Egy lánynak írtam, a lánynak, akit szeretek, reménytelenül, és reményekkel telve.

Remélem tetszik nektek is, én így kívánok a boldog pároknak és a szeretni vágyóknak boldog Valentin-, Bálint napot.

Szerelemről

Emőkének

Élt egy leány, messzi földön,
Élt egy leány, nagyon messze,
S élt egy fiú, távol innen,
Élt, amerre a szél vitte.

Ült a leány, ült a tűznél,
Szikrákat szórt a parázs,
Jött a legény, köszönt, s leült,
Elkezdődött a varázs.

Nem szóltak, csak nézték egymást,
Nézték egymást, s a tüzet,
A fiú gondolta magában,
Sosem láttam ily szép szüzet.

S a lány gondolta magában,
Mily deli, és mily erős,
És az arca vonása,
Királyi arcú szikla hős.

Nézték egymást, és a tüzet,
És ott volt köztük a varázs,
És érezték mind a ketten,
Több ez, mint múló parázs.

Napok teltek, hetek múltak,
Tavaszra térült az idő,
Mikor az apai háznál
Fehér volt a terítő.

Szólt a legény, hangja erős,
Erős mint a szarvasbaké,
Kérdé az apát, lányos apát,
Keze lehet-e kezemé?

Lehet-e azt, hogy a szíve,
Mától csak nekem dobog,
És hogy én majd elhozok neki
Égről-földről száz csillagot?

S lehet-e az, hogy a karom,
Mától érte dolgozik,
S ha kell megvédem mindektől,
Kikben gonosz lakozik.

Szólt az apa, hangja lassú,
És egy élet terhelé,
Halkan, mondta, és komolyan,
Ha akarja, keze mától tiedé.

Napok teltek, hetek múltak,
Nyárra fordult az idő,
Odafenn, egy tiszta völgyben,
Csipkés volt a terítő.

Tűzhely mellett asszony térült,
Míg ura gondolkodék,
Mindketten boldogok voltak,
Szívvel éltek a holnapért.

És igazából nem is voltak
Egy asszony és az ő ura,
Csak egy pár voltak, úgy, s még jobban,
Mint az tavaszon vala.

Fiú volt még, dali legény,
S mellette gyönyörű lány,
És azon nap óta nem járt köztük
Sem ború és sem magány.

Boldog volt ott mind a kettő,
Egymással voltak boldogan,
Úgy éltek ott, mint galambok,
S mint őzek az árnyékban.

Napok teltek, hetek múltak,
Őszre borult az idő,
Odatúl, a dombok mögött,
Készült már a nagyidő.

S egy napon suhanc érkezett,
Futva érkezett a hír,
Idegen vad jön az országra,
Mindenkit a haza hí'.

Könnyes volt a búcsú köztük,
S a legény kardot csatolt,
Utószor csókolta párját,
S ménje hátán el lovagolt.

S a leány ott állt, úgy, mint régen,
Úgy, mint régen, egyedül,
De ez most százszor jobban fájt,
Szíve gyászolt ott belül.

És ment a legény, hátrahagyva,
Elhagyva mind, szépet s jót,
S érettük ment, asszonyért-jóért,
S tán halálba lovagolt.

Napok teltek, hetek múltak,
Télre esett az idő,
S az asszony ajtóban várta,
Ura vajon, mikor jő.

És leány ajtóban várta,
De hiába kedvesét,
Vér áztatta, fagyos földbe,
Testét halva temették.