Unalomig elcsépelt szó. Mindenki ismeri, hála ugye bizonyos ''szépségeknek''. Talán bele sem gondolnak, mit is mondanak, de jól hangzik, hát mondják. Jó lenne őket megkérdezni , mire is gondolnak konkrétan ezzel kapcsolatban. Írásom azonban nem róluk fog szólni. Hanem a panaszkodásról illetve annak megszűntetéséről.

Mint páran tudjátok, falun nőttem fel (előtte kisvárosban laktam) , ahol mindenki ismert mindenkit. Engem konkrétan a bacsi Béla unokájaként tartottak számon ( [Panaszkodás on ] Rühelltem a bacsinak csúfolást[panaszkodás of]f ) Mivel sógor, koma , jóbarát (esetleg ellenség ) volt mindenki, természetes volt, hogy az ember köszönt. És megköszönt.

Kis kitérő következik. Repüljünk kicsit az időben, meg a helyszínben, Budapestre természetesen . 14-es villamos , valamikro 4 éve , Könyves Kálmán körút sarok. Egy ember elájul . Körülötte több tíz ember, akik sietve leszállnak a buszról, köztük magam is. Mindenki elkezdi gyártani a kis történetet, hogy hülye részeg r.ngy. , minek keleltt annyit innia, satöbbi. Időközben valaki hív orvost, én meg nézem, mindenki tétlenül áll. És csak szitkozódni tudnak, mert elkésnek, mert diszkomfort nekik egy beteg ember látványa. Felrohanok a villamosra, a nőnek alig van pulzusa. Próbálom szólongatni a hölgyet, nem reagál. Valami fura szag érződik. Hasonlít az alkoholra , de a nő megjelenése nem ezt sugallja, meg nem is az a megérzésem. Lenn persze megy a susmus, hogy minek iszik aki nem bírja, blablabla.

Időközben páran felszállnak, érdeklődnek, netán orvos vagyok? Mondom közel sem, de nem nézhetem tétlenül, segítségnyújtás nélkül, hogy ez az asszony itt fekszik. Mentő időközben kiér, én pedig rohanok a sulimba órára.

Ma hasonló eset, egy férfi hozza fel babakocsiban a lépcsőn a gyermekét, senki nem áll meg , hogy segítene. Senki. Egy pillanatra ledöbbenek, kérdés, ááá nem köszönöm, nagyon kedves de nem kell... Megyek hát tovább, én szégyellem magam. Megfoghattam volna azt a babakocsit kérdés nélkül is.

Ezek az esetek részemről elég gyakran megtörténnek. Egyszerűen nem tudom néuni, ahogy az emberek fejüket elfordítva baktatnak fel a lépcsőn, mikor látják, van segítségre szoruló. És fáj is ez a viselkedés. Lehet neked senkid, meg nekem is, de talán szerezhető ezeknek az embereknek pár boldog perc, a tudat, hogy valaki észrevette, hogy bajban van.

Kitérő bezár.

Annyi apró dolog van, amivel segíthetnénk egymásnak. Ami egy kis kedvesség ebben a rohanó világban, egy kis kedvesség, egy köszönés, egy apró segítség. Nem nagy dolgok ezek, de figyelmességek. Figyelmességek, hogy érdekel a másik, és szeretnénk, ha jól érezné magát.

Annyi helyen panaszkodunk, lassan már semmi sem jó. Padig sokkal jobb körülméynek közt élünk, mint azt ''őseink'' tették. Mégis azt halljuk, és mondjuk, hogy miylen rossz a munkahely, mennyire szemét a főnök, Pistike is hogy megrudosta Petikét az óvodában, a hentes már megint átvert, és az autóval is mindig csak a baj van, a kormányokat, politikusokat meg jobb ha nem is emlegetjük . És akkor még ott vannak a ''szemét'' motorosok, mi a manónak csalinkáznak a kocsik közt , vagy ez az új divat a fiatalkonál az emó. Hát köszörüljük már kicsit rajtuk is a nyelvünket.

Magadra ismertél ugye ? Én is. Egyszerűbb panaszkodni , a rosszat szétkürtölni világgá. Bezzeg ha valami jót találunk, nem nagyon újságoljuk el, a végén még a többiek is nagyon rákapnak, az meg nekünk nem lesz jó Nem (nagyon) vesszük észre a jót. Pedig a napi rutinban annyi jó dolog is történik, ezeket szinte természetesnek vesszük.
Én is mit csinálok épp most? Panaszkodom. PAnaszkodom a panaszkodásról. Mókás


Változtatni persze lehet.

-Kellemes hétvégét, érezze jól magát. És egy mosoly. Nem nagy valami, de könnyen megtehető dolog. És kedves.



Ezek az apró kedves gesztusok egymásfelé , ez a a ''világbéke''. Nem más.

Írásomban több helyen található ''ironikus'' hangvétel. Kéretik így olvasni a ''véleményem''.