Vannak dolgok, amiket az ember természetesnek vesz. Vegyünk csak egy jó példát. Gyerekként az embert tökéletesen természetesnek tartja azt, hogy van otthona, van hova mennie, iskolába jár. Felnőttként az ember másként érez. Erről sajnos nem tudok mit mondani, mivel még fiatal vagyok. Korom nem titkolom, idén lettem 15 éves. Ez a kis cikk életem egy szakaszának a legvégét mutatja be. Természetesnek veszi az ember, az olyan dolgokat, hogy szülő, család. Nem furcsa? Milyen sok mindenkinek nem adatik meg. Vagy egyik, vagy a másik. Szegény kisgyerekek, akik árvák, majd megszakad a szívem értük. De talán együtt tudok velük érezni. Nem csak azért mert gyerekek, hanem mert hasonló helyzetűek. Történetem, 2008.01.7-én kezdődik, és fejeződik is be.

Olyan boldog reggelnek tűnt. Bár a ma reggel annyiban volt más, hogy nem vertem be a fejem az ágyba mint ahogyan azt szinte minden nap teszem. Felkelvén, átöltözvén, és bepakolván a cuccomat a táskámba, iskolába indultam. Persze boldog voltam, nem volt első két órám, úgyhogy nem kellett nagyon korán 6-kor kelnem. Elég volt csak 8-kor megtennem ezt. Reggel puszit adtam édesapámnak, és édesanyámnak, majd elindultam iskolába. Apám aznap Petőházára ment volna, a cukorgyárba elnökösködni, ugyanis ügyvéd. Havi sokezer forintért, el kellett volna mennie oda egy tárgyalást végighallgatni. Ugye nem hangzik rosszul? Nagyon jól jött volna az a kis pénz, no persze nem azért, mert szegények voltunk, hanem mert így legalább apám is tudott volna hódolni kedvenc sportjának a horgászatnak. Elindultam az iskolába. 106-os busszal járok reggelente, majd HÉV-el, a Batthyányi térre. Az út maga csak 20 perc, de sétával együtt és azzal, hogy nézelődök, élvezem a napsütést 30. Aznap csak öt órám volt. Boldog voltam, ötös lett a magyar témazáróm. Nem is rossz gondoltam magamban. Hazamentem, és tanultam. Aznap fejeztük volna be DVD-n a Miért éppen Alaszka című sorozatot Joel Fleischmann-el. Szerintem nem sok 15 éves nézi ezt. Olyan 7 óra környékén anya mondja, hogy most már menjek ki közéjük, apa úgyis mindjárt itthon lesz, és akkor majd folytathatjuk a sorozatot. Fél óra eltelik. Még nincsen otthon, már nagyon várjuk, telefonja kikapcsolva. Azért kicsit izgultam, de mondom hátha dugó van az autópályán. Ám mégsem.

8-kor csöng a kaputelefon. Kiáltottam, - Itt van apa! – Ám nem azt a személyt láttam mint akit vártam. A nagypapám volt a feleségével, és apám 2 jó barátja. Feltűnően mogorvák voltak. Anyám kifutott, majd csak ennyit mondott – Valami baj van a Guszti-val? Nagyapám felesége beterelt bennünket a szobámba, majd ránk zárta az ajtót. Kérdeztem tőle, hogy mi történt, de csak annyit válaszolt, hogy majd anya elmondja, majd anya.. Éreztem, hogy anyukám csak ennyit mond a konyhából.. Te uram isten. Hirtelen a legrosszabbra gondoltam. Csak nem történt valami baj apával? Meg is kérdeztem nagypapám feleségét, hogy mi történt? Ennyit tudtam csak kinyögni, hogy – Ugye nem? Mond kérlek, hogy nem? – Erre a válasz csak annyi volt hogy de..

Ez a „de” talál eldöntötte az életemet. Valami erőltetett sírásfajta vett rajtam erőt. Apám meghalt. Nem is tudtam hirtelen felfogni, hiszen még csak 13 éves voltam. Most is nehezemre esik róla beszélnem. Kimentem a konyhába, majd azt láttam, hogy anyám nagyon rosszul van. annyit mondott megint csak, hogy úristen. Nem tudott megszólalni. Akkor ezért volt kikapcsolva a telefonja – Gondoltam. Meghalt. Az én apám meghalt. Hirtelen fel sem tudtam fogni, mi történt velem. Ide oda mentem a szobában, kedvem lett volna a széket a falhoz vágni. Sírtam, és csak sírtam. Nem tudnám leírni azt az érzést. Fájdalom hatolt a szívembe. Öcsém, Aurél is sírt. Persze ő még kicsi volt akkor, 10 éves. Nem is igazán értette még a halál lényegét. Nem nem.. Azt hittem, hogy ilyen csak másokkal történhet meg. Csak másik ember nézőpontjából én vagyok a más. Életem azon szakasza, amikor apámmal voltam, megszűnt, megszakadt. Valami csoda folytán. Nem is gondoltam bele, hogy egyáltalán történhet e ilyen. Ha a tévében nézek valakit, aki szerencsétlenséget szenvedett, sosem gondolkoztam el rajta. Az anyukájának milyen lehet vajon? Vagy a gyerekei. Hogyan érezhetnek? Mostmár tudom. Csak apámat vesztettem el, de az olyan mintha a világot vesztettem volna el. Hirtelen nem tudtam felfogni milyen, hogyha nem látom naponta bejönni az ajtón a kis aktatáskájával. Amíg ezeken gondolkoztam, addig anyukám az ájulás szélén volt, lefeküdt pihenni. Nem tudtam felfogni mi is történt. Megkérdeztem. – Hogyan történt? – Majd elmesélték, hogy az autópályán, amikor előzött egy kamiont, akkor nekiment a zajvédő falnak, és megpördült párszor, majd a kocsi a feje tetején csúszott. Borzalmas borzalmas. Egyik szenvtelen internetes oldal ezt írta.

„A Budapest felől Tatabánya irányába tartó Ford Escort a bicskei lehajtó után körülbelül egy kilométerre megcsúszott a nedves úton, az árokba hajtott, majd a zajvédő falnak ütközött, melyet kidöntött. A Ford ezután visszacsapódott az útra, végül a leállósávban fejtetőn landolt. A Fordot vezető középkorú férfi a helyszínen életét vesztette, holttestét a tűzoltók szabadították ki a roncsok közül. A sofőr nem volt bekötve.”

Az én apám. Utána nagynénémet, apám testvérét is kellett értesíteni. Nem volt egyszerű, mert apámat nagyon szerette. Kértem, hogy hadd mondjam el neki én. Talán azért, mert én álltam hozzá a legközelebb, vagy miért, nem tudom. Felhívtuk, hogy jöjjön ide azonnal, fontos. Jött is gyorsan. Egyszer csak megjelent a kapuban. Azt mondta, hogy ilyen kínzó csendet még nem érzett, ami akkor volt, amikor hozták el kocsival. Én álltam az ajtóban, és csak sírtam, és sírtam. Majd amikor odajött, hogy - Mi a bajod Bálint? – csak ennyit nyögtem neki – Apa meghalt – Ezt egy hangos te úristen kiáltás vetette fel, majd egy hangos káromkodás. Valahogy úgy éreztem, hogy ő a legszomorúbb. Nem tudtam elhinni újra és újra. Talán még ma sem tudom elhinni. Este lefeküdtünk, és folytatódott minden persze nem a régi kerékvágásban.

Egy hétre rá eltemettük apámat. Én csak sírtam. Szegény apa – gondoltam - Nem érdemelted te meg ezt. Nagyon csúnya dolog, de remélem, hogy te most egy jobb helyen vagy. Nem tudom. Nem tudom, hogy hol van, hogy néz e rám, hogy tudja e mit gondolok de hiányzik.

Azóta eltelt két év. Két hosszú év. Apának elfeledtem a hangját, a szagát, és az egészet. Már csak annyi maradt meg belőlem, mint emlék, és ha ránézek egy fotójára, még mindig sírok. Bár talán nem annyit. Próbálom egy kicsit elfelejteni az egészet, és akkor könnyebb lesz. Íme itt vagyok 15 évesen apa nélkül, és gondolatokkal övezve. Nem tudom mitévő legyek, vagy hogy mit csináljak. Nincsen aki segítsen, de remélem, hogy megbirkózom a feladattal.

Hiányzol apa