A kiképzésről

Az alapkiképzőben a kiképzés nagyjából arról szólt, hogy a puskának melyik végébe nem javasolt belenézni, hogy minimális formai követelményeknek képesek legyünk eleget tenni és próbáltak valamilyen szinten felzárkóztatni minket fizikailag, kondíció szempontjából. Ez volt a gyenge pontom.

A kiképzés első menete az úgynevezett hatásbemutató volt. Ez azt jelentette, hogy kivittek minket lezárt lőtérre, kiraktak pár kacatot és bemutatták a fegyverek hatását élesben. A pár kacat az harckocsi lánctalp-szem, páncéldarab, selejtes teherautóroncs, ilyesmi volt. Ezekre lőttek önvédelmi fegyverrel (mezei pisztoly, slukker (C) W.A.), géppisztollyal, géppuskával és rakéta páncéltörő gránáttal. Hát mit mondjak, volt hatás. Az igazi hatásukat majd a nyári gyakszinknál elmesélem, ott nagyon durvát romboltunk. A többség kicsit betojt, hogy ilyen cuccokat adnak a kezébe. Én annyira nem féltem a fegyverektől, de leszerelés után soha többet nem volt a kezemben semmi, pedig lehetett volna. A hatásbemutató után elkezdték a napi kiképzést.

A kikézpés a birtokon zajlott. Ez egy bazi nagy üres terület volt a laktanyától kb. 1-1.5 óra járásra. Az egy óra járást úgy kell érteni, hogy előre állítottak egy zászlóvivő embert, aki diktálta az iramot. Mindezt természetesen teljes harci felszerelésben. Ilyenkor nem kellett lépést tartani (terepen egyébként se lehet). Állítottak még egy másik zászlós embert a végére. Aki lemaradt, azzal különböző dolgok történhettek, függően az illetékes parancsnoktól. Volt olyan kiképző tisztesem, aki ilyenkor elvette a nehezebb cuccokat a gyengébb újoncoktól. Volt, hogy kisebb háborúhoz elegendő fegyverrel ért ki a birtokra... A másik fajta meg szerzett egy zászlórudat és azzal verte a lemaradó újoncokat. Hát ugye, a gyerekszoba, meg az iq. Az egy órás menetidőt akkor értük el, amikor egy távfutóbajnok kapta a zászlót. El is húzott, mint a nyúl, este meg is kanalazták érte, mint atom...

Amikor kiértünk a birtokra, akkor kezdődött a kiképzés. Terepen való mozgás, különböző harci alakzatok gyakorlása, lőkiképzés. Tipikus kiképzési pont volt a lövészgödör ásás. Ez azt jelentette, hogy a katona fogta a gyalásót (gyalogsági ásó, összehajtható, kempingásó jellegű) és nekiállt a bazira kemény földbe lyukat ásni. Minimum akkorát, hogyha belefeküdt, eltakarja. Optimális az álló lövészgödör volt, ami két méter mély, mellvéddel, lépcsővel, stb. Azért voltak civilben bányász gyerekek, akik akkora gödröt ástak, hogy alig tudtuk kiszedni őket...

A gödörásást a kiképző tisztesek tették vidámmá. Odalopództak a katona mellé és megpróbálták elvenni a fegyverét. Ha sikerült, a fegyvert bedobták pár száz méterrel odébb egy mocsaras területre. A katona elmehetett, kihozni a csúzliját, természetesen oda-vissza kúszásban. A kinézete méterek után is már a disznóhoz hasonlított. Én szépen ledobtam magam mellé a csúzlit, de titokban bekötöttem a fegyver szíját a surranó bokafogója alá. Így amikor huzigálni kezdte a kedves tizedes, megrángatta a bokámat is, mire úgy pofánrúgtam, hogy arról kódult. De elégedett volt, hogy vigyázok a fegyveremre...

Ásni egyébként is lehetett, főleg büntetésből. A tipikus büntetés (feltételek teljesülése esetén) az volt, hogy állt egy höki (nem sok, 35 tonna) és közölték a büntetésre várakozó katonával, hogy jusson át a másik oldalára. Amikor katona megpróbálta kikerülni gyalog a hökit, mondták, hogy nem, hanem egyenesen, kis ásóval ássa át magát a lánctalpak alatt.

Ha kint voltunk a birtokon, akkor gyorskaja volt az ebéd, ami rendszerint egy készétel konzervet jelentett meg egy szelet kenyeret. 10 ember kapott egy két kilós veknit, jutott egy rendes karéj, kb. 20 deka kenyér fejenként. Ha jobb volt a szervezés (időben jelentették, hogy ki fogunk menni), akkor az ellátósok hoztak ki gulyáságyút (=olyan pótkocsit, ami gyakorlatilag kerekes tűzhely volt), melegítettek benne nagy kondér forró vizet és beledobálták a konzerveket. Voltak ehető konzervek, borsófőzelék vagy bab, meg voltak kevésbé jók is, pl. paradicsomos káposzta. A paradicsomos káposzta egyébként is jó volt, ha a körletben rátettük a kályhára és elfelejtettük időben levenni, akkor felrobbant és horrorisztikusan nézett ki utána minden.

Ezekről a konzervekről tudni kell, hogy soha nem kaptunk frisset. A friss konzerveket berakták a háborús vésztartalékba, amit onnan kiselejteztek, azt kaptuk meg mi. Általában nem voltak kirívó bajok, de volt, hogy 1953-as szavatosságú konzervet osztottak ki 87-ben. Amikor kinyitotta a gazdája, odébbültünk vagy 50 méterrel...

Egy ilyen gyakorlaton lopta el a kedves kiképző tisztesem a kanálgépem tokját. Ha már szóbakerült: a kanálgép egy turista étkészlet volt, egy egyenes kés, villa, kanál, egy tartónak meghajlított tokban, amin volt konzervnyitó. Ezt a gyakorló lábán levő zsebben hordtuk, el lehet képzelni, hogy nézett ki 10 méter kúszás után.

Szóval a kiképzés nagyobbrészt fizikai kiképzés volt, agyilag ritkán terheltek meg minket. Unalmas, monoton rohangálás volt a csatamezőn, minek szépítsem. Amikor úgy döntöttek, hogy az aznapi adag megvolt, akkor ismét zászlós emberek, és nyomás a laktanyába, feltéve, hogy nem volt éjszakai kiképzési gyakorlat, mert akkor kint vacsoráztunk és megvártuk a koromsötét időt, úgy kezdtünk hozzá a kiképzési feladatokhoz.

Ilyen kikézpési feladatokat hajtottunk végre a hét öt napján, reggeltől estig vagy éjjelig. Szombatonként pedig körlettakarítás volt. Ez azt jelentette, hogy mindenkinek volt egy saját körlete, a szobája, ahol aludt, és volt egy külső körlete, a laktanya belterületén valahol egy nagyobb terület, amit fel kellett takarítani. A fegyvereket is folyamatosan pucoltuk, mindig volt velük szöszmötölni való. Szombaton délig tartott a karbantartás, utána ebéd és vasárnap estig szabad program. Ami persze nem érintette a takarításokat és az étkezéseket, de mégiscsak szabad volt. Lehetett menni könyvtárba meg könyvtárba vagy könyvtárba. Mivel alapkiképzőben voltunk, máshova nem nagyon mehettünk.

Volt rá példa, hogy a zeg-iek segítséget kértek a katonaságtól, ami rendszerint a legótvarabb munka elvégzéséhez szükséges munkaerő kölcsönadását jelentette. Így fordult elő, hogy alapkiképzőben is egy szombati napot sportpálya takarítással töltöttem. Persze a tisztek reggel komoly eligazítást tartottak, hogy nehogy alkoholizáljunk, meg ugye katonaság meg ilyenek (ehhez képest mi két hete nem voltunk akkor civilek, ők meg ezer éve). Majd teherautóval kivittek minket a sportpályára, a két kísérő tiszt rögtön szerzett egy rekesz sört, úgyhogy ment a munka Én ugyan nem iszom, akkor se ittam, de ezzel meglehetősen egyedül éreztem magam a seregben. Hasonló módon jutottam el egyszer babszedésre, aminél koszosabb munkát azóta sem ismerek.

Az alapkiképző ''fénypontja'' az alap lőgyakorlat teljesítése, vagyis az első éleslövészetünk volt. Azt nem merném állítani, hogy pazarolták a lőszert... Mindenki kapott három skulót (7.62 mm-es géppisztolylőszer szleng neve) és ezzel kellett céltáblára lőve adott mennyiségű pontot elérni. A céltáblával is spóroltak (szerencsére), ezért a kiértékelés úgy zajlott, hogy ellőtte az ember azt a temérdek skulót, majd a lövészetvezetővel kiment és megtekintette az eredményt. A lövészetvezető ezután kis papírköröcskékkel leragasztotta a lövések helyét, hogy a következő újonc is ugyanazt a táblát használhassa. Ígytehát aki ellőtte a francba a golyóit, annál a lövészetvezető általa kiválasztott három pontra ráragasztotta a köröcskéit és rögtön megvolt a megfelelő eredmény. Azért voltak a lövészeten is érdekes dolgok, erről majd később.

Ahogy közeledett az eskü ideje, úgy került előtérbe a vigyázzmenet. Ez nem azt jelenti, hogy félj a menettől, hanem egy tornamutatvány jellegű lépésforma. Katona egyenes térddel felemeli a lábát, kb. 60 centit halad előre lépésenként, és teli talppal, döngő léptekkel veri oda a lábát a betonhoz. Hogy az agyát verném oda, aki kitalálta ezt a teljesen értelmetlen marhaságot. Szépnek szép, hangos is, de haszna 0. Az eskü előtti héten már szinte csak ezzel foglalkoztunk meg sikamikával (=takarítás, pucoválás).

Majd elérkezett a nagy nap, az eskü napja. Vagyis az előestéje, de erről már legközelebb.