Az igen szimpatikus kopasz fiatalember (akinek 140 kilós súlyzója megakasztotta a guruló állószoláriumot) végre eszmélt, és egy igen magasröptű gondolatban foglalta össze érzéseit:

- Hö.

Az igéző szemű lány már a szoligép ajtaját próbálta feltépni, hogy a cingárt és a szakállast kiszabadíthassa. Az ajtó azonban nem nyílt ki, ám rögtön ki is derült, hogy miért.

- Szeretném emlékeztetni a jelenlevőket arra - hallatszott kissé tompán a cingár hangja - hogy a szoláriumban általában az ember hiányos öltözékben tartózkodik.

A cingár és a szakállas együttes erővel tartotta az ajtót.

A cingár hangjához a szakállas egyetértő hümmögése is társult, így az igéző szemű, a pultos csaj és a kopasz fiatalember némiképp tanácstalanul nézett egymásra, de a kínos csönd nem tartott sokáig. A konditerem tejüveges ajtajára tömzsi, de határozott arcélű árnyék vetült, majd kisvártatva belépett a helységbe egy markáns, őszülő halántékú úriember egy hölgy társaságában.

A lány kezében kólásüveg volt.

- Főnök! - sóhajtotta megkönnyebülten a pultos csaj.

- Mi a probléma? - tért a tárgyra a főnök, akiben a jelenlevők Harvey Keitelt vélték felismerni.

- Maga nem...? - kezdte volna az igéző szemű, de Harvey Keitel félbeszakította.

- Szólítsanak Winstonnak.

- Hö? - kérdezte a kopasz, de nem figyelt rá senki. Winston röviden felvázoltatta a helyzetet a pultoscsajjal, majd diskurálni kezdett a szoligéppel. A cingár és a szakállas beleegyeztek abba, hogy Winston jutasson be némi ruhát a gépbe, s akkor megpróbálnának kimászni a hengerből.

Winstonnál pont volt egy kissé használt, kissé véres, hálós atléta. Bedobta, s közben elmorzsolt egy könnycseppet.

- A legjobb emberemé volt...