Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy varjú...

Az erdő eliteknek fenntartott részében élt. Jómódú családban nőtt fel, a faterja az erdei tanácsnak is tagja volt. Nem rendelkezett túl sok ésszel, inkább a szülői összeköttetéseknek köszönhette, hogy áttologatták a vizsgákon.

A munkához nem fűlt a foga. Sokat töprengett, amig kitalálta, hogy márpedig híres lesz bármi áron. Kézenfekvő volt, hogy madár létére énekes legyen.
Egyszem fióka lévén szülei nem tudták megtagadni tőle a lehetőséget, és beiratták a csalogány énektanodájába. Három alkalom után a csalogány közölte a szülőkkel, hogy nincs az a pénz...
De bizony volt. A vizsgabizottság elé nyugodtan ment hősünk. Tudta, hogy a fater mindent elintéz. Most sem csalódott.

Ment ám a friss diplomával az Erdei Filharmóniába felvételizni, ahol két taktus után a zenészek letették a hangszereket, és felmondással fenyegetőztek. Gyors telcsi a faternak, nagy cécó.
Ez volt élete első eseménye, ahol nem kapott meg valamit.
Bánatában elutazott a Kanári szigetekre, ahol megbámulták kirívó öltözéke miatt. Túl pitinek is tartotta az ottaniakat, hát hazatért.
Kereste a lehetőséget, hogy felléphessen. A dalárda civil szervezésű volt, rájuk nem hatott a hivatalos nyomás, oda sem került be. Elitebb bárokban is próbálkozott, a siker itt is elmaradt.

Egy nap boldogan ment haza, mert kapott munkát. A temetőben fog énekelni búcsuztatót. Elő is adta a gyászos dalt, mire az anyja fejfájásra hivatkozva aludni tért.
Elkezdte művészi karrierjét, de pár nap után unta az egészet. Ráadásul legyászhuszározták, és ezt sértőnek találta.

Feküdt a fészek teraszán a nyugágyban, és nagyon sajnálta magát. Nézte a magasban röpködő szines madarakat...
Hoppá! Megvan, a szinek!
Elröppent a tollazdába, és reformot csináltatott önmagán egy rahedli pénzért. Hogy is nézett ki? Nehéz megfogalmazni. Szinek kavalkádjában "pompázó" struccszerű papagáj, némi kakas beütéssel.

Alább nem is adta, rohant az erdei Moulin Rouge-ba. A górénál nem volt sok huza-vona, az öreg medvének begörcsölt a hasa a röhögéstől, gyorsan alá is írták a szerződést, meghozzá sztárgázsiért.
Este nehéz volt megmagyarázni otthon, hogy valóban ő az, de az anyai szív megérzi az ilyent.
Fel is lépett esténként. A közönség sikítozott a gyönyörtől, bármilyen szomorú nótát károgott. Végre boldog volt maradéktalanul.

Egy nap minden erdőlakó talált a levélládájában egy szórólapot, miszerint művészeti fesztivál lesz az erdei nagyréten, ekkor és ekkor, csakis és kizárólag diplomás előadók jelentkezését várják. Több sem kellett hősünknek, már töltötte is ki az űrlapot.

Élt az erdő szélén egy pacsirta. Vizsgája ugyan nem volt róla, de olyan szépen énekelt, hogy néha más erdőkből is átruccantak a kíváncsiak. Fiókái is próbálgatták a dolgot, ő pedig türelmesen tanította őket a dallamfutamokra, trillákra. Esténként kórusban énekeltek. Ilyenkor levél sem rezzent, még a náthás állatok sem mertek köhinteni, nehogy megzavarják őket.

Úgy döntött, hogy ha részt nem is vesz rajta, de elmegy az erdei fesztiválra. Puccba vágta magát és a fiókákat, és elindultak. Messziről lehetett a tompa zsivajt hallani, rengetegen voltak. A szélső fákon ki voltak rakva a plakátok a résztvevők névsorával. Nem is gondolta, hogy ennyi diplomás van az erdőben. Olvasta a plakátot, és megdöbbent. A nagy sanzon énekes, a varjú! Nézte még tovább hüledezve a névsort, míg oda nem ért, hogy: A virtuóz sztepptáncos, a kígyó!

A fiókák nem értették, hogy miért nem maradnak, de nem bánták, mert olyan jó volt anyuval otthon énekelni...