kongatjuk a vészharangot, de mire közös tettekre kerülne a sor a probléma így vagy úgy de meg lesz oldva.

Ezek után milyen alapon várjuk az EU-tól, hogy bármiféle konstruktív megoldással álljanak elő? Tényleg ők fogják nekünk megmondani, hogy egy ilyen válsághelyzetben mi a teendő? Kötve hiszem.
De ez még nem minden. A fent leírtaknak a mára kivetített hatása csak annyi lenne, hogy az EU-ban gondolkodnak a halva született kvótarendszeren, azonban hagyják, hogy Magyarország mint mindig majd csak megoldja a problémát. Itt többről van szó.

Egy ismerősöm két hete járt Németországban, részt vett az ottani szentmiséken is, ahol többnyire a „feltétlen befogadás” és a „kirekesztés mélységes elítélése” volt a téma. Úgy gondolom, különbséget kell tenni a feltétel nélküli-, és az okos szeretet között. Egy dolog az, hogy mint magánember emberbaráti szeretettel viszonyulok egy szegény bevándorló iránt, ugyanakkor politikai szinten valami másnak is kellene történnie. Kertész Imre jól fogalmaz Végső Kocsma című könyvében, amikor azt írja: „Európa alkotta meg Hitlert és Hitler után Európának nincsenek érvei” Mintha kerülgetnénk a forró kását, hogy „nehogy véletlenül is kirekesztőnek tűnjünk” miközben a nyugati politikai elitnek halvány elképzelése sincs, hogy valójában mit akarunk és, hogyan kezeljük a helyzetet.

Ez a hozzá nem értés ezekben a történelmi órákban nem fér bele. Eljött az idő, amikor Németországnak le kell vetnie azt az ideológiai rabláncot amit 70 éve hordoz, és ami ma is bénítja cselekvőképességét, Európának pedig nyíltan állást kell foglalnia, hogy két véglet között (fasizmus vagy korlátlan liberális befogadás) hol helyezkedik el. Megsúgom: középen található az okos szeretet.