„Az utolsó kép amit látok, a félájult, vérző sofőr rémült, és döbbent arca. Aztán...sötétség.”
Sors...második rész
Lassan valami halvány fénysugárt látok kigyúlni. Megörülök, hogy ez még nem az alagút vége, nem a sokat emlegetett fehér fény. Kinyitom a szemem, lassan felülök, azt tapasztalom, hogy csodával határos módon semmi bajom sem történt. Mégis, valami nem a megszokott. Körbenézek. Valami nem stimmel...nincsenek emberek az utcán és eltelt volna egy fél nap az ájulásom óta? Az épületeken megcsillan a haldokló nap vérvörös fénye. Esteledik, az árnyékok megnyúlnak. Az embereknek ilyenkor kéne hazafelé sietniük a munkából. Senkit se látok. Hátborzongató a csend. Feltámad a szél, száraz faleveleket söpör keresztül az úttesten.
Lassan felállok. Sehol senki. Benézek a pályaudvar épületébe, és feltűnik hogy az ablakok ki vannak törve. Körbenézek. Mindenhol ugyanez. Benézek a Westendbe. Azaz benéznék, ugyanis az ajtó nem nyílik. Előveszem a mobilom. Ki van kapcsolva. Megpróbálom bekapcsolni, de nem csinál semmit. Zsebrerakom és elindulok hazafelé gyalog. Mivel egyre jobban besötétedik, félősen nézek körbe, bár tudom, hogy szörnyek nem léteznek, maximum a hajléktalanok támadhatnának meg, némi pénz reményében, de most őket sem látom.
Ekkor egy kedves lányismerősömet pillantom meg egy kapualjban, ahogy mosolyog rám, mutatja hogy menjek oda. Elindulok felé, erre ő besétál az épületbe. Utánamegyek. Egy lépcsőházban találom magam. A vakolat mállik, a korlátot valaki kiszakította. Furcsa morajt hallok, és valami vörös izzást látok lenről, a pince irányából. Nem foglalkozom vele, inkább a lányt követem. Látom, ahogy éppen belép egy ajtón. Kovács lakás. Bemegyek, szólongatom a lányt, hogy hol van, ne szórakozzon velem, mondja el mi ez az egész. Szétnézek. Mindenhol csak pusztulás és mocsok. Bemegyek a fürdőszobába. Összeesek. Mindenhol vér és emberi testrészek, a tükörre az én nevem írta fel valaki. Vérrel. Valószínűleg a saját ujjait használta. A lány hason fekszik a földön. Megérintem. A bőre hideg és nyirkos. Megfordítom. Elborzadva látom, hogy valami mélyen összekarmolta. Kilátszanak a bordái, a ruhája lucskos a vértől. Már nem él. Fiú létemre elkezdek bőgni felette. Felnézek. Egy sötét villanást látok a tükörben. Rúgok egyet hátra, majd vissza se nézve elkezdek futni a kijárat felé. Lenézek a lépcsőházban. Egy karmos, szőrös teremtény néz vissza rám. Szemében kegyetlen tűz lobog. Visszafutok a lakásba, a lény akit megrúgtam, még mindig ott van, de nem érdekel. Futok, és kiugrok az ablakon. Első emelet. Talpra érkezem, ám megbicsaklik a bokám. Futni kezdek, bár nem tudom hova, és miért. Elesek egy a földből kiálló vasdarabban. Valószínűleg valami építkezésről maradt itt, fut át az agyamon. Felnézek, és egy nagy árnyat látok felém ugrani. A nap utolsó sugarainál állati kegyetlenséget fedezek fel a szemeiben. És még valamit...talán félelem? Ezt már nem tudom meg. Minden elsötétül. Újra.
Az ágyban találom magam. Izzadok és zihálok. Felállok. Kinézek az ablakon. Most kel fel a nap, emberek mindenhol. Nagyon megkönnyebbülök. Aztán eszembe jut, hogy ma kell kimennem a pályaudvarra, most, korán reggel...
