Nem tudom miért kezdtem ebbe az írásba bele. Talán azért, mert az gondoltam, hogy az a súly ami a szívemre nehezedik valamennyivel könnyebb lesz. Talán kicsit könnyedebben veszem azokat az akadályokat, amiket az élet gördít elém. A feladat egyszerű lenne. Menni és menni, soha meg nem állni egy pillanatra sem és a múlt sötét perceit elfelejteni. Viszont vannak olyan sötét foltok, melyek életünket örökké félhomályba taszítják, akár egy-egy pillanatra, akár órákra, akár napokra. Azt hiszem én a múltban élek. Görcsösen ragaszkodok egy múltbéli állapothoz, egy érzéshez, egy perchez. Ahhoz a leírhatatlan boldogság érzéséhez, amit akkor éreztem, minden annyira tökéletesnek tűnt és az is volt. Aztán a sors közbeszólt és egy pillanat alatt összetört az a boldogság, amit akkor éreztem. Egy pillantás, egy tekintet, egy mozdulat és két szó. Ennyire egyszerűen eltűnik a boldogság.
Amikor a madarak is úgy csicseregnek, ahogy nekünk tetszik, amikor a szél is simogatóan fúj, nem gondolunk arra hogy ebből akár vihar is lehet. A boldog, mosolygós napok, a napsugár megmosolyogtató ereje, akár felhőn át…Mennyire egyszerűen és gyorsan vége szakadhat ennek. Most is visszacsengenek a szavak, pedig próbálom elfelejteni. Mégis kísértenek és valahányszor megpróbálom magam meggyőzni arról, hogy ennek így kellett lennie, annyiszor hagyom el magam valahol a gondolatok útvesztőjében.
Elgondolkozom azon, hogy vajon mi olyan dolgot és mennyi olyan dolgot tehettünk életünkben amiért ekkora büntetés járna. Bármennyit is gondolkozok, bármilyen oldaláról tekintem a dolgot, úgy érzem ez a büntetés a sokszorosára sikeredett, mint amit ember érdemelhet. Miért pont velem? A választ soha nem fogom megtalálni erre a kérdésre, mégis olyan áhítattal közelítem meg minden alkalommal, mintha választ kaphatnék egyszer rá. Mindegy egyes álmatlanul töltött éjszaka, minden egyes könnyekkel teli perc és óra csak a fájdalmat erősíti benne, a megértés egyetlen szikráját nem vagyok képes felfedezni magamban. Üres lettem, mintha a szívem egy óriási darabját szakították volna ki belőlem….Vele együtt. Elvesztettem Őt…Megint elvesztettem… És Vele együtt saját magam is.
Számtalanszor idézem vissza azt a rövid időszakot, amikor áldott állapotba lehettem. Amikor ugyan rövid időre is, de elhittem, hogy velem ez megtörténhet. Amikor minden sokkal szebb, mert érzed, hogy egy apró kis ember veled él, fejlődik és tőled függ. Félted, óvod, hiszen tudod, hogy baj történhet, tudod, mert már egyszer megtörtént. Megpróbálod meggyőzni magad arról, hogy ez újra nem történhet meg. Aztán lefekszel egy este, álmatlanul hánykolódsz az ágyban és már érzed, hogy valami nincs rendben. Másnap minden félelmed valósággá válik és reménykedsz, nem adod fel, reménykedsz. Bízol a csodában, holott tudod, hogy mindez egyféleképpen érhet véget. Mégis reménykedsz, kapaszkodsz valamibe, amiről tudod, hogy hamarosan szétfoszlik és a mélybe zuhansz, de már egyedül. Aztán valaki megérint, megfogja a kezed és nem enged tovább zuhanni. Ez az ember az, akire az életed is rábíznád, de most Ő sem tud segíteni. Aztán idővel megtanulod kezelni a helyzetet, rájössz arra, hogy a valóság kegyetlenebb, mint azt valaha is gondoltad és hiába próbálod érzelemmentesen, gépként végigcsinálni újra az egészet, nem tudod. A tudat, hogy itt a vége sokkal erősebb nálad. És talán fel sem fogod addig, amíg el nem kezdődik a folyamat, akkor hasít bele az emberbe, hogy nincs tovább.
Talán sokan ezután értelmetlennek találják az életüket, talán belerokkannak, talán belebolondulnak, de mindig felállnak, felállnak, mert a vágya, az álma erősebb mindennél. Küzdeni fog, küzdeni fogok…De olykor-olykor felülkerekedik az emberen az érzés….A félelem. Félünk, hogy megismétlődik újra meg újra, végeláthatatlanul. És ez az az érzés, amit soha semmi nem ölhet ki belőlünk. A fájdalomnak óriási ereje van. Soha nem hittem volna, hogy ekkora és hogy így meg tudja változtatni az embert. És bármennyire is szeretnéd az idő kerekét visszaforgatni, hogy még egyszer átélhesd felhőtlenül azokat a pillanatokat amikor elkezdted érezni és tudni, bármennyire is görcsösen ragaszkodsz az érzéshez, ezt egy pillanat alatt kiszakítják belőled.
Mindenki hord súlyokat magán, én ezt a többszörös súlyt hordom magamon életem végéig és nem telik majd el olyan nap, hogy ne gondolnék rá, amit soha nem fogok elfelejteni…Talán majd egyszer a súly könnyebbé válik… De addig keresem az igazságot és az okokat, de az okok olyan mélyen keresendők, hogy abban a sötétségben magam is elvesztem. Bár már elvesztettem Velük együtt. A két angyalkámmal együtt.
