Sors

Kegyetlen világ, gondolatok kavalkádja fejemben,
mire eszmélek, már haldoklom a sötét veremben.
Fáj a sorsnak eme igazságtalan tette,
hogy másnak szánt dühét rajtam levezette.

Nyitnám számat, hogy kiáltsam a nagyvilágba:
miért versz ó sors engem ennyiszer a sárba.
Látszik, hogy gyáva ő, nem jön soha szembe,
hátba támadva lök, mély-sötét verembe.

Gondolatokat küld fejembe, melyek már fájnak,
olyan érzést keltve, hogy a túlvilágon várnak.
Mit akar elérni, hogy így tolul a fejembe,
gonosznál is gonoszabb, alattomos terve.

A fájdalom erős, már szólni sem tudok,
húz a mélység lefelé, de még kicsit futok.
Igaz, töviseken tapos lábam, de még élek,
Fogjátok a kezem, mert már nagyon félek.

Húz lefelé a nagy feneketlen mélység,
érzem, hogy zuhanok, de látom az ég kék.
Sikerül? Lesz erőm? Fel tudok még állni?
Fogjátok a kezem, mert nem tudok várni!

Lesz-e aki elkap és felém nyújtja kezét,
az érzelem számít, vagy használja az eszét?
Elmenekül inkább, minthogy segítsen,
nem lehet, hogy értem annyit veszítsen.

Azt hiszem álmodom, de túl közel a határ,
az álmom vagy az elmém? Nem is tudom már.
De nagyon félelmetes, akármi is teszi,
hogy az életem lassan elveszi.