-Jaj, neeee….nem emlékszem semmire….mi történt?! Ez az egész csak egy rossz rémálom lehet. –gondolta.
Kimászott ismételten ágyából, és tágra nyílt szemmel fordult körbe a szobában. Minden ismeretlen volt. Egy sokkal tágasabb szobában állt, melynek sárga falai, kis egyedi díszítései napfényessé, vidámmá varázsolták a helyiséget. Az ablakhoz szaladt mezítláb és félénken kinézett. Az ijedségtől, hirtelen felsikított. Csaknem 20 emelet magasságban volt a szoba ablaka. Kinézve felhőkarcolók, mindenfelé, és az óceán.
-Hol vagyok? –bámult ki az ablakon, és könnyezve kérdezgette magától.
Ekkor egy fiú lépett ki az egyik, szobából nyíló ajtón, egyszál törölközőben.
-Jó reggelt, Kedvesem! Hát felébredtél? Vasárnap van, ilyenkor általában tovább alszol. –és a fiú csak mosolygott és haját törölgetve közeledett a lányhoz.
Zsófi nem hátrált, mert ismerős volt neki a srác, de mégis értetlenül állt az ablaknál. Értette amit mondott, de fejében akkora kavarodás volt, hogy nem fogta fel mit, és hogyan mondta neki a fiú. Nem ment közelebb, csak állt és könnyes szemmel nézte. Mikor a srác már közel volt hozzá, megszólalt: - Hol vagyok?
A srác csak mosolygott. –Egyetlenem, megbeszéltük, hogy angolul beszélünk. Miamiban vagyunk. Már pár hónapja itt élünk. De mik ezek a könnyek? Csak nem rosszat álmodtál? – ez a beszélgetés már angolul folyt.
A fiúnak, most helyes kis hullámos tincsek hullottak a homlokára és mosolygott. Már csak egy karnyújtásnyira voltak egymástól, mikor odahajolt Zsófihoz, és megcsókolta. –Ne aggódj Szívem, itt vagyok neked.
A fiú karja még nedves volt, és úgy karolta át a lányt. Ő is visszacsókolt, teljesen természetesen, mintha ezt már többször is megtették volna.
Zsófi hirtelen mosolyogni kezdett. Tetszett neki ez az új szituáció és a tegnapi beszélgetés mintha egy nagyon távoli múltban zajlott volna.
A fiú szemei gyönyörűen izzottak. Elképesztően helyes volt, és minden tökéletesnek tűnt. Egyet kivéve: mit tett akkor?, mit választott, vajon küzdött érte, vagy ez már egy másik, ő általa választott élet. Félénken rákérdezett: - Mesélnél nekem arról, mi történt mielőtt ide jöttünk?
A srác kissé értetlenül állt a kérdés előtt, de készségesen válaszolt, leült mellé az ágyra és átölelte: -3 éve ismerkedtünk meg egy áprilisi napon. Eléggé össze voltál törve és mintha semmi nem érdekelne, mentél az utcán. Hirtelen valami őrült bicajos neked ment és te beestél az autók közé. Pont az enyém elé…nagyon megijedtem ,de még időben fékeztem. Amikor kiszálltam a kocsiból te ájult voltál. Gyorsan átkaroltalak, így … -és közben átkarolta a lányt. - és bevittelek a kórházba. Ott ültem az ágyad mellett amíg fel nem ébredtél, mert amikor megláttalak olyan érzésem volt, mintha egy meséből léptél volna ki…elbűvöltél. Kis pillangók voltak a hajadba tűzve, és kis rózsaszín tűlszoknya volt rajtad. Olyan voltál, mintha nem is ebből a világból jöttél volna, hanem valami mesefigura lennél, akit véletlen rossz helyre rajzoltak. Aztán ,amikor felébredtél, nem emlékeztél semmire, de átöleltél és hozzám bújtál. Én már akkor tudtam, hogy nekünk együtt van csak jövőnk. Mivel nem emlékeztél semmire, és olyan voltál, mintha előtte nem is léteztél volna, ezért engedélyeddel haza vittelek, hozzám. Azóta együtt vagyunk, és fél éve költöztünk ki ide, mert te egyetemre jársz, én pedig dolgozom.
A doki azt mondta, hogy előfordulhat, hogy egyszer emlékezni fogsz arra ami a baleset előtt történt, de lehet hogy sosem, és inkább ne erőltessük. Ja és mielőtt elfelejteném…ma vagyunk 3 hónapja házasok. –s fiú arcán egy kacér mosoly futott át, majd megcsókolta Zsófit.
- Már mindenre emlékszem- kiáltott fel, felugrott az ágyról, majd visszahuppant. –Emlékszem…még akkor 3 éve, nagyon ki voltam akadva és el akartam szökni a világ elől, mert nem értettem mi történt az életemmel. És emlékszem a bicajosra…piros bringája volt…és minden olyan hirtelen történt…és emlékszem…az esküvőnkre…és arra is hogy szeretlek! –egyszerre mintha kitisztult volna a lány feje fölött az ég, megkönnyebbült, átölelte a fiút, hozzá bújt, megcsókolta és visszafeküdtek az ágyba. Csak feküdtek és nézték egymást. Zsófi elszundított.

Mikor felébredt még mindig abban a szobában volt, azzal a fiúval. – Hát akkor ez az én jövőm…annyira ismerős…nem tudom honnan, de emlékeztet valakire... –gondolta, rámosolygott a srácra, aki átkarolta és úgy aludt. Finoman megrázta, hogy felébressze, és megkérdezte: - Csak egy utolsó kérdés: hogy hívnak?
-Daniel vagyok – mondta, puszit nyomott a homlokára és mindketten aludtak tovább.