Motorzúgásra ébredt. Egy percig mozdulatlanul figyelt, majd halkan felemelkedett. Vigyázva, nehogy felébressze a nőt, az ablakhoz lépdelt, félre simítva a függönyt kikémlelt a szabadba. Odakint fakult az éj, halványult a gyenge közvilágítás. Autója magányosan vesztegelt a szürke parkolóban, az utcán lélek sem járt. Valahol egy kölyökkutya csaholt. Béke volt.

Fellélegezve visszaengedte a függönyt, a fürdőszobába vonult. A tükörbe pillantott, fintorogva vette tudomásul borostái gyors növekedését. Megmosta az arcát, kacérkodott a zuhanyzás gondolatával. Míg töprengett, órájára pillantott. Csaknem felsírt a leolvasott időponttól. Alig aludt pár órát, de így lesz ideje hazahajtani.

Gyorsan összekapkodta ingóságait. Kitárta az ajtót, a kulcsot a zárban hagyta. Csendesen távozott. A pultnál köszönt az unatkozni látszó férfinak. Hirtelen ötlettől vezérelve meg is szólította. – Megtenné, hogy hív egy taxit a hölgynek, ha távozni készülne? – a férfi felé tolt egy bankjegyet. A fiatalember felélénkülve nyúlt a pénzért. – Éppenséggel hívhatok.

Roy közönyösen bólintott. – Nagyszerű. Megmondaná neki, hogy élveztem a mozgalmas éjszakát, de többet ne keressen? – valamivel több bankjegyet csúsztatott a pultra.
- Természetesen, uram. – vigyorgott csillogó szemekkel a férfi.
- Köszönöm.

Roy az ajtóhoz sétált, onnan bizonytalanul visszafordult a pénzt számlálgató férfihoz. – Tudja, féltékeny férje van a hölgynek. Lehet, hogy kérdezősködni fognak felőle. Remélem, számíthatok a bizalmára.
Nem várta meg a választ, kocsijához sietett. Elégedetten vigyorogva beült, indított.

Elkomorodva lépett be a lakásba. Futólag megcsodálta az új bejárati ajtót, az asztalon hagyott kulcsokat. Sietve bepillantott a szétlőtt nappaliba. Bár az alélt férfit eltakarították, az ablakot bezárták, a használatlanná vált kanapét elszállították a helyiség még így se hasonlított nappalihoz. A szétdúlt szőnyeget vércsíkok szennyezték, a parkettán is talált megalvadt vérnyomokat. A lövöldözős hangulatú pribék eltalált néhány dísztárgyat – azok ezernyi darabkáit széthordták a munkások, beletaposták a szőnyegbe, törmelékké zúzták. Hiába maradt a legtöbb bútor sértetlen, a szoba romosan festett. Remélte, a takarítónő nem fog megfutamodni, és rend fogadja, mire délután hazaér.

A nézelődés befejezése után beállt a zuhany alá, némi viaskodás után megborotválkozott. Ezzel végezve a konyhába vonult, kávét főzni. Futólag a fali órára lesett, felsóhajtott. Miért van az, hogy az idő mindig rohan? És miért épp előle? Míg a kávéfőző tette a dolgát, kapkodva felöltözött, magához vette a félbehagyott munkát rejtő mappát, újdonsült lakáskulcsait. Egy kortyra lenyelte a forró kávét, füstöt fújt, majd elrohant főnöke irodájába.

Berobbant a lengőajtón, futtában intett a portásnak. Elhaladt az alagsorba vezető lépcsősor előtt. Erről eszébe jutott az elszállított gorilla. Ha lesz ideje, elbeszélget vele az éjjeli látogatásról.
A főnök irodája az impozáns épület legmagasabb emeletén nyert elhelyezést. Roy kilépett a csillogó liftből, végig tekintett a bársonyszőnyeggel borított folyosón. Rámosolygott főnöke egyetlen titkárnőjére. A középkorú asszony barátságosan visszamosolygott. – Már várja magát.
- Már itt is vagyok. – felelte Roy. Kopogott, majd benyitott a kétszárnyú ajtón.

Odabent főnöke épp kávéval kínálta az ügyfelet. Felnézett a belépő férfira. – Jó reggelt, Roy! – köszöntötte. – Foglaljon helyet. Kér kávét?
- Hello, főnök. Kösz, nem. Otthon már leforráztam a torkomat egy adaggal. Egy darabig nem lesz gondom a kávéval. Egészségtelen.

Lezser tartásban letelepedett a bőrfotelba. Szándékosan nem nézett a mellette helyet foglaló nőre.
- Engedje meg, hogy bemutassam Miss. Wyart.
- Fölösleges, Mr. Jensens. – vágott szavába a nő. – Már ismerjük egymást. Felkerestem Mr. Reedart-t tegnap este, megfogadva a tanácsát.
- Oh – Mr. Jensens barátságos mosollyal leült hatalmas íróasztala mögé. Végig simított halszürke öltönyén, kényelmesen hátradőlt hatalmas trónusán. – Akkor ezek szerint mindent tud, Roy. – fordult a rendíthetetlenül vigyorgó férfi felé.

- Semmit sem tudok, uram. Tegnap a nő betoppant hozzám, valamivel később beköszöntött két úriember is, akik nála szándékoztak tiszteletüket tenni. De jobb is így. – Roy felemelkedett. Eltűnt arcáról a vigyor. – Nem vállalom el ezt a munkát. Befejezem az előzőt.
- Roy. – az idősebb férfi is felállt. – Üljön vissza. Még végig se hallgatott. Ez a munka pont magának való. Sőt. Állítom, hogy ezt a munkát más nem is tudja tisztán végigcsinálni magán kívül. Ezt pont magára szabták.
- Adja másnak. Nem vállalom.
A férfi Roy arcát fürkészte, szótlanul. Egy pillanatra Lindára nézett, majd lenyomva egy kapcsolót a titkárnőjéhez intézte szavait. – Martha, kérem, mutassa meg Miss. Wyarnak a fotókat.

Linda is felegyenesedett. Szavai feltartóztatták a belépő nőt. – Szükségtelen fáradnia, Mr. Jensens. Jobb lesz, ha elmegyek. Kérem, tájékoztasson, ha talált valakit, aki segít nekem.
- Őszinte leszek, hölgyem. Nem szeretném, ha egyedül kilépne az épületből. Kérem, nézze át a fotókat. Hátha felismeri azt a férfit. Mr. Reedarttal néhány perc alatt újra beszéljük a lehetőségeket. Öt percet kérek.
A nő egy darabig rezdületlenül állt, majd finoman vállat vont. Sietős léptekkel követte a fellélegezni látszó titkárnőt.

- Roy, mi az isten van magával? – fakadt ki hirtelen felcsapó dühvel a férfi. – Micsoda kijelentés az, hogy nem vállalja a munkát? Ráadásul az ügyfelem előtt. Le akar járatni?
- Tudja hogy ki ez a nő? – kérdezte ingerültségét alig fékezve Roy.
- Igen, tudom. – Robert Jensens nyugalmat erőltetve magára, figyelmesen szemlélte a fel-alá járkáló férfit. – Ez a baja? A társadalmi különbség? A befolyásoltsága?

- A fenét. – bosszúsan munkáltatója elé sétált. Sötéten nézett az őt vizslató kékes szempárba. Ennek a férfinak köszönheti az állását, valamelyest a mostani életét is. Ez a férfi ismeri őt, a múltját. Aligha hazudik, ha azt állítja, barátok. Most mégis értetlenül állnak egymás előtt. – Az a nő nincs rászorulva a segítségemre, a magáéra sem. Nincs az a probléma, amit pénzzel és hatalommal ne lehetne elintézni. Vigyázzon rá más, vagy szaladjon az apjához. Nem érdekel. Hiba volt hozzám küldenie.

- Téved, Reedart. – Robert keserűen felnevetett. Kényelmesen figyelte alkalmazottja még jobban elkomoruló vonásait. – A hölgy nagy bajban van. Ha visszajön, elmeséli magának. Maga pedig végig hallgatja, és elvégzi ezt a munkát.
- Miért olyan biztos ebben? Nem fogom eljátszani az őrangyal szerepét.
- Ha nem vállalja el, Roy, búcsút veszek magától. Mehet vissza a rendőrségre kinyomozni, ki kergette fel a fára a szomszédnő macskáját.

Roy elhűlten meredt főnökére. Tisztában volt vele, hogy nem viccel. Ez a férfi a szürke öltönyében, őszülő hajával, a diplomáciai vacsoráktól kissé megereszkedett izmaival, tökéletes modorával nem szokott viccelni. Ilyenkor nem.

Hátrébb lépett, kibámult az ablakon. Kínjában nyelt egyet. Őrülten kavarogtak fejében a gondolatok. Már egyáltalán nem akart elbeszélgetni az ártalmatlanított pribékkel. Átkozta a nőt, aki belépett az életébe, és mindent felkavart. Átkozta magát, amiért nem dobta ki azonnal, ahogy letette a telefont. Átkozódott a kíváncsiságáért. Szidta magát, mert szerette a munkáját. Nem vágyott vissza az íróasztal mögé, vagy az utcai bandákhoz. Erre vágyott. Szánalmasnak érezte a helyzetet, önmagát.

Visszafordult. Fanyar mosolyt erőltetett arcára. Csak egy munka, gondolta, nem nagy szám. Főnöke asztalára ejtette az idáig dédelgetett mappát. – Legyen. – felelte végül. – Meghallgatom a nőt. De nem vállalok felelősséget sem a nőért, sem a munkáért.
Robert megkönnyebbülten elmosolyodott. A végeredményig nem volt biztos benne, hogy jól taktikázott. – Majd megtetszik magának az ügy, higgye el. Imádni fogja.

Folyt. köv.