Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő, abban egy manó. A manó nagyon gonosz volt, mert kisebbségi érzés gyötörte, s nem a testmagassága miatt. Ott élt a gonosz manó az erdőben, ami - mint tudjuk - sötét volt és barátságtalan, mint minden mesebeli erdő. A manó pici, zöldes-szürkés lény volt, nem túl helyeske, mert ő meg a gonosz manó, s nem a jó tündér, aki viszont már-már gyönyörű, hisz ő a jó s nem a rossz. Tehát a csúnya, gonosz manó találkozott a HŐSSEL, aki vakon mer, vitéz és persze rendkívül férfias, izmos, jóképű, s neki kell megmentenie a világot századszorra is, mert ő a HŐS. S mint olyan keresi a vén öregembert, aki varázsló is, hogy megtudja tőle a nagy FELADATOT, miszerint hogyan is kéne megint megmenteni ezt a szép kis világot.
Hősünk csodaszép csataménen, csillogó páncélzattal járta az erdőt, keresve a több kilométernyi hosszúságú ősz szakállal rendelkező varázslót, aki egy picit süket és szenilis, de ez most nem számít. Hősünk ment, mendegélt. Az erdő mélyült sötétült, nyirkosodott. Leszállt az éj.
A gonosz manó - némi anyagi javakat sejtve - követte a HŐST, ki nem adta fel, küzdött a természeti erőkkel, folytatta egyre veszélyesedő útját, mert neki meg ez a dolga. Mivel ő a HŐS, csöppet sem félt, nagy bátran markolgatta kardját, ami ugye fényes volt, s gyönyörűen kidolgozott markolattal, mindent elnyeső éllel rendelkezett, mert hősünknek kitűnő kovács ismerősei voltak a faluban, ahol idáig tengette drága idejét.
Rendíthetetlen lovagunk a nyereg miatt csinált egy kis hereátcsoportosítást, majd megállította lovát, hisz elfáradt, ő is meg a lova is, az éj is leszállt. Egy kevésbé sötét tisztáson fölöttébb férfiasan (alig, alig botladozva) lepattant hatalmas csataménjéről, tüzet rakott rendkívül természetvédelmi módon, még erdőtűz sem lett belőle. Kikötötte paciját, nehogy a kíváncsi lovat még hajkurásznia is kelljen, mikor neki annyi gondja van. Szerencsétlen sorsú embertársait hagyta hátra száraz kenyéren tengődni, hogy megmentse a világot, mert az roppant fontos, férfias feladat! Igazi kihívás! Elvégre ő a HŐS!
Leterítette a tűz mellé a mittudoménhonnan szedett pokrócféleségét, s még az sem zavarta, hogy tök mocskos, nem jószagú és egyáltalán nem ér sokat, de minden hős ekként cselekszik. Ezt neki így tanították, ugyanezt tette a példaképe is, míg élt, tehát követte a példát.
Telt-múlott az éj, hősünk szemére nem jött álom. Valami megérzés folytán tudta, itt rá rengeteg baj, veszély leselkedik, ébernek kell maradnia.
A gonosz manó várt várakozott, ám hősünk - bár ragad le a szeme - nem és nem alszik. Ugyan csillagot sem bámul, mert ezen az éjen igazán sok felhő takarta az eget és a teliholdat, s minden árnyéknak adott még egy-két árnyékot, nehogy hiányoljuk a kellő hangulatot.
A gonoszkás manó elunta az életét, a teljesen éber, alig-alig hortyogó hős elé ugrott, ádáz arckifejezéssel. Lovagunk felébredt. Ijedtében megmarkolta kardját, majd valamivel később, csalódottan szúrófegyverét is. Kissé utálkozva és bosszúsan nézett a nem túl szép jelenésre. Rámordult, hogy mit akar. Olyan igazi pokrócos hangulatban. A manó - rendkívül magas, vékony, igencsak fület sértő hangon - eldarálta, ő megöli hősünket, ha az nem váltja ki az életét. De nem akár milyen perverz dologgal, mint azt mi gondolnánk. Nem, nem. Nem vágyik lovagunk hátsófelének szüzességére, neki csakis és kizárólagosan pénz kell. Aranytallérok, mert ott azt a pénznemet használják. Továbbá igényt tart hősünk jövendőbelijére is, mert mégiscsak perverz, viszont nem homoszexuális - hősünk és a mi mázlinkra.
A HŐS némi gondolkodás után - hiába még a legkiválóbb hősnek is lehetnek hibái - megkérdezte, ő ezzel mit nyer?
Hát meghagyom az életed, felelte a gonosz, ravaszkás, kissé nagyravágyó lényecske. A lovagnak voltak ellenvetései. Tehát - mivel az esze kevésbé forgott olajozottan, mint hatalmas kardja - felkapta a kis vakarékot a nyakánál fogva, a legközelebbi fához taszította kb. másfél méter magasan. A manó erőst fulladozott, hisz ő csak olyan kis térdig érő manócska volt, nem valami 220 cm-es hős. Rájött, hogy lovagunk és imádott, féltett hősünk nem tréfál, fáradt, éhes, kávét se ivott, fázik, s még ezernyi gondja van, nem ér rá vakarékokkal törődni.
Manónk rohamosan félig hulla állapotba került. Ekkor elnyekeregte, tudja ő ám hová tart a hős, kit keres. Azt is tudja, hol, merre találja.
Hősünk épp időben döntött: mégsem öli meg a kis rusnyaságot. Letette a földre, ám a nyakát nem eresztette. Figyelmesen, már-már türelmesen várta, hogy a manó kiköhécselje magát, s rendesen vegyen levegőt, ne fulladozzon, ne hápogjon, lihegjen. Közben persze nem volt rest utálatának és undorának hangot adni - káromkodásaitól, trágár megnyilvánulásaitól, lapot, tollat nem tűrő szavaitól eltekintenék.
A kis apróság beszélni kezdett. Az életéért meg némi aprópénzért megígérte, elvezeti a hőst az öreg varázslóhoz. S nem vezeti félre, kicsit sem, egészen parányit sem. Azonban kikötötte, azonnal indulniuk kell, különben a világnak szokás szerint annyi lesz. Imádott, csodált és nagyon sokra tartott lovagunk valójában igen empatikus férfinak számított, meg természet- és állatvédőnek is, tehát azt a lenyilazott nyulat majd ki kell vágni a képből. Fáradt, megviselt - de még így is maximálisan jóképű - hősünk úgy döntött, naiv lesz, vakon hisz majd a kis gonoszkás manócskának.
Mentek, mendegéltek a sötét, sejtelmes, picit sem barátságos éjben. Átkeltek mindenfélével teli, bűzös mocsáron, szúrós bozóton, nyálkás kavicsos tóparton, szakadék fölött átívelő korhadt fán. De kivételesen a manó tényleg becsületes volt, nem vitte félre a lovagot ocsmány, szörnyekkel teli barlangba - talán a beígért kasztrálás miatt.
Egy odvas, épp hogy csak ki nem dőlt fa elé érkeztek. A hős kételkedve felhúzott szemöldökkel bámulta az ősöreg fa göcsörtjeit. Már kezdte volna újra fojtogatni a most is szerencsétlen kis manót, mikor a fa mögül előtoppant az ezer éves varázsló, kevés fogával, fehér szakállával, rövidlátó szemével, kékes derengésű, tarka ábrákkal tele hímzett ruhájában, varázsbotra támaszkodva, arcán jóságos, örömteli mosollyal. Hosszan méltatta a HŐST, ki végül elengedte a csúnyácska teremtményt (még élve), aki kihasználva az alkalmat elszaladt, átkokat szórva az oda se figyelő lovagra.
A HŐS időt szentelt hiúságának, és öntelten hallgatta az őt dicsérő, méltató szavakat. Hogy milyen hercegi a tartása, mily fényes a haja, meg van minden foga! Mennyire erős, izmos, milyen derék, bizalomgerjesztő, milyen fényes a kardja, páncélja, s így tovább, sokáig. Végül a tárgyra tért. Meg kell menteni a világot! Még pedig úgyhogy, s itt suttogott sokat, hősünk szorgalmasan írt, jegyzetelt, hümmögött, bólogatott. Majd mikor teleírta az egész naplóját, s az öreg is abbahagyta, felnézett. Ez minden, kérdezte?
Ó igen, hümmögött a sokat tudó varázsló. Ezt mind végre kell hajtania. De. Mivel egy hős sem boldogul valami segítség és néhány eszköz nélkül, kap valamit. Először is egy varródobozt, hogy bármikor összevarrja magát, ha kell. Nehogy már ezen múljon a feladat sikeressége. Aztán vigyázzon, hogy csak karon és lábon sérüljön, mert a hős erről ismerszik meg.
Lovagunk újra bólogatott, még jegyzetelt is. Szorgalmas volt hiába, így nevelték. Ezen kívül kapott valami csodaport, ami valamire biztos jó, de azt már elfelejtette a kedves öreg varázsló.
Mindezen jóval és széppel felszerelkezve hősünk útnak indult, hisz ha túléli, s még a világ is, kap ám JUTALMAT! Elnyeri a szépséges hercegkisasszony kezét, aki enyhén beképzelt, kényes, de kivételesen szép, s nagyon, nagyon jó hírnévre tett szert a férfiak, pláne a hősök körében, mint kéjnő.
Hősünk farok felvágva sietett a veszélyek elébe, mert már igazán kipróbálta volna az említett hölgyet. S a veszély jött, nem múlatta az időt máshol, tisztában volt vele, hogy neki kell megállítania a HŐST küldetésének teljesítésében. Hősünk megvívott a sok veszedelemmel, szörnnyel, vadállattal, sőt még más emberekkel is, kik nehezen megszerzett kincseire vágytak.
Rengetegszer használta kardját, s néha nem túl gyorsan forgó eszét is. Kardélre hányta a gonoszakat, kik csúsztak, másztak, nedveztek és hörögtek kimúlásukban. Megszerezte a hosszú nevű csodatevő ékkövet, eljutott az eljuthatatlan szigetre, legyőzte a legyőzhetetlen sárkányt, szörnyet, amit akarsz. Kielégítette a kielégíthetetlen felszolgáló lányt, aki hálából odaadta fegyverként is használható hajtűit. Megmászta a megmászhatatlan hegyet, elkapta az óriás sast, ki mellesleg elkaphatatlan. Kitépte a kitéphetetlen tollát, meg még több százat, de hát mit tehetett, ha egyszer zuhantában kapaszkodnia kellett valamiben, s szalmaszál épp nem akadt keze ügyében - kénytelen volt a sast megtépázni. Átúszta az átúszhatatlan folyót, árral szemben, legyőzte a legyőzhetetlen krokodilt, kígyót-békát, kitörte a kitörhetetlen fogat, s még egyet szuvenírként. Kirabolta a kirabolhatatlan kincses palotát, ahol még ajándékot is szerzett imádott, nem épp hűségéről ismert, csalfa arájának.
Miután mindent túlélt, összefoltozta magát, visszaillesztgette elvesztett - ám még időben megtalált - végtagjait, s ellenőrizte legbecsesebb tájékát. Amint ezzel meg volt, visszaindult a varázslóhoz. Aki időközben kotyvasztott egy italt, mitől újra látott és hallott, s még a reumája is elmúlt - már-már megfiatalodott. Varázsbotjával hálából istenné, királlyá ütötte a visszatérő HŐST, hisz még a mi lovagunk sem hősködött fölöslegesen. A megszerzett dolgokat, mikről mindenki azt hitte, megszerezhetetlen, a drága és mindig őszinte varázsló összedobálgatta, miközben jókedvében elújságolta: a világ nem is volt veszélyben, de ezekre a holmikra oly régóta vágyott, hogy valamit ki kellett találnia. Mivel hősünk úgyis vakon hisz és mer, s elkötelezett, meg ezért kapja a gázsiját is, ezen kívül úgyis ráér, és ez olyan jó ötletnek tűnt. Lovagunk, akit imádunk, de nem az eszéért, s még féltjük is, most pofára esett, kiborult. Felemlegette, miken ment keresztül, hol vérzett, hol lett bibije, mije mennyire és hogyan fájt, mennyire fáradt volt, mily sok mindent megtett néhány vacakért, s most kiderül: mindezt a semmiért. Teljesen kikérte magának a bánásmódot, az ugráltatást, és minden mást is. Még pofátlanul a padlóra is köpött, pedig az édesanyja nem erre nevelte.
Varázslónk csendben hümmögött, igazat adván a kissé ideges hősnek, megígérte, kárpótolja őt az átéltekért. Írt is rögtön egy levelet a királynak, miszerint a lánya ilyen és ilyen okok miatt az itt megjelenő hősnek van rendelve, mert így akarja a sors, az isten, a világmindenség, ráadásul ettől függ a világ sorsa, s ezúton is reméli, a király megérti mindezt és kötélnek áll.
Hősünk a levéllel a király elé járult, picit félszegen, hiszen lovagunk tudta, mindez csak kamu, s ő alapvetően igen becsületes férfi volt. A király, mert öreg is volt már, elege is volt a lánya folytonos botrányaiból, engedett. Hősünk elvette a kissé tapasztalt hercegnőt. Meg volt a hét országra szóló lakodalom. Mindenki leitta, leégette magát, s még mást is csinált a cselédlányokkal, de erről mindenki mélyen hallgatott. Még a király is remekül szórakozott pedig őt már igencsak zavarta a csend és a muzsika, így ebben a sorrendben. S egyszer csak eljött a nászéjszaka ideje is.
Hősünk felheccelve rontott a szobába. Elvégre igencsak megdolgozott a jutalomért, még akkor is, ha ő volt a HŐS, s neki amúgy is ez lenne a dolga. Leteperte a nászágyra kacéran sikongató aráját, s használta tekintélyes méretű kardját... s innentől kezdve Rád bízom a folytatást.