Idén hatvanhat éve, 1941. június 22-én támadta meg a német Wehrmacht a Szovjetuniót. Az ezt követő négy év az orosz népnek 28 millió halottjába, 1700 elpusztított városába és 70 ezer földdel egyenlővé tett falvába került. Az orosz győzelem a rendkívül tapasztalt ellenséggel szemben csak azért volt lehetséges, mert többségében jobb parancsnokaik voltak, több tankot, repülőt és egyéb hadieszközt tudtak gyártani, mint ellenfelük, s az óriási ország embertartalékai is messze meghaladták a németekét. Ehhez párosult a még a Sztálin által is elismert és a háború éveiben erősen ösztönzött hagyományos orosz hazaszeretet is.
A katonai győzelmek nem lettek volna lehetségesek, ha a csapatok élén nem állnak elkötelezett és tapasztalt parancsnokok, akiknek együttműködését hasonlóan hozzáértő vezérkar irányítja. A keleti háború első két évében Sztálin korábbi koncepciós perei miatt e területen súlyos fogyatékosságok voltak, mert az I. világháborúban, illetve a polgárháborúban harci tapasztalatot szerzett parancsnoki állományt gyakorlatilag felszámolták, párthű kádereket állítva helyükre. E koncepciós pereket Sztálin paranoiája, de a német titkosszolgálat is okozta azzal, hogy különböző csatornákon keresztül hazaárulásra utaló információkat juttatott el az oroszokhoz elsősorban a katonailag képzett és háborús tapasztalatokkal bíró parancsnokokról, akiket azután perbe fogtak, egy részüket halálra, másik részüket hosszú, koncentrációs táborokban letöltendő büntetésekre ítélve. Sokat közülük, így például a sztálingrádi hadműveletekben újra feltűnt Rokosszovszkij marsallt is egyenesen a gulágról küldték a frontvonalra, miután a katasztrofálissá vált katonai helyzetet a párthű, ám hozzá nem értő parancsnokok képtelenek voltak megváltoztatni.
Egy tábornok, aki a német támadás kezdetekor a vezérkari főnök feladatát látta el, különös szerencse folytán nem lett e perek áldozata. Személye abból a szempontból is rendkívüli, hogy egyszer sem veszített csatát. Ő Georgij Konsztantyinovics Zsukov, s nevéhez fűződik a II. világháború keleti frontjának első és utolsó orosz győzelme is. Az első 1941 tragikus őszén, amikor az ellenállhatatlanul előnyomuló német Wehrmachtot Moszkva előterében, az úgynevezett izjumi kiszögellésnél megállította, az utolsó pedig a berlini csata, ami a náci Németország teljes és visszavonhatatlan vereségét jelképezte.
Zsukov annak a Szovjetuniónak volt a polgára, amely 1917 óta Marx és Engels eszméit, a totális államot a sztálini diktatúra formájában még Hitler előtt valósította meg a gyakorlatban. Orosz emberek milliói haltak meg a 30-as évek elején, mikor a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása miatt éhínség tört ki. A parasztkatonából a marsalli rendfokozatig emelkedő Zsukov szerencséje az volt, hogy a koncepciós perek idején még nem volt ''szem előtt'', majd Mongóliába helyezték, ahol 1939 őszén megállította a japánoknak a szovjet Távol-Kelet felé irányuló támadását.
Ebben a hadműveletben alkalmazták először az oroszok azt a taktikát, amit később a Wehrmacht használt fel oly sikeresen. Lényege a gépesített, páncélos és gyalogos alakulatok szoros együttműködése a légierővel, mely taktikával az ellenfél vonalait egy keskeny frontszakaszon gyorsan és nagy erőkkel lehetett áttörni. Az ekkor már hadseregparancsnok Zsukov ennek elméletét tanítómesterétől, a koncepciós perek során kivégzett katonai zsenitől, Tuhacsevszkijtől tanulta. A japánok elleni győzelme és ''feddhetetlensége'' 1941-re vezérkari főnökké emelte, de nem sokáig maradt meg ebben a pozícióban. Amikor az év őszén a német csapatok Kijev előtt álltak, javasolta a város kiürítését és a frontvonalnak egy olyan területre való áthelyezését, amely jobban védhető. A vezérkari megbeszélésen álláspontjával egyedül maradt Sztálinnal szemben és lemondott, frontszolgálatba való áthelyezését kérve.
Néhány hét múlva kiderült, hogy neki volt igaza: az előnyomuló németek több mint 600 ezer hadifoglyot ejtve rövid idő alatt elfoglalták Kijevet és környékét. A náci Einsatzgruppék az egyik elővárosban, Babij Jarban két nap alatt 30 ezer zsidót mészároltak le. A katasztrofális katonai és gazdasági helyzet miatt Sztálin furcsamód nem diktátor módjára reagált, hanem megpróbálta menteni a menthetőt: leváltotta az addig alkalmatlannak bizonyuló főtisztek egy részét és megfelelőbbnek tűnő személyeket állított helyükre. A vezetőket igazgató ''fortélyos félelem'' ennek ellenére megmaradt: Zsukov lányai egy, a 90-es években készült tv-interjúban elmondták, hogy apjuk soha sehová nem ment a legszükségesebb holmikat tartalmazó, mindig lezárt bőrönd nélkül, amit azért tartott állandóan magánál, hogy ha letartóztatnák, ne szenvedjen hiányt a börtönben.
Zsukov lemondása után is tagja maradt a vezérkarnak, az orosz diktátor pedig mindig oda küldte, ahol válságosra fordult a helyzet: Leningrádba, ahol megakadályozta a német megszállást és megszervezte a város 900 napig tartó védelmét, Moszkva alá, ahol 41 telén megállította a német előnyomulást, Sztálingrádhoz, ahol zseniálisan megtervezte a város védelmét és azt az orosz ellentámadást, amely nemcsak a város alól, de 1943 fordulójára a kaukázusi olajmezőkről is elűzte a betolakodókat.
Az 1943-as év legnagyobb győzelmét, a kurszki csatát is Zsukov irányította. Ez a hadművelet hozta meg a valódi fordulópontot a keleti front csatáiban, mert az itt elszenvedett óriási vereség miatt a németek már nem voltak képesek az elvesztett haditechnikai eszközöket és embererőt pótolni, így a hadászati kezdeményezés véglegesen átcsúszott a Vörös Hadsereg kezébe. Minden egyes megsemmisült német tankra négy orosz jutott, az időközben folyamatossá váló angol-amerikai szállítmányok és a hazai ipar bőven pótolták a kiesett haditechnikát, bár közben hatmillió szovjet katona esett hadifogságba, igaz, a szinte kimeríthetetlen embertartalékok mindig betömték a réseket. Németországnak erre már nem volt lehetősége. A folyamatos szőnyegbombázások, az afrikai, majd olaszországi hadszínterek és a keleti front egyre kevésbé pótolható veszteségei az egyre újabb és újabb haditechnikai találmányok ellenére lehetetlenné tették a kiesett erők pótlását.
1943 novemberében a Zsukov parancsnoksága alatt álló csapatok visszafoglalták Kijevet. Ebben az időben az orosz hadsereg több mint másfélszeresével múlta felül létszámban és eszközökben a németeket, légi fölényük pedig majdnem háromszoros volt. Ez az előny 1944 elejétől kezdve egészen a berlini csatáig csak növekedett: míg a németek 1939 és 1945 között mintegy húszezer különböző típusú tankot gyártottak, addig az oroszok egyedül 1941 és 1945 között több mint ötvenezret, amit kiegészített a szövetségesektől kapott mintegy háromezer páncélos.
1945 elején a keleti front még Varsó alatt a Visztulánál húzódott, de amikor Zsukov és Konyev marsallok parancsnoksága alatt megindult az orosz támadás, mintegy húsz nap alatt ötszáz kilométert haladtak előre és február elejére 80 kilométerre álltak Berlintől.
A berlini csata a II. világháború talán legnagyobb, egy város elfoglalását célzó hadművelete volt. Az ostrom elhárítására a német hadvezetés minden elérhető tartalékát mozgósította. A védelem gerincét két SS-hadosztály: a Nordland és a Charlemagne alkotta, melyek tagjait a németek által elfoglalt nyugat- és észak-európai országok polgárai közül toborozták a bolsevizmus elleni harcra, akiknek szülőhazája erre az időre már megszabadult a német megszállástól, így ezeknek a katonáknak nem maradt más lehetőségük, mint harcolni és meghalni.
Zsukov tekintélye nemcsak ellenségei, de Sztálin előtt is olyannyira megnőtt, hogy a diktátor nem tudta egyszerűen félreállítani a marsallt. Sztálin taktikája ugyanis az volt a túl sikeres vezetőkkel szemben, hogy először korlátozta tevékenységi körüket, majd ha ez nem használt, rivalizálást szított egy hadművelet irányítói között. A berlini csata előestéjén is ez történt. Konyev marsall, aki noha jó parancsnok volt, de messze nem érte el Zsukov kvalitásait, azt a feladatot kapta, hogy az általa irányított front Berlint délről kerítse be, míg Zsukovnak északról kellett körülzárni a várost. Az utolsó pillanatig nem határozta meg, hogy a városközpont bevételét, illetve a Reichstagnak, a német állam szimbólumának elfoglalását melyik hadseregcsoport hajthatja végre. Sztálinnak ez a taktikája azt eredményezte, hogy mindkét tábornok kíméletlenül hajszolta előre csapatait, hogy a német főváros bevételének dicsősége az övé lehessen. Sztálin tudta, mit csinál: Konyevet a berlini városközponttól kb. 800 méterre megállította, hogy a végső győzelem az addigra óriási hírnévvel rendelkező Zsukové lehessen, hiszen pontosan tudta, ha tábornoka ''fellázad'' ellene, veszélybe kerül a Kelet-Európa fölötti uralom is.
Sztálin Berlin bevételét ugyanolyan misztikus fontosságúnak tekintette, mint Hitler Sztálingrádét és Moszkváét. A szövetséges hatalmakkal való egyezkedések során inkább lemondott Csehszlovákia nyugati felének elfoglalásáról, csak hogy Berlin az övé lehessen. A város ostromában 300 ezer orosz katona esett el. A lakosok közül 200 ezren pusztultak el és arról nincs pontos adat, hogy hány német katona lett a csata áldozata, de az biztos, hogy a hadifoglyok száma nagyon csekély volt. A generalisszimusz mégsem érte el célját. A győzelem után nem sokkal Berlint is megszállási övezetekre osztották fel és az orosz részből alakult későbbi Kelet-Berlin alig harmada volt a nyugati megszállási övezetekből összevont Nyugat-Berlinének.
Zsukov marsall vezénylő tábornokként még részt vett a moszkvai győzelmi díszszemlén, sőt az ünnepi beszédet is ő mondta. Népszerűsége miatt Sztálin nem tudta közvetlenül félreállítani, ezért a háború után távoli, jelentéktelen posztokra helyezte. A diktátor halála után Hruscsov rövid időre honvédelmi miniszterhelyettessé nevezte ki, de erről a posztról is hamarosan távoznia kellett.
A hidegháború Zsukovot elzárta a politikától. Ismertsége, tekintélye, és nem utolsósorban emberi karaktere olyan volt, hogy könnyen válhatott volna egy reformkommunista irányzat vezetőjévé. Ezt még a sztálini diktatúrát nagy részben lebontó Hruscsov is belátta és nem engedte, hogy a népszerű marsall túlságosan részesüljön a hatalomból.