Kedvesem családjában hagyomány, hogy karácsonyra/szilveszterre kimennek Ausztriába, azon belül is Tauplitz-be, ami egy kis falu, talán a síparadicsom szó lenne rá a legmegfelelőbb, ha tudnám, hogy az pontosan mit jelent, de mivel nem tudom, ezért ráfogjuk. Lényeg a lényegben, hogy idén meghívtak engem is, és az ottani élményeimet szeretném most megörökíteni és elétek tárni. Kezdjük mindjárt a kijutással, és a megszervezéssel, az is elég kalandos volt.

Elöljáróban annyit, hogy ők már a karácsonyt is kinn töltötték, én viszont csak később mentem ki, ezért értelemszerűen nem tudtam velük menni kocsival, maradt a vonatozás. Mivel Ausztriában a jegy már nem ilyen „olcsó”, mint itthon, jó előre vettem egy helyjegyet, ugyanis mint kiderült létezik ilyen kedvezményes jegy, 3500 magyar pénzbe kerül, viszont nem árt egy jó hónappal előtte megvenni. Meg is vettem, dec. 29.-ére szólt. Ez Bécsbe ment, innen még el is kell jutni Tauplitz-be, ami úgy Ausztria közepén van, itt már jobban a zsebembe kell nyúljak, ezt már tudtam, számoltam is vele, de ezzel és az útvonaltervezéssel még ráértem foglalkozni. A következő lépés egy pár bakancs és síléc megszerzése volt, mert az nekem saját nem volt, utoljára kb. 15 éve síelhettem, szerencsére sikerült keríteni kölcsönbe. Aztán mikor megláttam a síbérlet (amiért cserébe egy felvonó felvisz a pályákhoz) árát, kis híján padlót fogtam: 25€ naponta. 4 napra tervezve ez ugye 100€ (kb.25e Ft), és akkor még egy forró csokit se vettem. Ebből következett, hogy karácsonyra mindenkitől pénzt kértem (bár az ilyet utálom). Szabadságot kivettem, minden le volt zsírozva, tudtam, Ausztriában hol kell átszálljak, percre pontosan ki volt gyűjtve, melyik állomáson mikor kell legyek. Ámde:



jómagam egy jászol előtt, ami a fő téren volt felállítva


A terv felborul, első felvonás:
Kiderült, hogy a kedvesem egy ismerőse dec. 27.-én kocsival megy szintén Tauplitz-be, és esetleg vele mehetnék. Nevezzük az illetőt Krisztiánnak, mert így hívják. Ami ugye tökjó lenne, nemcsak a csomagok, hanem az anyagiak szempontjából is, arról nem is beszélve, hogy én egy egyirányú utcában is képes vagyok eltévedni, de így lesz helyettem egy okos ember, aki majd vezényel. Szóval kivettem akkor már nemcsak a 29.-ét, hanem az előtte lévő két napot is szabiban, de szerencsére még pont belefértem.

A terv felborul, második felvonás:
Karácsony utolsó napján, szóval pont az indulás előtt Krisztián munkatársa megbetegedett, és így nem engedték el, következésképp a kocsi és a tuti útvonal ugrott. Hát jó, maradt a 29.-ei vonat (aminek a jegyét – kedvezményes helyjegy meg mittomén még mi minden más hangzatos címe miatt – visszaváltani nem lehetett). De ez már nem volt olyan jó, mert az ember már jól bekészül, meg már szabit is kivettem, aztán mégse kéne 2 napig egyfolytában WoWozni, szóval kimentem ismét a Keletibe, és megpróbáltam másnapra jegyet szerezni. Sikerült is, csak ezzel megint felmerült a kérdés, ugyan hogy viszem ki a sícuccomat, meg mégiscsak kell valami kevés átszállással. De aztán telefonon megértekeztük, hogy annyira nincs (jó) hó, inkább ne cipeljem. A következő probléma az volt, hogy aznap már nem tudtam eljutni Tauplitz-ig, csak Attnang-Puchheim-ig (remélem, jól írom), az új terv szerint addig megyek, és oda kijönnek elém kocsival, onnan kb. 1 óra autóval.



az apartmanból minden reggel erre a képre ébredtünk, ez a szomszédos hegy


A megvalósítás:
Kimentem a vonathoz, felszálltam. Nos, ez már nemzetközi vonat volt, ég és föld a különbség az eddig megszokottakhoz képest. A WC is tiszta volt teljesen. Apropó, WC, kimentem a nagydolgomat elvégezni, meg is nyomtam a lehúzógombot, de semmi nem történt. Föléhajoltam, hátha látok valamit, erre ebben a pillanatban felcsapott a víz a vákuum miatt, és amikor esett visszafele, hátukról nyakon talált. Szaga szerencsére nem volt, de azért elég kényelmetlenül éreztem magam utána. De legalább a kedves jól kiröhögött, mikor SMSben elújságoltam neki. Ja, meg a szülei is, mert ugye el kellett mondani, miért nem tud már 3 perce semmit csinálni a röhögőgörcstől.

Szóval mentünk jó sokat, megérkeztem Bécsbe 16.10kor (16.06-ra ígérték, gondolkoztam rajta, hogy lemondatom az osztrák közlekedési minisztert, de letettem róla, had maradjon), a csatlakozásom 16.34kor indult, gondoltam lesz idő megvenni a jegyemet. Gyorsan megtaláltam a pénztárt, be is álltam a sorba, 3an voltak előttem. Amikor az első nőci már a 10. perce csak magyarázott, kezdtem kicsit nyugtalankodni, a 15. percnél már hangosan káromkodtam. Közben sajnos sok emberke odateleportált, már nem érte volna meg másik sorba átmenni. A következő hölgy (bár szerintem erős túlzás a hölgy kifejezés arra a kéttonnás anyahajóra, aki soron következett) szintén nem volt egyszerű eset, ő 7 percig húzta, (16.32 volt ekkor, vagyis 2 percem) szerencsére az előttem álló csaj jó fej volt és előre engedett, szerintem látta, mennyire ideg vagyok.

Ja, itt említeném meg, hogy bár ugyan ~10 éve letettem a német középfokút, de köszönhetően annak, hogy meg nem szólaltam rajta azóta, csak pár alap szó jutott eszembe, illetve fel voltam rá készülve, hogy nagyjából mit fognak az emberek mondani, és próbáltam a kulcsszavakra koncentrálni, hátha azokat sikerül befogni és értelmezni, ez általában be is jött a tartózkodásom alatt. Szóval jegy megvéve, futás a vonathoz, elértem, célállomáson leszálltam, találkoztunk, örömbódóttág!

Sztorik Tauplitzban:
Onnan még úgy másfél órás volt az út, mire megérkeztünk a házba. Lényegében panel volt, de nem a szó klasszikus magyar értelmében. Elég kis lakások, papír falak (eddig stimmel), viszont sokkal igényesebb a kialakítás, a házmester tényleg ügyel a tisztaságra és lakásokra/lakókra.



ez egy hó-ágyú, ezzel szórják szét a havat a sípályákon


Első nap síelni mentünk. Nekem is meg kellett vegyem a napijegyet a felvonóra (a korábban már említett 25€). Ez a felvonó egy négyszemélyes beülős kabinszerűség, ami 6-12 méterrel a föld felett lebeg. Én tériszonyos vagyok, szóval ez a kis 20 perces kirándulás nem gyengén megterhelte az idegeimet, de a mellettem ülő emberek jól szórakoztak rajtam, mert ők már unott pofával mentek felfele. A kilátás viszont szép volt, de valahogy mindig lenéztem, amit nem kellett volna. A síelés egyébként abból állt, hogy míg a többieknek volt felszerelése, nekem semmi, szóval ők csúsztak párat, addig én kellemesen elvoltam egy vendéglő nyílt teraszán, és nagyokat röhögtem az orraeső embereken (az első mindjárt a párom apja volt, csak a távolból nem ismertem fel, csak miután felállt és integetett), meg olvasgattam is a friss levegőn. Egyébként meglepően meleg volt, egyáltalán nem fáztam, ittam is pár pohár Almdudlert. (Az Almdudler almás ízű szénsavas üdítő, nagyon finom és népszerű is, kb. mint a kóla.) Az árak kicsit pofátlanok voltak magyar szemmel (2€ = 3dl almdudi, vagyis durván 500 pénz), dehát nyaralunk.

Nemsokára a kedves is csatlakozott hozzám, mert megfájdult a lába, be is kajáltunk rendesen. Ja, itt említem meg, hogy a pincér kicsit fura volt, mert az üres poharakat el akarta vinni, de amikor kértem, hogy teletöltve hozza már vissza, azt már nem vállalta. Aztán mikor mentünk lefele a sífelvonóval, rájöttem, hogy lefele még rosszabb, mint felfele volt, mert itt jobban látom a mélységet. Közben a kedvesem olyan történetekkel szórakoztatott, hogy milyen felvonóval kapcsolatos balesetek történetek a világban, meg nevetett is hozzá. (Igaz, ebben a nevetésben már nem vagyok teljesen biztos, tudniillik nagyon hangosan nyüszítettem.)

Este pedig ez egyetlen édesanyám telefonban vigasztalás helyett jól leszúrt, hogy ugyan mivégre adta kölcsön a fényképezőgépét, ha ilyen szép magasságokban nem fényképezek, szóval vissza kellett mennem később még egyszer a halált jelentő magasságba. Meg akkor már úgy voltam vele, nosza, fényképezzünk, had teljen be a gigás kártya. Szóval egyik nap ki is mentem a teraszunkra, zokniban, rövid pólóban, csak pár pillanatkép erejéig, aztán sikerült ügyesen kizárni magam. Rajtam kívül még a kedvesem volt otthon, de ő meg a mellékhelységben volt. Szóval elkezdtem az teraszajtón kopogni. Aztán megint. Később már majdnem dörömböltem. Ekkor kiviharzik a WCből, hangosan szitkozódva („ Szaporítsd meg, nemigaz, hogy nem bírod kinyitni azt a prostituált ajtót, jött valaki, nem hallod?!?!”), de meglátott, ahogy az ablaküvegre tapasztott homlokkal állok kinn a hidegben, szememben a megbánás fénye keveredik a kivert kutya tekintettel, ekkor ismételten kiröhögött (már nem is számoltam, hányadszor, pedig még voltam kinn régóta) és beengedett.



ilyen izéken mentünk fel, és le is...


Visszatérve a házra, nagyon profi kis létesítmény volt. Az alagsorban ugyanis minipince minden lakáshoz (sífelszerelés tárolására ideális), szauna és uszoda. Ez utóbbiakról akkor kicsit bővebben. Az uszodában 1 medence van, de az elég hosszú, és nekem állig ért a víz, tehát ideálisnak mondható. Az időpontot viszont ki kell fogni, mert gyakran van tele sok kis kölökkel + szüleikkel. De olyan is volt, amikor úgy mentem le, hogy egyedül voltam, az eléggé tetszett. A legjobb az volt, mikor délelőtt 10kor mentem úszni egyet, és az uszoda nagy üvegablakán keresztül figyeltem, ahogy a 2-3000 méter magasan lévő közeli hegy fölött kel fel a Nap.

Na térjünk át a szaunára. Még sose próbáltam, de nagyon győzködtek, hogy muszáj, meg milyen jó. Aztán jött az első sokk, hogy ez bizony meztelen szauna. Na itt picit le akartam ülni a kedvesemmel beszélgetni, hogy ugyan minek mutogatja a bájait egy rakás idegennek, mikor úgy általában elég szégyenlős, időnként még előttem is. De megnyugtatott, hogy ebben semmi szexuális dolog nincs, majd meglátom. Nosza, akkor próbáljuk ki. Volt benn 1 azaz egy darab (valszeg német vagy osztrák) 50 körüli pasi, totál pucéran, plusz bementünk ketten a párommal. No, beérünk, törülköző le, kicsit hülyén éreztem magam, és próbáltam az egyetlen szívszerelmemet kicsit takargatni, hogy azért mégse premier plánban lássa ez a vén kéjenc, de ránk se hederített a fazon. Aztán az első 10 másodperc után rájöttem, hogy tényleg semmi okom nincs aggódni: nincs az a megveszekedett perverz állat a világon, aki ilyen bazi melegben képes a lélegzetvétel el nem rontásán kívül bármit is csinálni. Pillanatok alatt leizzadtam, követtem a párom utasításait a levegővétellel kapcsolatban, aztán csendben vártam, hogy véget érjen a dolog. Ekkor mondta a kedves, hogy na most vegyek pár mély levegőt, jó lesz: és vizet öntött egy forró kőre, ami azonnal gőzzé változott. Vettem is 2-3 mély szippantást, és hasmenéses orrszarvút megszégyenítő lendülettel vágtam ki az ajtót, és futottam ki, egyenesen a szabad ég alá. Ugyanis olyan koncentráltan jött a forró, párás levegő a tüdőmbe, hogy azt hittem, szétég a nyelőcsövem és a belső szerveim bajnokságot játszanak a „ki olvad el elsőnek” című ligában.

Érdekes módon vagy 3-4 percig álltam kinn a minuszban, mindössze a gyorsan felkapott törülköző volt a derekam köré csavarva, és nem fáztam, csak azért mentem be végül az épületbe, mert a józan eszem azt mondatta velem, hogy ebből még tüdőgyuszi is lehet. Többet nem is mentem szaunába, majd jövőre, évi egy infarktus bőven elég... Ahogy ott benn feküdtem az egyik nyugágyon, és az előbbi sokkot próbáltam feldolgozni, kijött a vén fószer a szaunából, és megértően mosolygott, mintha csak azt akarná mondani, hogy lesz ez még jobb is...



itt már jobban lehet látni, micsoda megpróbáltatásokon mentem keresztül. meg a táj is szebb


Végezetül még a szilveszter éjszakája: vettünk tűzijátékot (petárdát is, de valódi tűzijátékot is) kimentünk a szabadba, és vagy 1 órán keresztül lőttük az eget, de ez arrafelé nemzeti sport, szóval vagy 100 ember durrogtatott. 20€ volt egy nagyobb rakétákból álló csomag, ebben 7db volt, kis „kilövőállvánnyal” (azért raktam idézőjelbe, mert lényegében ez egy műanyag cső volt, amit a földbe lehetett volna szúrni, ha nem lett volna teljesen szétfagyva. Összességében jobban élveztem, mint augusztus 20.-át (Jó, tudom, a 2006ost nem volt nehéz felülmúlni, a 2005ösben meg még Zsuzsival voltunk kinn a Margit-hídon, de annyian voltak, hogy szerencsétlen elájult ott nekem), de sokkal nagyobb feeling 100 ember 20 rakétáját közelről figyelni, mint kétmillió másik barom között az egymásutáni robbanásokat a távolból.

Meg úgy egyébként:
No, itt kicsit még kivesézném az embereket és a falut, de tényleg csak picit. Az emberek mentalitása valami elképesztően más, mint itthon. Annyira nyugodtak és türelmesek, hogy azt elmondani nem tudom. Hangos szót csak magyarul hallottam (egyébként majdnem mindenhol 3 nyelven voltak kiírva a dolgok: németül, angolul és magyarul). Nagy bevásárlás (na, vajon mit vigyünk otthonra anyunak - típusú) nem nagyon volt, lévén 1 azaz egy vegyesbolt volt az egész városban (+1 másik, ahol sífelszerelést lehetett venni, potom 2-3-400€-s síbakancsok meg ilyenek voltak, szóval a léceket már meg se néztem), igaz, ez azért elég jól fel volt szerelve, de nem igazán találtam olyan kis kabalakütyüt, amit haza lehetett volna vinni. 1 kivétel azért volt, húgomnak vettem egy jópofa „félméteres felest” (10db kis üveges pia volt összefűzve, királyul nézett ki), ezzel nagyjából le is tudtam a szuvenírvadászatot. Ja, és itt a vegyesboltban vettük a petárdákat is. A falu nagyon csendes, viszont mivel egy völgyben van, körülötte magas hegyek, iszonyatosan jól visszhangzik, ez akkor derült ki, amikor szilveszterkor durrogtattunk.



a falu - legalábbis egy része...


Összegzés:
Nagyon jól éreztem magam, az árak kicsit ugyan magasak a szerencsétlen egyszeri ungáris turistának, de a kajálást sok otthonról hozott alapanyaggal meg lehet oldani, sok másra meg nem nagyon kell költeni, maximum a síbérletre. Tudom, hogy valami értelmes befejezést kéne írjak (tanultam ám suliban, hogy kell tárgyalás meg minden), de igazából elfogyott a mondandóm, szóval egyszerűen csak vége.